Egy filosz töprengései – 10. rész

Szerző: | 2018-02-23T10:56:51+00:00 2018. 04. 07.|Egyéb|

10 (K HG és Sajtó Huba, a mocskos kis szörnyeteg)

K HG nem kedvelte túlzottan a zombuló zombikat, a trolattyún trollkodó kallereket (=ellenőrőket), a Való Világban önmagukat megvalósító s folyvást analizáló big braderek és big sziszterek icinke-picinke hugicáit és apró-cseprő öcsikéit, a pofakönyvek (=Facsebukkok) bölcsességeit megosztó okostelefonok némileg kevésbé okos bejegyzéseit, de mindezeket csak múló divatnak, gyorsan felejthető semmiségeknek tartotta a SAJTÓ­HIBÁKhoz képest. Ezért döntött úgy, hogy Sajtó Hubát is megörökíti (??? – Leleplezi!) jegyzeteiben.

Sajtó Huba az egyik legalávalóbb, legaljasabb, legmocskosabb szörnyecske a világon. Belopózik az írott szövegek minden típusába, szinte észrevétlenül, egy-egy betű, ékezet, akár egy vessző meg­változásával, elhagyásával rombolja, fertőzi, mérgezi a szövegeket, a regényektől az ügyiratokig mindent, egy szóval: az írást. Még a szent írást is, állítólag az agyonidézett bibliai mondat tű fokán átbújó tevéje egy fordítási hibának köszönhette születését. A teve szó helyén a kötél állt, s így egy kevésbé merész, szürreális kép helyett egy reálisabb, logikusabb (és ezért kisebb karrierre számító) gondolat lett volna a hiteles fordítás. K HG nem volt járatos ebben a fontos témában, de szerette a pletykákat Sajtó Huba áldásosnak a legkevésbé sem tartható működéséről.  Ilyen pletykát hallott még zsenge gimnazista korában, amikor egy akkori pedagógiai reformbolondéria nyomán a gimna­zistáknak kötelező volt a hét egy napját valamilyen szakma alap­ismereteinek szentelni és ezért a K HG-t a kéziszedő mesterség rejtelmeibe vezették be. A szegedi nyomdában hallotta a mestertől, hogy az első világégés idején a frontra induló katonai egységek zászlaját arisztokrata hölgyek, a zászlóanyák avatták fel. A szertar­tásban a csapatzászló rúdjába egy szöget vertek és arra kötötték pántlikájukat. A korabeli szegedi lap tudósításában erről ez a mondat jelent meg: A báróné beleverte szegét a zászlórúdba. Ez így jó is lett volna, csakhogy a kéziszedő kifelejtette a szegét szóból a z betűt. Nem csoda, hogy a következő napon a szedőt kirúgták állásából.

K HG úgy döntött: nem sző több legendát, mendemondát jegyzeteibe. Amit most leír, azt gyakorló nyugdíjas nagyapaként élte át. A memoritert kérdezte ki nyolcéves unokájától. Eszébe jut, kotkodákolszavalta a srác. Kotkodácsol! – javított a nagyapa. Kotkodákol! – mutatta meg az unoka a tankönyvben közölt Petőfi-verset. És valóban, Sajtó Huba ott vigyorgott az olvasókönyv hófehér lapján. De ezzel még nem ért véget a történet. Másnap az unoka felelt. A tyúk nála persze kotkodácsolt. A paidagógosz javított: Kotkodákol! Nem, szállt vitába a nebuló: megnéztem a Petőfi összes versei kötetben, s az értelmező szótárban sem találtam kotkodákol szót!

De ezzel még mindig nem ért véget a történet. A jegyzetolvasó talán azt hihetné, hogy a gyerkőc nagy, dicséretes ötöst kapott… Téved. A feleltető tancsi néni reakciója: Kotkodákol! Neked azt kell megtanulnod, ami a könyvben le van írva! (A tannéni nem hallotta a háttérből Sajtó Huba kárörvendő röhögését …)

Bizony, szomorú világ ez, állapította meg K HG, nyelvünk már úgy sem tud muzsikálni, mint a cigány a siralomházban … Miközben ezen töprengett kicsit szomorkás hangulatban, egy kereskedelmi / banki / politikai üzenet érkezett a telefonjára. Agyon­rövidített, hibákkal zsúfolt, ékezet- és vesszőszegény szövegét kíván­kozott, kísérelt meg kimondhatatlanul keserves kínok között kódolni. (Kedden, kilenckor, körbe-körbe keringve kisagya kurta, kicsinyke ketrecében.).  Alig-alig haladt, s közben látta Sajtó Huba gúnyos finto­rát, s hallotta a Magyar Nyelv segély­kiáltását: –ESEM!!!

ESS!!! – válaszolta röhögve Szörnyella de Frász törvényte­len fiacskája, Sajtó Huba. K HG ekkor jött rá, mit is jelent az SMS betűszó …

(A képhez: Vajon az Apám kakasa, vagy Sajtó Huba átírása a jobb?)

(Folytatjuk…)