(Kör)beszólós körmagyar – az RS9 Színház Folyóügy című előadásáról

Szerző: | 2018-02-13T09:41:04+00:00 2018. 02. 13.|Dráma, Irodalmi tükör, Kritika, Színház, Testvérmúzsák|

“De ami ezeknél a külsőségeknél sokkal fontosabb: mi magunk is változunk, változnak a viszonyulásaink, és talán az is, ahogy a folyamatos jelenben folyó ügyeinket rendezzük. Ezért aztán nem is lenne baj, ha az a tükörkép, ami az előadásból kirajzolódik, egy-két évtized alatt érvényét veszítené. Addig meg nevessünk magunkon a színházban…” – Turbuly Lilla kritikája

Miért járunk színházba, és mit szeretnénk ott látni? Egy színházról szóló beszélgetéssorozat kapcsán azt tapasztaltam, hogy a beszélgetésekre eljött rendszeres vagy alkalmi színházba járók válasza többnyire az volt, hogy szórakozni, kikapcsolódni szeretnének, elmenekülni a hétköznapok elől. Mindezt elsősorban zenés előadásoktól remélték a megszólalók, kortárs színdaraboktól a legkevésbé sem. A bejátszott részletekből azonban a legnagyobb sikert mindenhol az egri Gárdonyi Géza Színház Csörgess meg! című előadásának jelenetei aratták. Pedig kortárs darab, amelyben rólunk, a (mobiltelefon által sok szempontból megváltozott) hétköznapjainkról van szó; és miközben egyik vagy másik szereplőben, jelenetben magunkra, környezetünkre ismerünk, nevethetünk, amennyit csak bírunk. (Az előadást színházban már nem játsszák, de a youtube-on megtekinthető.) Vagyis egyáltalán nem lehetetlen vállalkozás kortárs darabbal úgy szórakoztatni, hogy az ne tét nélküli bohózat legyen, hanem a minket körülvevő világgal és önmagunkkal szembesítő tükörként is működjön. Ilyen előadás a Folyóügy is. Csupa olyan jelenetből áll össze, amelyekkel mindenki találkozhatott már, csupa „a téma az utcán hever” sztoriból, és úgy tudom, Braun Barnának valóban egy ilyen, a facebookra gyorsan ki is posztolt apró történet adta az ötletet a darab megírásához. Egy bolti vásárlás, ahol az előtte fizető wellness veknijét kb. húsz perc alatt sikerült beazonosítania és gépbe ütnie a pénztárosnak. Ez a jelenet aztán némi átírással be is került az előadásba. A jelenetek közötti összekötő szálat a Jászberényi Gábor által alakított call centeres férfi, Markó jelenti, aki a darab szereplőit hívogatja folyamatosan. Jó, hogy nem derül ki, pontosan mivel is foglalkozik a cége, az a bizonyos Intrum Mundi Kft., elég, hogy mind – annyian ismerjük az ilyen hívások automatizmusait, mint például a „minőségbiztosítási okokból a beszélgetést rögzítjük” szöveget. Korunk hasonló mantrája ez, mint egy generációval korábban – ha már folyóügyek – a „hajóvonták találkozása tilos” a kívánságműsor előtti vízállásjelentésben. Mindennapi ügyeink intézésük módját, a technikát tekintve változnak ugyan, de hogy folyamatosan kísérik-nehezítik életünket, az örök. Ahogy nem nagyon akar változni a hivatal és a kisember kapcsolata sem, legyen szó jegyellenőrről a buszon, ügyintézőről a bankban vagy a postán. A darab helyszínei, ahol a telefon valakinek a zsebében, táskájában felcsörög, jellegzetes városi helyek: busz, taxi, posta. A vidéket egy idős, a városban nehezen tájékozódó néni képviseli. Típusokat látunk, egyes korosztályok (harmincasok, ötvenesek), társadalmi csoportok (kismamák, hivatali alkalmazottak) képviselőit. Nem mélyanalízis a cél, hanem pillanatképek felmutatása, a mai Budapest jellegzetes figuráinak, élethelyzeteinek felfűzése, hogy lássuk, kiad-e valami egészet a sok apró mozaik.

Vannak karakterek, amelyek több jelenetben is feltűnnek, képletesen és valóságosan is „végigutazzák” az előadást, mint az Ügyetlen fiú (Makray Gábor), aki call centeresnek jelentkezne, de rosszul sikerül a próbabeszélgetése, így taxiba ül, majd vonatra száll, és közben más visszatérő szereplőkkel találkozik, például az ugyancsak több jelenetben is feltűnő falusi nénivel (Málnai Zsuzsanna). Más karakterek csak egy-egy jelenet erejéig bukkannak fel. A színészek (a főszereplő, Markó kivételével) több szerepben is meg – mutatkoznak. A folyton változó helyszíneket díszlet nélkül, egy, az RS9 Színház szerény technikai lehetőségeihez igazodó „forgószínpaddal”, lényegében egy forgatható, fekete paravánnal jelzik. Csáki Rita rendezése – eltérve a realisztikusabb közeget leíró szerzői utasításoktól – a nézők képzeletére hagyatkozik, és az eszköztelenségből teremt erényt: a színészek játsszák el a kicsengő vagy foglaltat jelző telefonokat is. A karakterváltásokat azonban a jelmezekkel (egy kendővel vagy éppen egy kalauzkabáttal) egyértelműen jelzik. Ez a realitástól elemelt megközelítés jól passzol a néhol abszurdhoz közelítő játékmódhoz. Így a konkrét napi tapasztalatainknál többet látunk a színpadon, a jelenetekből valóban összeáll valamiféle összkép: egy inkompetens társadalom képe, ahol senki sem azzal foglalkozik, ami a dolga lenne, ahhoz leg – többször nem is ért. A más dolgához annál inkább, legalábbis a saját véleménye szerint, de ha közbeavatkozik, még véletlenül sem a jóindulat vezérli. Az utca, a köztér megtelik feszültséggel, agresszióval. Minden nevetés ellenére kesernyés ez az összkép. A rendezés sokat bíz a színészekre. Ritmusérzékük, összjátékuk elengedhetetlen feltétele annak, hogy az előadás jól működik. Külön ki kell emelni Mérai Katalint, akit sajnálatosan keveset láthatunk színpadon (a Barátok közt című televíziós sorozat egyik főszereplője hosszú évek óta). Legutóbb a híres kabaré énekesnő, Vidor Ferike szerepében láttam az Őnagysága kabaréja című előadásban, és mind énekhangjával, mind színészi játékával igen jó benyomást tett. Most az okostelefonos jegyellenőrzést nem értő kalauznő szerepében az előadás egyik legjobb jelenetét köszönhetjük neki. Kathy Zsolt pedig taxisofőrként remekel. Monológja egy káromkodásfolyam, amelybe közbeszúrtak néhány nyomdafestéket tűrő mondatot, azonban mindezt sikerül úgy elmondania, hogy minden egyes négybetűs szó a karakterhez tartozónak érződik, és a monológ végére úgy érezzük, személyes ismerősünk ez a taxis az elrontott családi életével, nagyot mondó kisemberségével együtt. Jászberényi Gábor mostanában nagyon sokat játszik, egyik bemutatója követi a másikat, és mindig meg – bízható színvonalon jeleníti meg a karakterét, miközben voltaképpen mindig ugyanazt a Jászberényi Gábort látjuk a színpadon, valószínűleg ezt hívják önazonos játéknak. A Folyóügy (és ez is benne van a címében, de a #magyarvalóság egy felvonásban alcím is ezt jelzi) Zeitstück, egy meghatározott kor – hoz kötődő színdarab. Harminc évvel ezelőtt még nem voltak call centerek, és talán húsz év múlva se lesznek, és a wellness veknik helyett is kitalálnak valami mást. De ami ezeknél a külsőségeknél sokkal fontosabb: mi magunk is változunk, változnak a viszonyulásaink, és talán az is, ahogy a folyamatos jelenben folyó ügyeinket rendezzük. Ezért aztán nem is lenne baj, ha az a tükörkép, ami az előadásból kirajzolódik, egy-két évtized alatt érvényét veszítené. Addig meg nevessünk magunkon a színházban, aztán ha kimegyünk az utcára, talán egy kicsit másként szólunk a buszon mellettünk ülőhöz, a telefonos közvélemény-kutatóhoz vagy a postáshoz. És akkor talán ő is másként szól hozzánk.

(Braun Barna: Folyóügy, rendezte: Csáki Rita, RS9 Színház, Budapest)

Turbuly Lilla

(Fotó: braunbarna.hu)

(Megjelent a Pannon Tükör 2018/1. számában)