Azonnali visszacsatolás – friss kritikák a diákszínjátszó találkozóról

Szerző: | 2018-04-02T15:51:35+00:00 2018. 03. 24.|Debüt, Dráma, Kritika|

Azonnali visszacsatolás – Jászai Adél, Ungvári Sári, Veres Rebeka és Nagygéci Kovács József “gyorskritikái” a Dél-Dunántúli Diákszínjátszó Találkozó előadásairól.

Müszi 12c.: EXIT
r: Àkli Krisztián

Rohanva érkeztem az előadásra, szerencsére a nyitány szövege segített abban, hogy rátudjak hangolódni a darabra, épp eléggé humoros ahhoz, hogy kellemes hangulatba hozza a nézőt.

“Az emberek sajnálják, hogy nem angyalok. Senki sem tudja, de talán így a legjobb.”

Számomra a darab egy remek tragikomédia a gyermeknevelés, a felnőtté válás és az ebből adódó nehézségek bemutatására. Tetszettek az ellentétek, a vallásos és a “laza” szülők, közben pedig, hogy a két teljesen más világban nevelkedő fiatal milyen jól érzi magát egymás társaságában.

A babákkal való játék változatos, ötletes, színt visz a darabba. Valószínűleg rémálmaim lesznek, de ez csak azt jelenti, hogy jól csináltátok. Nagyon frappánsak voltak a fényjátékok, az esernyő kifejezetten kreatív volt, a buborékok a falon szintén (lehet nem azt kellett figyelni, de engem az ragadott el), csak hogy pár példát mondjak, ami engem megfogott.

A zeneválasztás kiváló, jól működtök együtt ebben is, passzolnak a darab hangulatához. Tetszett a keretes szerkezet. Néhol kicsit sok volt a sötét, abból talán elég lett volna kevesebb.

Amikor naivan már azt hittem, hogy tragikusabbat nem mutattok nekem, akkor jön a kendős jelenet, amikor a lányt már nem takarja be senki, elveszíti a barátnőjét – a fentebb említett szülői konfliktusok és nevelési módszerek miatt is – majd a végén magát betakarva, saját magával távozik.

Szerintem mindent elmondtam, ami lényeges, csak így tovább srácok. Köszönöm az élményt!
A végére csak annyit fűznék hozzá, hogy: KALUDIA.

Ui.:  Ha valaki így mutatkozik be nekem, ezentúl két lépést hátrálok.

                                                                                                                        Veres Rebeka K.

***

Színjátzoo: Topmodel(L) leszek

r.: Gál Éva

 

Nagyon nehéz és látszólag távoli témát választottak az előadáshoz: egy fiatal modell, a maldív-szigeteki Rauda Athif „meghívott halálát”.

A téma nehéz volt, de a csoport remekül vitte a súlyt, köszönhetően a rengeteg ötletnek, amit ráadásul kevés eszközzel vittek színre. A játszók különféle sálakat, kendőket használtak, hol divatbemutatós kellékként, hol egyszerű díszként, hol fényképezőgépként és világosító berendezésként, és a darab végén a gyász jeleként elhelyezett virágokként.

A sok apró jelentre tagolt, de végig egységes előadás jó ritmusú volt, pedig a főszereplő szerepét jelenetenként más-más játszotta. Ez utóbbi rendezői döntés jelenthetett volna veszélyt az előadás megértésére nézve, de nem jelentett, sőt: így mi, nézők még inkább azt érezhettük, hogy a távoli helyszín távoli főszereplője egy közülünk. Akár mi is lehetnénk ő. Ahogy mi is lehetünk a hideg környezet, a nemtörődöm szülök, a közönyös barátok.

A közönség reakciója jól mutatta az előadás értékét: ahol nevetni kellett, nevettünk, ahol be kellett állnia a csendnek, ott hosszú időre teljes csend lett. A Színjátzoo csapat előadása tantermi folytatásért kiált, fontos témája és lelkes játszói miatt egyaránt.

 

Utólag tudtam meg, hogy a csoport idén alakult. Az előadásban itt-ott érződött némi rutintalanság, de ettől csak még hitelesebb, még erőteljesebb lett az előadás. Mindenesetre külön gratulálok a „fesztivál-érettséghez”!

                                                                                                            NKJ

 

***

Cserejános: Szennyes

r.:Fenyvesi Mihály

Mindenki siet, mindenki megy, mindenki családtagja mindenkinek. És a kukát valakinek már pedig le kell vinnie..

Az előadás apró etűdökből épül fel, amiket lazán köt össze a családi és szomszédi viszonyrendszer. Gegszínház, amit egyetlen értelmezés egészében nem tud lefedni. A játszók ezeket a gegeket teljes energiával adják át, pontosan tudják, hogy kell elmondani egy jó viccet, jól eljátszani egy humoros jelenetet, egyáltalán, a szó szoros értelmében jót játszani.

A szereplők allegorikusan hoznak be bizonyos konfliktusokat vagy tulajdonságokat, legyen ez a kislány és a babái, a szomszéd és a kaktusz, vagy Kepler 62D a fiúgyerek meséiben. El vannak foglalva az egyes dolgaikkal, pont emiatt senki nem ér rá a másikra, és senki sem viszi le a szemetest. Pedig a szemétnek megvan a maga tragédiája, magányosan úszik a tengeren, a kuka pedig üres, mert ma már amúgy is az újrahasznosítás a divat. A szemét nem találja meg a helyét, egyre nagyobb a bűz. Ebben a masszában születik meg a fiú tragédiája: a darab során fokozatosan ellepi a szennyes. Nem érnek rá, nem foglalkoznak vele. Eleinte úgy tűnik, csak felöltözik, majd egyre több és több ruha kerül rá, mígnem a család egyes tagjai direktben mennek oda hozzá, egy-egy kedves szóval, vagy durvasággal eltemetik őt.

A nagypapa megállás nélkül a múltjáról mesél, a kemény fiatalkorról. A Tóték őrmestere hardcore verzióban elénk lép, és leüvölt minket. Eljátssza saját halálát, ezzel szívatja a kisfiút. Majd ő akar meghalni, ruhákba temeti magát, mert még annyira sem figyelnek rá, hogy tudják, hány éves, hasonlóan a fiúhoz, akit a nagymamája rossz napon köszönt fel. Kettejük sorsa párhuzamosan zajlik, mégis, a nagypapáé kevésbé súlyos: azt sem tudjuk eldönteni, ő biztosan tudja-e, hány éves, és nem tudjuk sajnálni, mert végignéztük, hogy bánt mindenkit a környezetében. (Mint a kaktusz, de a papát sajnos nem lehet bekenni ragasztópisztollyal.)

A szereplők nem törik meg az előadást ki-be járásokkal, egyszerre léteznek a színpadon, kétoldalt ülnek belépések előtt. Mossák a szennyest. Sajnálom, hogy ez nem volt igazán hangsúlyos gesztus, mert nagyon szép, és az értelmezést nagyban irányíthatná.

A szemét és szennyes közt a különbség viszont elmosódott, pedig a szemét levitele és a mosás, a kidobás és felgyűlés a tartóban nagyon különböző cselekvések, amik között itt nem volt különösebb határ. Az előadás azt az értelmezést nyújtja, hogy ez itt egy és ugyanaz, ez képzavart okoz. Ezt mindenképpen jó lenne tisztázni.

A Cserejános darabja nem koherens, érezhető valamiféle dramaturgiai szándék, de a sok geg közt elveszett a szál, amit leginkább követnünk kéne.  Azonban az a fajta őszinte önfeledtség, amivel játszanak, sokkal mélyebb nyomot hagy annál.

                                                                                                                                      Ungvári Sári

 

***

PuHaCsaLu: Grün vomit

r.: a csoport

 

“Grün vomit  (Zöld hányás), avagy ezek vagyunk mi!

A csapat fiktív azonnali visszacsatolása az előadásról

Már a színházak hajnalán, az ókori görög tragédiákban is aktuálpolitikai kérdések kaptak központi szerepet; például Szophoklész Antigonéja is egy poliszt érintő problémával foglalkozik. Azóta sok idő eltelt és a színházat rengeteg külső behatás érte, de aktualitását sosem vesztette el. A Kaposvári Szakképzési Centrum, Nagyatádi Ady Endre Gimnáziuma, Szakgimnáziuma, Szakközépiskolája és Kollégiuma tanulói által életre keltett (első ránézésre öncélúnak tekinthető) jelenetek bár látszólag csak a „polgárpukkasztásról” szólnak, ennél mégis sokkal mélyebb tartalmat hordoznak magukban.

Tütü (Stettner Zoltán) Kék Vizelet franchise-ából az elmúlt években maradandó-időtálló és emlékezetes darabok kerültek ki és ennek a vonalnak méltó utódai a színpadon látott diákok, akik nemcsak hogy továbbvitték a vérvonalat, hanem képesek voltak újítani is rajta.

A létünk értelmetlenségét bemutató alapvetően „blődli” formanyelv mellett megjelennek a színpadon igazán kézzelfogható dolgok is, mint például a gyakorlati hasznossággal bíró menetvágás technológiájának bemutatása – ami görbe tükröt tart a mai közoktatásnak és iskolarendszernek. (Kis utánajárást követően kiderült, hogy Virág aktív diákparlamenti tag, így számára kiemelten fontos a diákok és az iskolák helyzete.)

Személyében kapcsolódik össze az aktuálpolitika (iskolarendszer) és egy szélesebb perspektivikus látásmód. A darab közben elhangzó rémtörténetek és a csattanó (amikor „a ház előtt nincs semmi”) is párhuzamba állíthatók a fiatalok kivándorlási hullámával is, és azzal, hogy sokan külföldön sem találják meg a számításaikat.

A darab végén elhangzó, műfajteremtő „Nyuggerrepp” szintén aktuális kérdéseket feszeget, miszerint minden fellépő vágyik az RDT-n az aranyminősítésre és a hosszú tél miatt talán már egy kis eperre is…

Összegezve elmondhatjuk, hogy a darab egyszerre formabontó és zseniális; minden részletét tekintve kitűnik a tömegből. Egyértelműen kijelenthetem, hogy szükség van ilyen előadásokra is a Regionális Diákszínjátszó Találkozókon, de azt is meg merem kockáztatni, hogy az Országos Diákszínjátszó Találkozókon is…

Wecséssy Józsefné Bönczös Marika

azonnali visszacsatoló”

 

Kedves Játszók!

Mivel előadásotokban azonnali visszacsatolás formájában megírva hallhattuk önkritikátokat – ezzel megkímélve engem a munkától – így kritika írás helyett inkább csak pár gondolatot szeretnék megosztani veletek.

Mindenki nagyon várta ezt az előadást, mindenki kíváncsi volt a „nagy műre”, az utánozhatatlan, a megismételhetetlen szenzációra. Már a darabotok puszta létezésének tudata is egy sajátos atmoszférát teremtett az ajtónál tolongó nézők között. Türelmetlenül ácsorogtunk és közben már előre örültünk a poénoknak. Ami ez után következett, hogy úgy fogalmazzak, minden elképzelést felülmúlt.  A „blődli” formanyelvetek, a „hasznos, gyakorlati tudnivalók” betaláltak. Azt kell, hogy mondjam, Tütü méltó utódjaivá váltatok. Külön öröm volt, hogy a műfajteremtő „Nyuggerrepp”-ben megidéztétek nekünk a Mester nagy szellemét.

Köszi, hogy lehánytatok! Egy élmény volt! 😀

                                                                                                                             Jászai Adél

 

***

DEÁK: Ne a cipődet nézd!

r.: Nagy Emese

„Most aztán a fölnőttek azt ajánlották, ne rajzoljak többé óriáskígyót se nyitva, se csukva, hanem inkább foglalkozzam földrajzzal, történelemmel, számtannal és nyelvtannal. Így mondtam le hatéves koromban nagyszerű festői pályafutásomról.”

Az előadás egy motívumra épít: kicsi, fejre pontosan illő kartondobozokkal játszanak egy majdnem teljesen üres térben. „Dobozban él és abban van a gondolkodása.” A társadalmi beilleszkedés alapja a dobozba bújás, elkülönül a dobozolt és nem dobozolt lét. Ezeket a játszók előttünk hajtogatják össze, maguknak megteremtve a darab elején a „korlátokat”. Felveszem? De mikor tehetem végre le? Még otthon sem? A jelenetek ezeket a kérdéseket járják körbe. Megnézzük az ovit, a sulit, a tananyagot, házasságot, munkát. Külön kiemelném Álmos megelevenedését a töri háziból, a megtestesült ihletet, aki a dobozzal játszadozik, vita közben pedig énekelgetni kezd, illetve azt a jelenetet, mikor halálosan szenvedve végigkúsznak a padlón a diákok, hogy elérjék saját dobozaikat, miközben az iskola értelméről hallgatunk egy igen kimerítő és pontos szöveget. A vicces jelenetek alatt viszont nagyon komoly problémákat is pedzegetnek, amiket talán érdemes lenne komolyabban is megvitatni. A csoport nagyon jó humorú, összehangoltan és elemi örömmel játszanak, látszik, hogy komolyan szeretik azt, amit csinálnak. Nagyon szeretném őket még sokáig együtt látni színpadon.

                                                                                                                                           Ungvári Sári

 

***

PHSZ – Berze Színjátszók: Születésnap

r.: Ákli Krisztián

 

Annyi gondolatot és érzést indított el bennem ez az előadás, hogy csak a teljesség igénye nélkül tudok írni róla. Lehetőségek tárháza. Impulzív, megrázó és szinte kifogyhatatlan a meglepetésekben.

A három külön térben lezajló eseményeket születésnapok és egy utolsó, gigantikus közös bulijelenet fűzi össze. Ez a térhasználat nagyon izgalmassá teszi a darabot, mindegyik helyiségnek meg van a maga sajátos atmoszférája, melyben a realista játékmód közé elemelt, szürreális elemek is vegyülnek, sajátos esszenciává érve össze a befogadóban.

A három kis egységben egyre jobban távolodunk a gyökereinktől. Az első jelenetben egy „meg nem értett kamaszlány” elkeseredetten próbálja kizökkenteni a már-már idegesítő idillikusságban és egyetértésben lévő szülőket. Nem gyakran látunk olyan színházi szituációt, amiben a családi konfliktus növekedését éppen a szülők végtelen nyugalma okozza. A feszültség így is erősödik: hiába a szeretet és a családi ölelés, ha az egymással való kommunikáció nem működik. Ott előbb-utóbb „pottyan a torta”.

A második jelenetben a család már felbomlott. Egy testvérpár bonyolult viszonyrendszere kezd kibontakozni. Ikrek. Kifordított, teljes ellentétei egymásnak.  Mégis, az éles különbségek ellenére, a néző mindkettővel együtt tud érezni, együtt tud menni. A szociális munkás karakter szinte már angyali jelenléte rendkívül magával ragadó, valóságos kis gyertyaláng a nyomasztó közegben. Éppen ezért kár bemocskolni, elbagatellizálni a tisztaságát és „ezoterikuskodás” mögé bujtatni, hiszen ez olyan következtetést segítheti elő a befogadóban, hogy ilyen fokú emberi tisztaság nincs is, csak ha valakinek „nincs ki mind a négy kereke” és ki nem csíráztatja a kezét. Én szeretném hinni, hogy valóban létezik „igazi fehérség”. Szintén érdekes szereplő a jelenetben a rózsaszín nyúl és a vele kibontakozó fluoreszkáló őrület, aminek talán túl hamar vége szakad. A néző is elkezd a gödör felé csúszni, de pont mielőtt beleeshetne, felkapcsolódik a lámpa és a peremén marad. De innen már csak egy kis lökés kell. Ez lehetne akár a nyúl még több és dinamikusabb kontaktja a drogos lánnyal, akin így víziói egyre jobban átveszik az uralmat.

A harmadik részre a családi viszonyok teljesen eltűntek, felbomlott szingli triumvirátus tagjai kenik egymásba a szülinapi tortát. Gyönyörű csúcspontja a jelenetnek, de az előadás eleji tortaledobás nélkül talán ennél még hatásosabb is lehetne.

A kis darabkák egy szinte már hipnotikus haláltáncban olvadnak össze, mely mégsem szolgál a darab lezárására, ami látszólagos feloldást kap egy csoportos énekléssel, majd József Attila versével újra keserédesre vált. Az utolsó percekben is mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnénk. A tánc eksztatikussága olyan magasra teszi a lécet, hogy annak hatását – mely még erőteljesebbé válna, ha tömörítettebb, kevesebb idő (esetleg a lassúzás is kihagyható) – az utána következők nem igazán tudják megugrani, szinte lehetetlen tovább fokozni. Méltó lezárása lenne az előadásnak.

Összefoglalva egy igazán kreatív, izgalmas, formabontó alkotást láthattam, melyet a játszók erős színpadi jelenléte, hiteles és végtelenül természetes játéka maradandó élménnyé varázsolt.

                                                                                                                                                Jászai Adél

 

***

 

Leöwey Színtér: F.R.A.K.

r.: Zewde Eszter

Az előadásban számomra a legérdekesebb a kellékhasználat. A fátyolfóliával való sokoldalú játék kreatív, látványos eleme a darabnak, mely nagyon sok rövid, néhol csak pár másodpercig felvillanó jelenetegységekből áll.  Érdekes, kifejező megoldások születtek. Az anyag bábbá formálódik, majd összetartó burokként borul a közösségre, mely így élő, lélegző sejtként létezik, ezután árnyjáték varázsolódik rá és még sorolhatnám hosszan a felhasználás sokféleségét. De mindemellett volt itt arc köré csavart folpack, húsklopfolás és hangszercsövek.

A jelenetek közötti váltások ötletesek, jól összefűzik azokat, összegészében azonban az előadás kissé darabos. Az összetartó erőt inkább a tárgyak és a részegységek dinamikus egymásba folyása képezi, mint a jelenetek közötti viszonyrendszer. A múzeumi körséta vázként funkcionál, újra és újra visszatér. Azonban a dramaturgia hol szorosabban ragaszkodik hozzá, hol kevésbé és elfelejti egy kis időre. A jelenetek általánosan egymástól teljesen külön állóak, mégis van, hogy néhol visszatér egy-egy elem. Ilyen például az elrablás, melynek félelmei egy anya-lánya párbeszédben bukkannak fel ismét. A nézőben így az előadásban egy folyamatos várakozás és kérdés, hogy keressen-e összefüggéseket vagy hagyja magát, hadd sodorják az újabb és újabb képek.

A darab végén elhangzó ének nagyon szép, szinte elringatja az embert, de talán kicsit lerövidítve még hatásosabbá tudna válni. Szép lezárás lenne, az utolsó „rendezés” jelenet helyett, amely azt gondolom elhagyható.

Összességében ötletes, és nem utolsó sorban humoros előadást láttam. Külön köszönet a villanykörtés jelenetért. 🙂

 

                                                                                                                           Jászai Adél

 

***

MÜSZI 11C: Jött egy busz

r.: Herczeg Adrienn

Mikor óraátállítás volt az éjjel, és amúgy is, RDT, és a szemhéjadat az ujjaddal próbálod nyitva tartani, na akkor üt be a Müszi 11c előadása. Egy mesevilágban voltam, ahol minden a lehető legtermészetesebben működik a színpadon, és ahol igen, az életed újrajátszódhat egy közlekedési járművön. Karácsonyi ének egy fázisban a Volán járaton.

Egy lány úgy dönt, elszökik otthonról a szülei miatt, mi ennek a szökésnek az első fázisát látjuk, a buszutat. Itt elevenednek meg a lány emlékei egy furcsa emberfeletti jegyellenőr hatására. A kis fragmentumok egy-egy pillanatot mutatnak be a főszereplő életéből. Néhány emlékkép erőteljes líraiságú monológban elevenedik meg, a lehető legőszintébb hangon, amik egyébként önálló szövegként, darabon kívül is megállnák a helyüket.

A tér eleinte követi a buszbelső ülésrendjének szabályosságát, majd felbomlik, ilyenkor az eredeti buszos szituációról már el is feledkezünk, teljesen elkeveredünk, hogy mi is a darab valósága, azt hogy itt mi tényleg egy szökést látunk, itt valaki tényleg menekül. A tér megtörésével szerintem bátrabban is lehet játszani, több átrendezést is engednék, a víziószerűséget ez csak erősítené.

A előadás nagyon jól építi magába a zenés elemeket, nincs éles törés jelenet és dal között. A hangszerek olyan szervesen tartoznak a játszókhoz, mint bábok a bábszínészekhez. Az egyetlen fiú játszó története a mandolinnal például elképesztően izgalmas, ahogy a fájdalmait hangokba fejti át.

A történet darabos, nagyon hullámoznak komoly és komolytalan pillanatok, nincs igazán íve. A befejezés megtörténik a színpadon, de nem bennem. Az alapszituáció rengeteg lehetőséget rejt magában, akár plusz jeleneteket, amikkel vázat tudtok adni az eddigieknek.

Imádtam, na.

Korda-díjat nektek!

                                                                                                                            Ungvári Sári

 

***

Meggyes Lasagnes Pite: A kislány, aki mindenkit szeretett
r.: Oláh Júlia

Vidám hangulatú darab, néhol nekem talán egy kicsit túlságosan is az, de hát ez a mese már csak így kezdődik.

Tetszettek az arcfestések, az pedig kifejezetten, hogy féloldalasak voltak. Jó volt a dalválasztás, nekem a végén a dramatikusabb hatásért belefért volna egy “River flows in you” gitáron elpengetve, de ez már csak az én személyes perverzióm.

Ügyesen helyeztétek a folyót – lehet, hogy patak volt, a sok River dal miatt nekem folyó maradt meg- a középpontba, adott egy gerincet a darabnak, amin folyhattak (elnézést) az események. Nekem a szalagos kergetőzős jelenet nagyon megmaradt a fejemben, de nem tudom megmagyarázni az okát.

Néha úgy éreztem, jó volt ez a jelenet, igen, de van még benne játéklehetőség. Nem tudom, mennyit tudtatok próbálni, lehet hogy kevesebbet és ez azért van. Ez most nem negatívum, rendben volt így is.
Részemről hatalmas piros pont jár a Závada Péter szövegért a végén, mindig nagyon szeretem az ő szövegeit egy darabban hallani, színpadi világuk van.

Köszönöm az élményt, csak így tovább!

                                                                                                                                   Veres Rebeka K.

 

***
Duhajkodály: Bolondok hajója
r.: Gál Éva

Majdnem lemaradtam az előadásról, de örülök, hogy nem így történt, számomra teljessé tette a fesztivál utolsó napját.

Tetszettek az egyenruhák, így tényleg a játékotokon múlt, hogy milyen is lesz egy-egy karakter, amik elég színesre és változatosra sikerültek. Ügyesen kihasználtátok, a lányok és fiúk arányához képest a szerepek felosztását, nem lehetett egyszerű feladat. A buszos jelenet a maga eltúlzásával együtt is nagyon természetes képet alkotott az ottani “állatvilágról”.

Kifejezetten tetszett a kóruspróba. Zseniális, ahogy mindenki valami mást csinált, de megmaradt egy szerepben, azt sem tudtam kire figyeljek oda, mert mind érdekesnek tűntetek a számomra.
Nekem először kicsit össze-visszának tűnt az elején (bár lehet, ez az előző hosszú nap következménye volt) viszont a számolás időszakos visszatérésével nagyon szépen összefogtátok, hogy hol is tartunk most éppen.

A “flash” jelenetről csak annyit, hogy köszönöm, mert: te jó ég!

Hatalmas dicséret jár a monológokért. Azért, hogy voltak. Szép számmal. Illettek a darabhoz. Igazságosan voltak felosztva a játszók között. Nem láttam senkin, hogy gondolkozott volna a szövegen. Számomra ez felbecsülhetetlen értékkel bír. Az az egyik legszebb, amikor nagyobb mennyiségű szöveget kell tanulnia egy-egy játszónak, mégis látom rajta, hogy dolgozott vele, jól mondja, alig várja, hogy előadja.

Tetszett a szexes jelenet. Akarom mondani, ahogy megoldottátok az idő folyását, és a hosszúból rövidet varázsoltatok. Öhm.. a lényeg, hogy megvolt a maga tragédiája ennek is.

Szintén erős színpadi hatása volt, amikor  mindenki a gondolatokat suttogta. Ügyes megoldás. Kreatív az is, hogy a legnyurgább srácból csokizabáló zsémbes egyént alkottatok, nagyon jókat mulattam  rajta.

A végére szépen összefutottak a szálak, és néző is tudta, hogy itt szakad majd el. Nem húztátok túl, nem volt túl rövid sem.

Nagyon-nagyon gratulálok srácok, remélem lesz még alkalmam hasonlóan kiváló előadásokat látni tőletek!

                                                                                                                                          Veres Rebeka K.