Interjú András Lászlóval

Szerző: | 2018-03-20T21:46:14+00:00 2018. 03. 22.|Interjú, Irodalmi tükör|

Mottó: „Elég nyomasztó kérdések ezek.” Rovatunkban, mely egy kortárs dalszerzőtől, Szabó Benedektől kölcsönözte mottóját, alkotóknak teszünk fel általános érvényű kérdéseket, remélve, hogy a megszületett válaszok személyes hangon szólva, de sokakat megérintenek. A kérdések megfogalmazásához magyar írók szövegeit hívtuk segítségül.

Márciusi válaszolónk András László író, költő.

„Hol van a virtus diadalma?” (Csokonai) – avagy Mekkora bátorság kell az alkotáshoz?

Jobbára akkor írok, ha nem tudok nem írni. Lehet, hogy ez maga a gyávaság. Mint ha csak akkor harcol az ember, ha úgy érzi, elkerülhetetlen. De az is lehet, hogy az elkerülhetetlen maga az összeszedett bátorság… Ellenpróba nincs.

„Miért szükség nékem a haláltól félni?” (Csokonai) – A lenni/nem lenni kérdése.

A kérdés előbb-utóbb magától megválaszolódik. Addig ott van a „hogyan?” alkérdése, de az is megválaszolódik, magától is, akkor is, ha nem töpreng rajta az ember. A „miért” alkérdés az, amire érdemes keresni a választ, ha egyáltalán.  Ez a kérdés ugyanis nem válaszolódik meg magától. És ez az a kérdés, ami akkor is újból és újból föltevődik, ha az ember azt hiszi, már megválaszolta többször is, alaposan is, végleg is.

Nem tudom, illik-e az embernek magától idézni, de a helyzet az, hogy most jelent meg a Rasszista utazások c. könyvem, és – nem véletlenül – az első szöveg valami ilyesmiről próbál szólni. Egy bekezdés ebből: „Azoknak kellene írni, akinek már semmijük nincsen, akik meghalnak. Hogy nekik legyen mit – nem is az, hogy olvasniuk, hanem legyen valamijük egyáltalán. Persze, tudom, oda nem vihet magával semmit az ember, de nem is átvinni, hanem hogy átmenni, hogyan menni át. Nem csak úgy általában és filozofikusan, vagy éppen hisztérikusan, hanem nagyon is konkrétan.”

„Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk?” (Mikes Kelemen) – avagy Mi újság?

Semmi. (Most végigmegyek a többi kérdésen, és aztán visszatérek erre.).

„Az írás „..gyermekjáték az egész, // Sármunka”? (Arany János) – avagy Az ars poeticaról.

Összefügg ez azzal, amit az első kérdésre válaszoltam. – hogy akkor írok, ha nem tudok nem írni. Na de hogyan is áll elő egy ilyen helyzet? Egy kicsit messzebbről kezdeném.  Az úgynevezett életstratégiám, vagy mifene, elég régóta összefoglalható a következőkben: üldögélni, nézelődni, gondolkozni, beszélgetni, írni. Így, ebben a sorrendben. Tennivaló akad úgy is, ha nem keresi az ember – ahogy olvasni-, nézni-, hallgatnivaló is.

Nevezhetjük ezt kontemplációnak vagy meditációnak, vagy éppen lomhaságnak, esetleg lustaságnak. Ha dolgom akad – és persze akad – elvégzem. Megélhetés biztosítása, gyerekek felnevelése – két lányt már sikerült, a harmadik folyamatban; öregek, hm, elkísérése, halottak eltemetése; lehetséges kármentés elvégzése a barátokkal; egyensúly megőrzése a hétköznapokban.

Mindezekben az egymástól különböző dolgokban – beleértve a legelőször említett üldögélést és nézelődést is – valahol ugyanaz a fontos a számomra. Amikor megmutatkozik vagy megtörténik valami, ami kívül van ennek a világnak a hétköznapi szabályain, valami, ami több, mint a közönségesen ismert világ – vagy épp ellenkezőleg: amikor pőrén megmutatkoznak ezek a szabályok. Amikor közvetlenül hozzáférhető az a valóság, amit én annak gondolok, érzek.

Ennek a hozzáférésnek egyik módja az írás. Az a mozdulat a fontos, amikor az ember megpróbál ebből a másik valóságból áthozni valamit ide, ebbe, megragadva valami lényegeset, és megfogalmazva úgy, hogy itt is érthető, látható legyen. Amikor egy szöveg gyengébb, akkor ez – vagy a lényeg megragadása, vagy a megfogalmazás – nem sikerült. De a mozdulat, ami mögötte van, ugyanaz, mint egy sikerültebb darab esetében. Vagy csak akár egy felismerésben (nézelődés, gondolkodás), esetleg személyre szóló megfogalmazásban (beszélgetés).

És persze olyan is van, mint a múltkor, amikor a magam kedvére elkezdtem Chandler krimijeit olvasni, szépen sorban, és a facebook-ra pakolásztam ki az idézeteket, amik megragadtak, szépen sorban. És akkor a Cserna rámírt, hogy ugyan már, írnék egy esszét a Hévíznek Chandlerről, ha úgyis… Először bosszantott, hogy, na, vége a lustálkodós olvasásnak, meló lesz, jegyzetelni kell, gondolkozni, de aztán végül nem történt más, mint hogy a nézelődésből, olvasásból, gondolkodásból írás lett. A lényeg végül is nem változott. Szóval, írok én akkor is, ha szépen megkérnek.

„Mi is hiányzik énnekem // Avégre, hogy költő legyek?” (Arany János) – avagy Hogyan lettem azzá, aki vagyok?

Nos, ez nagyon egyszerű. Már nem vagyok az, aki voltam, és még nem vagyok az, aki leszek.

Ami az írást illeti, 14-15 éves koromtól rendszeresen működött, hogy írásban is fogalmaztam. Abban az időben főleg versben. Szerencsém volt, mert nővérem, aki hét évvel idősebb nálam, fogékony volt a költészetre, és idejekorán adta a kezembe a kortárs költőket is. Amit nagyon megszerettem, azt addig mondogattam, amíg megtanultam.

De a tűz mellett mesélés is kedvenc műfajom a kezdetektől, még gyerekkoromból, amikor Piliscsabán összegyűlt a nagy család, meg a barátok, olykor húsz-harminc ember is, és történetek, és énekelés.

És hát nem kerülhetem meg a Sárvári kört (l. még tehetséggondozás, műhely)– ahová én 1983-ban kerültem. Kemény István már ott volt, kb. egyszerre jöttünk Tóth Krisztával, Kun Árpáddal, Vörös Istvánnal, vagy éppen Rigó Jóskával, Tengerdi Tibivel, Fucskó Miklóssal, Kozák Lászlóval és Bódi Lacival (később: Cipő).

Aztán még sokan, banálisan szólva minden beszélgetés és találkozás, barátságok és azok elmúlása etc. – és persze maga az idő.

„Visszapillantsz-e?” (Kemény István) – avagy Könyvek, zenék, etc. , vagy idők, helyek amik jók voltak.

Nem nézek visszafelé szándékosan. De minden nap bukkannak fel dolgok, amik valamiképpen kapcsolódnak a jelen időhöz, egy gondolat, egy érzés. Ha így alakul, hagyom.

Szerettem például a Kopaszi-gátat az Aranyhallal, az Aranyhalat a szamárral.  Ez például, noha nekem múlt, valaha jelenvaló volt, de a következő generáció számára eleve múlt. Nagy különbség. De van például egy terasz a tenger fölött az Adrián, Povilében, ahol sokszor jártam, tavaly is voltam, és szeretnék idén is eljutni. Vagy ahogy Marosfőnél eléri az ember a Marost. Arrafelé viszont lassan tíz éve nem voltam.

Zenében lassú vagyok és konzervatív. Megszeretek valamit, és az enyém lesz. És good enough, nem keresek új meg új zenéket. Wágner, Bach fuvola-csemballó darabjai, vagy Bartók, vagy éppen az Inti-Illimani, esetleg a Black Sabbath. De szerencsére vannak barátaim, akik új és még újabb zenéket mutatnak, és néha van, ami nagyon bejön. A minap mutatott nekem egy kollégám például valami újat – Apey and the pea  -, amiről hosszú idő után azt gondolom, hogy az enyém. Ez előtt legutóbb ilyet – kéretik nem röhögni! – Bartók ütőhangszerekre és cselesztára c. darabjánál éreztem.

Könyvek.  Könyvekről (szerzőkről) alább. Itt csak annyit, könyvekkel az van, hogy válogatós lettem, sok az újraolvasás. Egyébként meg a „mércém”, mondhatni, az, hogy lehessen belőle élni.

„Hisz vannak, ugye, vannak jó helyek, // hol lesz az a hely? hol legyen?” (Kántor Péter) – avagy Mi lesz?

A hely. A hely momentán az itthon. Elég jó hely. Elég fontos, hogy bárhol is legyek, egy idő után kedvem támad hazamenni. Ez egy házat jelent, egy teraszt, egy kertet. Egy széket a teraszon, egy kaput, amin be lehet jönni. A páromat és a legkisebb lányomat. Ez van. Azt, hogy mi lesz, nem tudom.

„Még hogy ideálom, hát mi az?” (Bereményi Géza) – avagy A példaképekről.

Kései kérdésnek tűnik ez – esetleg korainak. Most éppenséggel nem indulok, nem összegzek, hanem haladok. De ha megállok is, mindenképpen tűnődős kérdés. Miféle példakép és miért is? Miben? Élni, írni? Olyan nincs, akire azt mondanám, olyan szeretnék lenni, mint ő, vagy hogy úgy szeretnék (írni), mint ő. Mert leginkább olyan szeretnék lenni mint én, és úgy (írni), ahogy én.

Próbálom elironizálni a kérdést, de nem megy. Fontosabb ez nekem annál. Úgyhogy most azt kockáztatom, hogy a patetizmus és a banalitás bűnébe sem. Azért nekifutok. Egyfajta magatartásra gondolok, mely arra késztet, hogy kérdéseket tegyen föl az ember – elsősorban magának. Ez úgyszólván munkamódszer – legyen szó bármilyen munkáról J Ha vallás, akkor Jézus, Ágoston, és Pál Ferenc – és két jó pap, akik holtig tanultak: Bálint atya, akiről írtam is, és Feri bácsi, akiről még írnom kell. Ha filozófia, akkor Platón, Nietzsche, Wittgenstein, de talán Ken Wilber is – barátokat e helyt nem említek. Ha természettudomány, akkor Heisenberg vagy Erdős Pál – barátokat ugyancsak nem említek. Ha jog, akkor Morus Tamás – barátokat etc. Ha társadalomtudomány, akkor Jung, Yalom. Kahneman, Bibó. Ha irodalom, akkor bajban vagyok… A very-very shortlist Ottlik, Kavafisz (egy sima, egy fordított)  – barátokat…

„Magyarország messzire van”? (József Attila) – avagy Haza a magasban, mélyben, lövészárkokban, vagy egészen máshol?

Magyarország messzire van. Bővebben: ez a kérdés is olyasmi, ami eléggé elől szerepel a most megjelenő könyvben (bocsánat), rögtön a második és harmadik szöveg. Azt hiszem, nem is akarom most másképpen megfogalmazni, mint ott. Ami mégiscsak egyfajta válasz: leginkább a nyelv. (Ami egyben gondolkodás is.) Ami nem beszél önmagáért. Amin nekünk kell beszélnünk. És írnunk. Most konkrétan: nekem. Például rögtön az elején szétválogatni és megkülönböztetni a haza, ország, állam, nép, nemzet és egyéb fogalmakat. (Ezt az esszét most kihagyom.) Szóval momentán a haza leginkább a nyelv, amin beszélek, és amin írok. És remélem, hogy az a világ is, ahonnan beszélek és írok.

„Lel-e uszadékfát az Ararát vad // csúcsán a szú-civilizáció?” (Baka István) – avagy Kitekintés a (nagy szóval) világra.

Nem tudom, lel-e.  Azt gondolom, már látszik az a néhány nagy motívum, ami az emberiség jövőjét döntő mértékben befolyásolja majd, ha el nem dönti teljesen. Az, hogy mi is lesz ez a jövő, azt, azt hiszem, ezek a motívumok határozzák meg majd, attól függően, milyen mértékben hatnak együtt, egymás mellett vagy éppen ellen, és mindez mennyire történik majd egységesen, vagy épp ellenkezőleg az egész ismert világban. Mindegyiknek van nagy szakirodalma, kutatói, és mindegyikről lehetne hosszú esszét is írni, de itt most csak kvázi felsorolnám őket. De mik is ezek?

Az egyik a technológia fejlődése, a szingularitás, a mesterséges intelligencia.  Egy másik a klímaváltozás, annak mindenféle következményeivel, beleértve a kényszerű népvándorlást is, vagy éppen a vízhez való hozzáférést és az ebből adódó további feszültségeket. Egy harmadik nagy probléma az egyenlőtlen fejlődés, ami viszont jól látható, sőt hatással is vannak ezek a területek egymásra, a nyugati világ, Kína, és az iszlám világ, amely még előtte van a maga harmincéves háborújának, csak nincs rá harminc éve, és mások az eszközök és a környezet is. És itt van a nyugati világon belül is érzékelhető egyenlőtlen fejlődés, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése.

És akkor vannak ennél kisebb horderejűnek látszó problémák, mint a nemek viszonya, nemcsak a nyugati világban, vagy éppen a jogkiterjesztés/visszavétel mérkőzés, vagy a képviseleti demokrácia, hm, kifáradása. És akkor ezek mindenféle konstellációban egymás mellett hatva formálják a jövőt.  Az pedig például hangulat kérdése, hogy ezt a jövőt adott pillanatban milyennek látja az ember. Itt térnék vissza a félbehagyott válaszomhoz, vagyis, hogy mi újság? Hm. Átgondoltam. Végül is: semmi.

 

(Fotó: András Georgina)