Kötetcím, nem én haragszom…! Azaz: nem Ő.
Azt mondja Mindentud+sőt rokonom: kegyeletfosztás! Másik lélek reklámtábla-lopásnak minősítette… Akkómá ménem Sekszpír???! Mié szeginy Józsefattila?
Nem kussolnak. Csak dübörögnek. De nem is kiáltanak valójában.
„Nem ti kussoltok, befogják a szátokat –
örülsz? Örülj, kijózanult a sátán,
lakni húzódj le az olajkutakba,
lapulj az internet mélyére,
rejtőzz a reklámok fénye mögé,
terjeszd magad a kidobott kenyérben,
te, a minimálbérre bejelentett…” (18. old.)
Illetlen megoldás, egy verset nem hagyunk félbe.
Hacsak.
A „hacsakság” egyik eleme a kötet maga, melyet Vörös István adott közre mostanság Nem ti kussoltok /két tudat versei/ címmel (szerkesztette Izsó Zita, Scolar Prím, Budapest, 2021). A kötet egésze József Attilára hangolt-komponált, akiről tudjuk, amit…, s azt is, mennyi verssora teng-leng a közbeszédben, egysorosai és verscímei mellett világlátásnyi foglalatok, illanatok, gézengúziádák, plakátszlogenek, sajnálkozó szívtépők egyaránt. Mindebből hét sort idézni meglehet, botor sértés vagy érzéketlen sajtós megoldás. De már e hétben, s főleg mögöttes vagy mélyrétegeiben ott lakol-lapul-bóklász az Olvasat. A ráolvasat és hozzáolvasat, a József Attila-tónusú bántottság és dac, akarás és fohász, kitettség és fenyegetés. Világnézeti magány, gyermekes üveggolyó-lökés, háborgó morál, rejtőzködő kiszolgáltatottság. Egy korszakos világkép metafizikai újratöltése. Tudatkeresés, hasonítás, egzisztenciális vészkép, feldúlt közéletiség, túlérzékeny bántottság. A könyv hátoldali „csábszövege” lakonikusan aktualizál: „Mi lenne, ha József Attila most is élne? Vajon milyen verseket írna? Vörös István új kötetében éppen ezzel a gondolattal játszik el: József Attila-átiratainak segítségével megkísérli életre kelteni a költőt, pontosabban a rá bízott üveggolyót tovább gurítja, és ezzel minimalizálja a távolságot az egyes korok között.
De mi ez, merész tréfa, puszta játék, esetleg egyenesen botrány? Egyik sem. Inkább egyfajta tudat-újraegyesülés, amire korábban nem volt példa. Pedig nagy művész tudatával néha nem ártana ütköznünk, ahogy a galaxisok tudnak, és lényegében mindenféle komolyabb gond nélkül gyarapítják egymást”.
Volt egy kor, s éppen József Attila ideje, amikor a szürrealisták a legőszintébb gesztussal és önkénnyel „talált szövegnek” minősítettek mindent, ami sajátlagos felhasználásra még alkalmas volt. Ma is van a képzőművészeknek egy jókora kreatív műhelyközössége, akik lomizásból gyűjtött tárgyak-felületek-törmelékek foltonfoltjaiból komponálnak életmű-darabokat. Érdemes tehát elgondolkodni a tárgyak között is rangos alapanyagú verssorok átkomponálásának, sőt dekonstrukciójának nem az írói életmű részeként, hanem „talált szövegként” (fel-, el-, ki-)használásának szerzői jóváhagyás nélküli másodolvasatát kínáló megoldás létjogát. Ez (messziről tekintve) mintha „könnyítene” a költői énnek az érvényesülésben – itt mind József Attila mind Vörös érintve-értve – de ez nem alkalmazott művészeti játékkérdés, hanem alkotói Én és Ő tárgyköre. A kanonizált Nagyok opusza amúgy sem „úgy” közkincs, ahogyan sokan szeretnék, még kevésbé úgy, ahogyan Ő elképzelte egykoron. (Ki lenne képes tizenhét sornyi Juhász Ferencet vagy három versnyi Nagy Lászlót fölidézni gondolatbotlás nélkül?! Hány Kosztolányi novellarészletet szopogatunk mindennapi reggelinkhez? Mely veretes Krúdy-impresszió él velünk a Huszárik-filmbeli kiemeléseken túl? Ki lát rá Babits beszélgetőfüzeteire vagy Berzsenyi épp aznapi racionális világfájdalmára?) De velünk marad a kérdés: ha a szerzői „közlés” a keletkezés után (és közben is már) elválik az alkotói éntől, s belevetődik önálló élete túlélési küzdelmeibe, vajon hol marad fenn a mámor, a vágy, a félsz, a szenvedés, a fájdalmas énvesztés, a lelkes kor-kör-kép, a rejtett sugallatok, a feledés félsze, a halál végképlete? S ha mindezek éppen az Olvasóban folytatódnak, kapnak életteret, túlélési esélyt, kibomló miliőt? Hát lehet, valahol (lásd Z. Varga Zoltán, Önéletrajzi töredék, talált szöveg. OPUS Irodalomelméleti tanulmányok (14). Balassi Kiadó, Budapest, 2021, 43‒45. A jelzett gondolatmenet Az írás drámája fejezetben.) „peremszövegek” mindezek, melyeket az értelmezői vágy „az irodalomtörténeti feledésből kultúránk felszínére hajt”, s éppen ez lehet legteljesebb funkciójuk, hogy ott hassanak, ahová szánták őket, ahol elindultak az értelmezhetetlenségből a megmutatkozás esélye felé… S persze a „talált szöveg” újrafelhasználási szándéka, tehát mint módszertani mező valamiképpen válhat textológiai és poétikai megfontolások részévé is, egyúttal következményeként „a szerző eltűnése, a mű széttöredezése” valami módon a „nyitott mű” esztétikájának éppen kontrasztjaként a „korlátozott szerző” félig-értelmezett tárgyává lesz.
Vörös István itt kettős szerepet visz: textológiai görcsök nélkül egyszerűen csak megolvas verseket, mint aki poétikai kurzusra készülőknek ad elő alkotói folyamatrajzot, ugyanakkor maga is a „szerző eltűnése” ellen dolgozik, éltetéséért alkot, üzenetét tolmácsolja, akaratát aktualizálja, avagy egészében is áthozza „a túlsó partra” azt az érzületet, melyet a mai olvasónak kínálhat. Emellett ha (elvben akár minden szöveg esetére igaz…) az olvasói szerep messze nem kevesebb, mint valami „ready-made” újraformálása, kreatív visszatükrözése a mű alkotói entitásának, s akkor e részvétel nemcsak Vörös István versolvasóira lehet érvényes, hanem Vörösre magára is. A költői-olvasói „illetéktelenség” sem áll fenn, hiszen evidencia, hogy Vörös nem József, István nem Attila, nem ott és akkor és úgy élnek, ahogy a szövegpárhuzamok kínálhatnák… – így hát a költői hagyaték mint „talált” gondolkodási örökség a talán mindenkor lehetséges továbbgondolás felé továbbírva épp oly alkotói gesztus, mint a versteremtés maga.
Vörös István szinte egész habitusának minden rezgésében elüt J.A.-tól. Talán ha lehet épséges ellentétet konstruálni, szinte azt testesíti meg, ami nem J.A. De verskötete épp ezért (is) kihívóan újszerű – az „eddig még sosem volt ilyen” élményén túl –, mert annak akarása is merész alkotói feladat, hogy tartsuk fenn egy költői életmű érvényét, egy múlt jelenét, egy sorsvállalás merszét és minden tartalmait, ha egyszer nemigen vitatható, hogy ilyesmikre ma is erős szükség van. Ezenfelül meg már ki is vitatná, hogy József Attilát érdemes és felemelő akkor is olvasgatni, amikor nincs éppen köztük. Ám Vörös kötete éppen azt mutatja meg, hogy lehet köztünk, hogy mi is lehetünk Ő, s hogy mai énje (hadd ne tudjam, milyen is lenne az!) éppúgy reflektálttá tenné a környező életvilágot, ha ma élne.
Az élhető világok peremtérségeiben megfogant, rejtve vagy hagyatékban maradt gondolati örökség terén Z. Varga (és még sokan) aktuálissá teszik a kérdést: mennyiben „illetéktelen” terület az olvasónak az alkotói autonómia bírálata, amikor a műalkotás keletkezési körülményeibe belelát? Netán újraolvasni lehet, újra kimondani már nem? Vagy a „papírkosárnak” maradt verscsírák, zsengék, töredékek és nagy kulcsversek szótárai-szókészletei egyaránt szerzői jog alá esvén átgondolás-tiltás alá is kerülnének? Inkább veszni akarnak, de újraformálódni talán mégsem? Másképp szólva, s a kötözködők elé vetve az alapkérdést: van-e Vörösnek joga (meg bárki másnak) „átalkotni” „N” költő oly sorait, melyek már vagy közkincsek, vagy poétikai temető sírfeliratai? Áthúzhatja-e a Dunánál, a Mama, a Nyüzsög a boldogság, a Hová forduljon az ember, a Medvetánc vagy a Bánat sorait egy másik „nyitott mű”-be, vagyis zárszerelőként föloldhatja-e egykori zártságát ama verseknek, melyek elérték, áthatották, eluralták, bódították, földúlták, elringatták…? S a szerzői tulajdon kérdése úgy nem kérdés itt, hogy Vörös még a Nem én kiáltok címet is duplán megcsavarta és naprakésszé varázsolta, versritmikai és kompozicionális téren pedig hallatlan választékossággal és rigorózussággal megtartott (vagy tudatosan, jelzett szándékossággal eltérésbe fordított) minden eredetit. Mi több: úgy tette sajátjává, hogy közössé formálta (s mekkora „józsefattilás” gesztus ez is!) a rendhagyóan unikálist, átfestette hadihajó-szürkéről sárgásvörösre vagy feketezöldre, s felhangokat komponált az alaphangsor köré, átkötéseket a hangközökre, kvartettet komponált a szólóénekre, kontrasztba fordította a leitmotívumot, megtekerte az egyenest, átlót formált a kockásból, folyót az állóvízből, vádló „kussolást” a magányos kiáltásból… S az egész nem valami utókor-humoros „így írsz Te”, hanem (már a kötetcímlapon is) kettős arculatú Én-megjelenítés, mai tartalmakkal, korszakos helyszínekkel („lakópark”, „belvárosi tény”, „nem kell a B-terv”, „pitypang az egész világ”, „gépek pünkösdje”, „föleszmélés”, „kései sír” stb. címekkel), stílusbökésekkel („talán feltűnik hirtelen”, „mikor lelkemen átment a kedves”, „posztmodern szonett”, „kész a leltározó”), s egészében éppen azzal az „Íme, hát elvesztem hazámat” tónussal, melyben a rímképlet egzaktsága találkozik a kérdő gúny és ártó szeretet együttesével (lásd továbbá „Még hogyan halhatott volna meg József Attila? 1. Vagy hogy nem: Flóra Szárszón”). S talán ha van a Szabad-ötletek jegyzékének mámorítóbb olvasata, mint ez az első pusztulásképlet a hatból, akkor ez igazán méltón jelzi, mi minden nekünk/neki József Attila, s meddig az addig, ha nem összkiadásban, hanem életmű-örökségben élünk tovább a költővel.
De csakis akkor, ha nem mi kussoltunk, hanem mi olvasunk. Tudatverset, egykorit és mait, közöset és sajátot, kizárót és befoglalót, József Attilát is (ma), és Vörös Istvánt is (egykor).
(Vörös István: Nem ti kussoltok, Scolar, 2021)
(Megjelent a Pannon Tükör 2022/1. számában.)
