Egy készülő interjúkötetből közlünk most egy első részletet. Az interjúk alanya az idén 75 éves Cséby Géza író, költő, műfordító, irodalomtörténész, lapunk szerkesztőbizottságának tagja, az élő Zala-lexikon, aki nem mellesleg állandó szerzőnk, kedves barátunk. A beszélgetőtárs Szálinger Balázs.
Sz. B.: Gyerek voltál még, amikor az ötvenes évek zajlott, illetve 1956 történt. Milyen benyomásaid vannak arról az időszakról?
Cs. G.: 1956-ban elég érdekes hangulat alakult ki a városban. Szekeres Zoárdéknak volt egy rádiós boltjuk. Pontosabban javító volt, szerviz. Bevitték a rádiót, és… akkor még lehetett javíttatni a rádiókat. Náluk volt az első televízió is, ott, a boltban. Nagyon nagy dolog volt.
Sz. B.: Hol volt ez a bolt?
Cs. G.: A sétálóutcán, ott, ahol most a Túri Török Tibornak van a giccsmúzeuma. Keszthelyen senkinek sem volt televíziója. Rádiót még lehetett hallgatni, azért az volt, de nyilván képeket nem lehetett látni. És ugye magyar adás sem volt, vagy legalábbis Keszthelyen senki se tudta fogni. Zoárdék kirakták a televíziót az ablakba, és este mindig az osztrák, a bécsi híreket lehetett látni. Sok ember nézte, mi történik Budapesten, de ezt Bécsen keresztül kaptuk meg. Mindig volt valaki, aki tudott németül, és az fordította az ott állóknak. 1956-ban csöndes volt a város, néma csönd volt, de azért megjelent egy kis katonaság, egy kis egyetemi ifjúság, főleg a főtéren. Elbontották a szovjet emlékművet, és visszahozták a Festeticset. Ami most a kastélyban van.
Sz. B.: Amit szén alatt találtak meg a múzeum pincéjében?
Cs. G.: Igen. Sági Karcsi bácsi mentette meg. ’56 után pedig a Fehér Ember-szobrot Sági elvitette a múzeumba, a Festetics-szobrot pedig… talán a hatvanas évek elején volt egy konferencia, ahol Keresztury Dezső is felszólalt, és akkor avatták újra nyilvános helyen. A főtérre nem kerülhetett, de a kastély lett az új helye. Jó lenne már felújítani, mert lassan kilyukad az egész.
Sz. B.: A családban hogyan csapódott le a nagypolitika által hozott hangulat?
Cs. G.: Apám akkor még élt, és mentünk át a nagynénémékhez, és mondta a nagynéném, hogy hoztam kötszert, gyógyszert, mert nem lehet tudni, hogy mi történik, mindenesetre legyen elsősegély. Jövünk hazafele, és akkor vettem észre, hogy az emberek állnak az utcán, és a Vödört hallgatják.
Sz. B.: A Vödört?
Cs. G.: Így hívták Keszthelyen a hangosbemondót, amiből kettő vagy három volt elhelyezve a városban. A városházáról irányították, és az eboltást szokták rajta bemondani meg más közérdekű dolgokat. És hallom, hogy a Vödörben azt olvassák be, hogy az éjjel folyamán szovjet csapatok mentek át a városon, kérjük a lakosoktól, hogy ne mutassanak ellenállást, különben a csapatok Keszthelyt a földdel teszik egyenlővé.
Sz. B.: Ez biztos megnyugtatta az embereket.
Cs. G.: Jól is éreztük magunkat tőle.
Sz. B.: Hol volt ez a három Vödör?
Cs. G.: Volt egy a Kisfaludy és a Sétálóutca sarkán, a városházánál is volt, a harmadikra már nem emlékszem, hogy volt-e egyáltalán, de ez a kettő biztosan. Később utánanéztem, hogy ez csak afféle tartalom nélküli kimenő szöveg volt-e. De nem, valóban jött egy egység. Délről, Fenékpuszta, talán Marcali felől, Sármellékre mentek, Alsópáhok irányába. Azt a parancsot kapták, hogy ne is jöjjenek be a városba, hanem egy berki utat használjanak.
Sz. B. Az emberek csak kommentálták az utcán a híreket.
Cs. G.: Volt a Csillag házaspár, ők voltak a városban a sírásók. Eléggé szerették az italt. Jön a Csillagné dülöngélve, amikor mindenki hallgatja ezt a szöveget a Vödör előtt, hogy a földdel teszik egyenlővé… erre elordítja magát, hogy forró vizet nekik, mint az egri nők! Ilyen apró pillanatok maradtak meg a fejemben. Meg hogy amikor november elsején mentünk le a temetőbe, a főtéren a Festetics-szobornál az egyetemisták őrt álltak. Az erdészet után az első ház rendőrörs volt. Előtte volt egy nagy vörös csillag, azt széjjelverték. Negyedikes voltam. Ezek képek és emlékfoszlányok, de a mindennapokat persze nem ezek határozták meg az ötvenes években. Bár ahogy megállamosították apám patikáját, ő elég hamar beteg lett, és azért ez rányomta a bélyegét az életünkre.
Sz. B.: Lehetett összefüggés a két dolog között?
Cs. G.: Kilyukadt a gyomra az idegességtől, majd tüdőrákot kapott.
Sz. B.: Ezek pont azok a betegségek.
Cs. G.: Igen, végig stresszes volt, aztán 1957-ben meg is halt. Akkor voltam tízéves. Utána, ‘62-ben meg a lengyel nagymamám halt meg, aki már itt élt Keszthelyen, és valahogy mindig úgy alakult, hogy amikor az ember egy kicsit felszabadultabb lett volna, valaki meghalt a családban. Ez eléggé nyomasztó volt.
Sz. B.: Ő itt is halt meg?
Cs. G.: Igen, és amikor először voltunk Varsóban a rendszerváltást követően anyámmal, akkor hoztunk neki egy marék földet. Anyám folyamatosan mellettem volt, én meg az egyetlen fiacskája voltam. Amit csak meg lehetett adni, megkaptam, de így is sokszor éreztem, mennyire hiányzik apám az életemből. Mégis csak azért van apa meg anya, hogy a gyereket ketten neveljék. Sok dolog volt, amit még jó lett volna vele együtt átélnem.
Sz. B.: De ahogy mondtad, a mindennapokat nem ezek határozták meg.
Cs. G.: Valóban, leginkább azt vártam, mikor lesz karácsony, mikor lesz húsvét, mit kapok majd.
Sz. B.: Mit szoktál kapni?
Cs. G.: Volt, hogy építőkockákat. Diavetítőt. Ólomkatonákat. Aztán egy olyan rudacskákból álló valamit, amiből egy házat lehetett összeállítani. Nekem egyszer sikerült csak, a további öt alkalommal a szüleim rakták össze. Aztán kaptam egy kicsi katonai dzsipet fémből, azt pedig Lipszki bácsi csinálta nekem, az ezermester lengyel, aki mindent meg tudott csinálni.
Sz. B.: Ő itt élt?
Cs. G.: Persze, ő is letelepedett, itt is van eltemetve a feleségével, édesanyjával együtt. A húsvét különösen jó volt, akkor már kisütött a nap, kicsit melegebb is volt. Lehetett még kapni ilyen savanyú, színes cukorkákat. És három nappal húsvét előtt bemegyek a szobába, és lám, itt van három szem cukorka… ez azt jelzi, hogy már járt itt a nyuszi, biztos jön majd még. Szóval a húsvétnak is megvolt a maga várakozása, nemcsak a karácsonynak. Egyetlenegyszer, emlékszem rá, kaptam egy rollert.
Sz. B.: Mi volt az, ami gyerekkorodban vonzott úgy, hogy esetleg majd azzal szeretnél foglalkozni?
Cs. G.: Nem nagyon volt ilyen. Vagyis mint minden gyerek, én is vagy rendőr, vagy pap akartam lenni.
Sz. B.: Mit olvastál? Mi érdekelt?
Cs. G.: Volt még olyan, hogy Ifjúsági Könyvtár. Kicsi könyvek voltak, 3 forint volt darabja, és azokat olvastam. Hajótöröttek szigete. Vagy A Pendragon-legenda, azt nagyon szerettem. És hát a mesék. Amikor még nem tudtam olvasni, a nagymamám olvasott föl. De mivel ő lengyel volt, és magyarul nem nagyon tudott, lengyel meséket olvasott. Az első vaskos kötet, amit karácsonyra kaptam, az Illyéstől a Hetvenhét magyar népmese. Kolozsvári Grandpierre Emiltől A csodafurulya is meghatározó volt, ez is népmesegyűjtemény. Aztán Benedek Elek, természetesen.
Sz. B.: Emlékszel arra, amikor a mese- vagy ifjúsági könyvek helyére bejöttek olyanok, amiket már felnőttek is olvasnak?
Cs. G.: Amikor már a levegőben volt az államosítás, és nem lehetett tudni, mikor kezdődik, de benne volt, hogy valami fontos változás lesz. Apám itt lakott alattunk, a gyógyszertár földszintjén, pont ez alatt, ott volt az inspekciós szoba. Berendezte magának, ott voltak a dolgai. Gyűjteménye volt, ugye vadászott is, bár annyira nem szeretett vadászni, mint a nagyapám. Én meg maximum legyekre vadászom. És apám akkor elkezdte szép lassan fölhordani a padlásra a könyveket. Mást nem nagyon vitt föl. Ezeket én már csak később találtam meg a padláson. Képzeld csak el, hogy fönt van egy szekrény, tizenhat éves vagy, és egyszer csak kinyitod, és ott vannak ezek a könyvek. Tudtam én, hogy vannak, de annyira sosem érdekeltek. Elkezdtem tételesen nézegetni őket, és jobbnál jobb dolgok kerültek elő, például különféle korabeli helybeli, vagy legalábbis keszthelyi, zalai, Sümeg környéki kalendáriumok, ezek-azok, és ezekben állati jó írások is voltak. Olyanok, mint amit Pelczék csinálnak mostanában. Voltak benne közérdekű információk például a vásárokról, ezek annyira nem érdekeltek, de amiket Darnay Kálmán meg mások írtak, azok mindig jók voltak. És igen, érdekes volt azzal találkozni, hogy van, volt olyan elődöm, akinek a neve már megjelent itt korábban, nyomtatásban. Volt egy lécekkel, fémhálóval teljesen elreteszelt része a padlásnak. A nagybátyám, Cséby Zoltán korábban ott tartotta a galambjait. Volt ott egy kis lyuk, azon ki-be járkáltak kedvükre. Amikor én tizenhat voltam, mindenféle régi dolog vette át a galambok helyét. Voltak rajzok, grafikák, amiket szintén apám vitt fel, mert a lakásban nem fértek már el. Volt a lenti üzlethelyiségben egy nagyon nagy polcrendszer, ezen mindenféle régi patikai szerkezet állt. Lombik, ez-az, minden, amit el tudsz képzelni. Ezt sikeresen szétverték, amikor felújították a házat. Elég sok minden eltűnt. A patikát is felújították meg a házat is, a lakást kettéválasztották. Eltűnt egy barokk bronzmozsár is, Isten tudja, hol van. Itt állt a lépcsőházban, volt vagy ötven centis, nagyon szép barokkos minta volt rajta. Sajnos nem került a múzeumba, úgyhogy valaki vagy a MÉH-be vitte, vagy elvitte haza, és virágokat tart benne. Ami megmaradt, azt az ember őrzi, ha van rá lehetőség. Szerencsém volt, hogy néhány dolgot ki tudtam menteni a szemétből. Szóval széjjelverték ezt az 1890-es években berendezett patikát, mert már nem számított modernnek a vörösfenyő bútoraival.
Sz. B.: Ez már a hatvanas években történt?
Cs. G.: Igen. Egy nagy konténert állítottak le a ház elé, és ami nem kellett, azt beledobálták. Este én meg kimentem, és kiválogattam, ami még nem tört össze. Így került hozzám például egy olyan, több mint valószínű, hogy olyan gyógyszertári fatégely, ami még biztos, hogy a régi ferencrendi patikából való, a főtérről.
Sz. B.: Az jó, amikor a patikátok kincseit vissza kell lopkodni a szemétből, és elrejteni a padláson.
Cs. G.: Most meg már semmi sincs a padláson, az már a BENU-é.
Sz. B.: Eladta nekik a család?
Cs. G.: Nem. Államosították ugye a házat, mi a lakásnak ezt a részét visszavásároltuk, a szomszédasszony azt a részt visszavásárolta, a padlás meg az alsó rész, az üzlet pedig még mindig a BENU gyógyszertár-láncé. Most épp a Vodafone-nak adja ki bérbe.
Sz. B.: Nem lehetett volna visszaszerezni?
Cs. G.: Csak ha megvesszük. De kárpótlási jegyet kaptunk érte.
Sz. B.: Biztos sokra mentetek vele.
Cs. G.: Semmire nem mentünk vele. A kárpótlási jegyeket is felhasználva szerettük volna visszavenni a lakást. De aki kárpótlási jegyért megvette a patikát az államtól, az már nyilván nem akarta eladni ugyanúgy kárpótlási jegyért.
Sz. B.: Örült, hogy megszabadult tőle.
Cs. G.: Nyilván nem volt hülye. 1957-ben, amikor apám meghalt, kezdték el ezt, hogy nekünk túl nagy ez a lakást, úgyhogy ketté kéne választani. A másik részből egy szolgálati lakást alakítottak ki, gyógyszerészek laktak itt. Végül is azt kell mondanom, hogy folyamatosan rendes emberek voltak a szomszédaink. Ez a lakás azért ilyen zsúfolt, mert amik ott voltak, bútorok, és befértek, idehoztuk. Amit pedig nem lehetett idezsúfolni, azt… volt itt a Szalasztó utcában egy kárpitos bácsi, annak volt kapubejárata, oda betettük, hátha valaki megveszi őket. És ott szép lassan tönkrementek, mert senki nem vett semmit. Volt köztük biedermeier is, de hát ki a fene akart a hatvanas években ilyet venni?
Sz. B.: A családdal mi történt?
Cs. G.: Anyám korábban a háztartást vezette, de aztán a patikában adtak neki egy pénztárosi állást. Onnan is ment nyugdíjba.
Sz. B.: Keserű ember lett?
Cs. G.: Nem. Inkább olyan hőzöngő lett, tudod? Volt korábban Keszthelyen egy nyilas testvér, aki kicsit sántított, és bottal járt, méghozzá az utca közepén, nyilas egyenruhában, és mindig olyan megvetően nézett az itteni lengyelekre. Amikor aztán a háború után anyám visszajött Varsóból, hogy megtalálja apámat, összetalálkozott vele, és ez a férfi rettenetesen megijedt, hogy jézusmária, itt van ez a lengyel nő, és az engem be fog itt árulni. De nem, anyám egyáltalán nem volt olyan. Nekem elmesélte, aztán ennyi. A világháborúban teljesen kibombázták őket a lakásból. Az édesapját lelőtték, a testvérét szintén megölték a németek. A pénzügyminisztériumban dolgozott, idemenekült az édesanyjával együtt, majd itt is maradtak, mert itt végül is rátalált egy nagyon jó házasságra, és ennek a rövid ideje alatt annak ellenére, hogy voltak gondok, nagyon szerették egymást, és kiegyensúlyozott életet éltek. Amikor apám haldokolt, azt mondta a testvéreinek, hogy szeressétek Halinát, mert nagyon jó volt hozzám.
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/3. számában.)
