András László versei

Szerző: | 2018-03-14T13:41:29+00:00 2018. 03. 16.|Irodalmi tükör, Vers|

“Lassan már mindenki itt van, akit ismerek, / de még mindig járkálnak, / hol egyesével, hol csapatostul, / néha abbahagyják, / de mindig újrakezdik. / Járkálnak.” – András László versei

Egyes szám

 

Magára hagyott test a semmi fája alatt.

Magányos mint a kő.

A kő nem számít érintésre.

A test érintésben reménykedik, még ha az elme tagadja is.

A kő nem tudja, hogy egyedül van.

A simogatás emléke, mint egy árnyék, rajzolódik a test fölé,

valószínűtlen, könnyű és hűvös.

 

 

Járkálnak

 

Járkálnak.

Járkálnak a széles allékon,

hallom a cipősarkak kopogását,

hallom a cipőtalpak csosszanását,

hallom ahogy a selyempapír hozzádörzsölődik a kabátokhoz,

hallom az eszközök koccanását a nájlonszatyrokban.

Járkálnak.

Járkálnak a keskeny ösvényeken,

a széles kőlapok között,

a magas betonszekrények között,

a befalazott üregek között.

Járkálnak.

Cuppognak a sárban,

surrognak az avarban,

ropognak a hóban,

dobognak a szikkadt földön.

Járkálnak.

Hallom, ahogy szipognak,

hallom, ahogy fújják az orrukat,

hallom, ahogy beszélgetnek,

ahogy magukban motyognak.

Lassan már mindenki itt van, akit ismerek,

de még mindig járkálnak,

hol egyesével, hol csapatostul,

néha abbahagyják,

de mindig újrakezdik.

Járkálnak.

 

(A szerző fotója: litera.hu)