Ádám Tamás versei

Nagytotál

 

 

 
Mint mínusz húszfokos keserű
mesékben, arcomra fagynak azok
az átlátszó buborékok, amelyeknek
semmi funkciójuk nincsen egy
mutatósra tervezett temetésen.

Roncsolt kézzel dolgoznak rutinos
látványtervezők. Hócsizmás
gyászhuszárok orrában elfagy
a fehér szőr. Élvezhetetlenül
szemcsés a nagytotál.

Az elvárások miatt páran még
erőltetik a könnyeket, ekkor
pattan meg nyakban az ideg.
Csak látványosan: koporsóból
szökik a csend.

Hát befejeztetett! Már csak
egy feszes filmvágás van hátra.

 

 

 
Merre vagy?

 

 

 
A párnából kirázott hó lassan
feketedik az éjben. Mintha
gyorsabban üszkösödne karom.
Ölelni kellene még, kifűzni
cipődet, kiönteni zsáknyi reményt.

Rozsdás sarlóval barnuló ködöt
nyitó angyalok misztikus éneke
visszhangzik. Érzékeny a bőr,
hallja a dallamot, a simogatást.
Talán jó helyen járok.

Kereslek árnyékos lapulevelek,
szégyenlős boróka bokrok,
hóbortos kalapú galócák tövében.
Merre vagy, édesanyám?

 

 

 
Masina

 

 

 
Vízzel oldott vaspor festi árnyékod,
köröket rajzolsz hideg homlokomra,
csendesen írod a szomorúságot.
Magától reped a masina felülete.

Rétegenként olvad a tél, szépen
kiöntött vastetőn tűzrózsák nyílnak.
Papírvékony gyújtósok torkodig
pattognak. Összeégnek az
újsághasábok.

Tört venyigék csúsznak nehezen nyíló
szájba. Lassú tűzön birsalmák
pirulnak. Hallom a sercegést.
A kavargó füst jóllakottság érzetét
kelti, szeretetedre éhezem.