Lapszámajánló – 2018/2 – Haklik Norbert regényrészlete

Szerző: | 2018-04-03T07:57:30+00:00 2018. 04. 05.|Irodalmi tükör, Próza|

A Pannon Tükör idei második számában Sándor Zoltán, Döme Barbara, Erdei Lilla és Haklik Norbert prózája olvasható. Utóbbiból, a Mona Lisa elrablása című, hamarosan megjelenő regényből közlünk – ajánlóként – egy részletet.

Haklik Norbert: Mona Lisa elrablása (részlet)

Amint hazaértünk, Szapáry Tibi bejelentette, hogy lepihen egy órácskára. – Később még szükségünk lesz az energiára meg az éles szemre – mondta, aztán pár perc múlva már csak a horkolása hallatszott a zárt ajtó mögül, a szobából, ahol Mona Lisa üres terráriuma állt.
Miután magamra maradtam a szobában, tekintetem ismét rátévedt az éjjeliszekrényen heverő kék dossziéra. Nem sokáig időzött rajta – úgy éreztem, nem az olvasásnak, hanem az írásnak jött el az ideje. Írni akartam, haza, Emesének. Aztán eszembe jutott, mire kért pár nappal azelőtt, hogy régi történetbartelljeink felelevenítésének ürügyén elvonatoztam volna Brünnbe, Szapáryhoz. Hiányzott szép, szomorú asszonyom, hiányzott erősen. És legalább ennyire nem hiányzott, hogy egy sután időzített üzenettel kibillentsem a gyászmunkából, és megzavarjam négyszemközti béketárgyalását az apja híján lévő valósággal.
Úgyhogy inkább lenémítottam okostelefonomat, és elsüllyesztettem utazótáskám oldalzsebébe, hátha így enyhébb lesz a kísértés, és közben arról győzködtem magam, hogy Emesém ígéretéhez híven úgyis jelzi majd, ha már tervezett hazautazásom előtt szüksége volna rám. Hja, jelzi majd, esemesben, a telefonodra, az meg majd a táskád oldalában pislog elnémítva, szólalt meg a fejemben egy hang, amely feltűnően hasonlított Szapáry Tibiére. Úgyhogy ismét kinyitottam az utazótáskám oldalzsebén a villámzárat, és leraktam a telefont az éjjeliszekrényre, az apósomtól megörökölt kék dosszié tetejére.
Kurva egy valóság ez, hogy csak találgathatjuk, minek mi lesz a következménye, gondoltam magamban.
Akkor ruccanj át egy olyanba, ahol te vagy az ura a történéseknek, riposztolt rá Tibor hangja odabent.
Hallgattam rá. Felnyitottam táskaszámítógépének fedelét, és belevetettem magam abba a másik valóságba, ahol mindenható lehettem, és teljhatalommal uralkodhattam a Jánoskák, a csorbadzsik, valamint a crnagorai bércek közé keveredett honfiaink és honleányaink sorsa felett.

1551 nyarának egyik forró délutánján történt, hogy a Madzsari feletti szőlőkben kapálgató asszonyok egyike porfelhőt pillantott meg a völgy felől közeledni. Szerencsére az út a falu előtt erősen meredekké vált, olyannyira, hogy még egy jó erőben lévő, kipihent lóval is komoly próbatételnek bizonyult felkapaszkodni a kaptatón. Arról a hátasról pedig, amely a völgy felől közeledett, már első pillantásra lerítt, hogy napok óta kíméletlenül hajszolhatta a lovasa. Hasonlóképpen egyetlen szempillantás elegendő volt ahhoz is, hogy a lovasról kiderüljön török volta: ugyanolyan fehér, nemez fejfedőt viselt, és ugyanolyan karmazsinvörös csizmák sarkantyújával noszogatta szaporább sebességre a jószágot, mint a csorbadzsi, aki tizenöt esztendővel korábban pálinkával és szalonnabőrrel kenegette a Jánoska hátába metszett, kereszt alakú vágást, és aki a crnogorácok támadását követően elnyargalt dél felé nyergén a
fiúcskával. A Madzsari elbeszélője is rögvest felfigyelt a hasonlóságra, és szívét azon nyomban bosszúvágy, tagjait pedig egy haragvó oroszlán ereje töltötte meg. A keskeny ösvény két oldaláról magyar és crnogorác csatakiáltásokkal előözönlő falulakók közül ő ért először a törökhöz. A pengét egyetlen, felfelé irányuló mozdulattal döfte a lovas bordái közé, és addig tolta előre, amíg a hegye kibukkant a túloldalon. Aztán elengedte a szablya markolatát, és hátrébb lépett, hogy kiélvezhesse
a látványt, amint áldozata lehanyatlik a nyeregből. És valóban: a döfés nyomán a lovas először meglepett ábrázattal elbámult valami meghatározhatatlan pont felé a távolban, mint akinek nem akaródzik elhinnie, mi is történik vele éppen. A következő pillanatban azonban a megsebzett lovas olyat tett, amit a történet narrátora nem tudott mire vélni, dacára annak, hogy – emlékezzünk! – a barcsvári lakodalomban, valamint később, a crnagorai bércek között is többször volt alkalma közelről megfigyelni,
hogyan viselkedik az áldozat egy előbb-utóbb halálosnak bizonyuló szablyaszúrás után.

A karmazsin csizmás lovas ugyanis ahelyett, hogy a vérzést enyhítendő tenyerét a sebre szorította volna, a nyergén általvetett iszákért nyúlt, és úgy ölelte magához, mintha önnön életénél is fontosabbnak tekintette volna, hogy épségben tudhassa a tartalmát. Hanyatt érkezett a földre, háta jókorát csattant a Madzsariba vezető csapás kemény kövein, ám még ekkor is erősen szorította magához a nyeregtarisznyát. A történet elbeszélője – ekkor már a lovas gyilkosa is egyúttal – áldozata fölé lépett, ám ekkor a halálos sebből vérző lovas szeme elkerekedett, arcára kiült valami megbékéléssel vegyes döbbenet, és tiszta magyarsággal megszólalt:
– Hát megtaláltalak, édes bátyám. Kár, hogy megöltél.
Aztán elernyedt szorítása az iszákon, az a földre csusszant és kinyílott. Előgördült belőle egy vörös bársonyba bugyolált, félgömb alakú tárgy, és megállapodott a Madzsari elbeszélőjének lábánál. A kibomló szövet alól négy, aranyozott aranypánt bukkant elő, találkozásuknál a világbíró Krisztus trónolt, a köldökéből merőlegesen kiemelkedő aranykereszttel. És a Madzsari elbeszélője kinyújtotta a kezét, hogy életében először megérintse a tárgyat, amelyre néhai apjának II. Lajosról szóló elbeszélései alapján rögvest ráismert: a koronát, amellyel hatodfél évszázaddal azelőtt Szent Istvánt megkoronázták.

– Na, Tibor barátom, innen folytasd majd, ha tudod – mondtam magam elé félhangosan, aztán bal mutatóujjammal lenyomtam a Control billentyűt, a jobbal pedig ráböktem a P-re. Mire az utolsó oldal is előbukkant a nyomtatóból, már az igazak álmát aludtam Szapáry Tibi vendégszobájában.