VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR, 1998 – Tarján Tamás: Most másképpen

Szerző: | 2018-02-15T19:20:15+00:00 2018. 02. 11.|Kritika, Színház, Visszapillantó tükör|

A Pannon Tükör az 1995-ös indulása óta eltelt évtizedekben számos átalakuláson ment keresztül, egy azonban nem változott: a művészetek, a kultúra iránti elköteleződés. A Pannon Tükör Online oldalán elérhető archívumban minden eddigi lapszám megtekinthető, idén a húsz és a tíz évvel ezelőtti lapszámokból válogatunk és közlünk írásokat.  Sorozatunk a VISSZAPILLANTÓ TÜKÖR címet viseli. 

Tarján Tamás: Most másképpen – Az egervári Nyílt Fórumról

(Megjelent a Pannon Tükör 1998/1. számában)

A színműírók, dramaturgok, színházi szakemberek gyakorlati munkával egybekötött elméleti és disputáló találkozására immár tizenharmadik alkalommal került sor 1997. november 27. és 31. között. Ahogyan az egyik résztvevő némi iróniával fogalmazott: az egervári kastély – és a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház – változatlanul a hazai dráma ápolásának fellegvára. Ezúttal azonban az egy-két korábbi esztendő parttalan vitáitól és néha zavaróan feltételes módú kritikai találgatásaitól megcsömörlött szervezők és meghívottak a szóbeliségtől a színházbeliség irányába igyekeztek mozdí­tani a Nyílt Fórumot. Sokkal kevesebb volt a referátum és a korreferátum. A munka bázisa a színházi próbaterem lett. Az érdeklődők a három színdarab kínálta – viszonylag mereven elhatárolt – szekciókba tömörültek, s konzultánsként segítették a csoportokat vezető műelemzők és rendezők tevékenységét. Az utolsó napon a három drámaszöveg egy-egy – felolvasó színpadi eszközökkel prezentált – részlete engedett következtetni: a Fó­ rumra választott alkotások életképesek-e vagy sem. A szerepeket részint az egerszegi színház művészei, ré szint maguk a tanácskozók formálták meg. A látottakat a megszokottan magas vérnyomásos, mégis tárgyilagos vita keretében értékelték az összesereglettek. Nem áll túl jól a magyar dráma – ezen belül az ún. fiatal dráma – szénája. Már a nyilvánosság elé vitt művek kiszemelése sem bizonyult könnyűnek: a több hónapos előkészítés sok-sok órája telt meddő, reménytelen olvasással. Egy érdekes darabról – Egressy Zoltán Portugália című színművéről – az utolsó pillanatban kellett lemondani a Fórumnak, mivel a dráma premierjére készülő színház idegenkedett a szerzőt esetleg megzavaró (olykor valóban nyersen nyílt) műhelymunkától. A Vilmos-díjat (a Shakespeare géniusza előtt tá­volról tisztelgő, körtepálinka alakját öltő elismerést) titkos szavazással és nagy fölénnyel Sultz Sándor A medve című alkotása (játék egy részben) nyerte el. Megérdemelten. Bár a drámai megalkotottság visszásságait ennek kapcsán is sokan szóvá tették, nem kétséges: a legkészebb – s egyben a leggördülékenyebben működőképes – textust Sultz nyújtotta be. A Három nővért már sokan átírták különféle mintakövető módokon (Ljudmila Petrusevszkaja: Három lány kékben; Nagy András: Magyar három nővér stb.). Sultz darabjának az Egy nővér a háromból munkacímet javasolhatnánk, hiszen csupán a Prozorov lányok egyikét, a pártában maradt, negyven körül járó (s most végre valóban Moszkvába utazó!) Irinát szerepelteti. A Csehovtól átvett másik figura a katonaorvos Csebutikin, aki most öregségére az Isten háta mögötti állomás főnökeként, mély és önkritikus cinizmusban pergeti napjait. Sultz azonban nem a Három nővért cibálja aktualizáló adaptálással az általában az átmenetiség világmodelljét képező vasútállomás ócska deszká­ira. Magát Csehovot írja át, azaz a kvázi-csehovi személyt lépteti (alakkettőzéssel) a négyszemélyes dráma előterébe, Irina és Csebutikin közé. Anton Pavlovics és Pavlovics Anton hasadt énként áll előttünk. Ok az ősellenség-ikertestvérek”. S egyikük talán Alekszej Rózsevics, a rettegett rablóvezér… A z író pompásan (bár néha következetlenül) játszik a nevekkel. Egyszerre „magyarít” a Rózsevics név Rózsa Sándor-utalásával, s tágítja az asszociá­ciós kört a lengyel dráma mesteréig, az abszurdban és groteszkben utazó Tadeusz Rózewiczig. Cicázik a célzá­sokkal – legyen szó akár a dohányzás ártalmasságáról, akár a vészterhes időkről, melyek forradalom előttinek, alattinak és utáninak egyaránt fölfoghatók -, majdnem végig ébren tartja a krimiszerű szituáció pszichológiai feszültségét. Korábbi poentírozó – sőt geges, vicces, bemondásos – dramaturgiája után meglepő a meditatívabb, szentenciázó humor. Szövegének szkepszisében mind az élet, mind az irodalom uralhatatlansága megfogalmazódik. Sem Irina, sem Csebutikin nem kormá­nyozza a sorsát; Csehov holtában nem birtokolja a Három nővért, mint jogos szellemi tulajdont; az ember önmagával való találkozásának, szembesülésének kitartott, nagy pillanatában Anton Pavlovics és Pavlovics Anton egymás-önmagát oltja ki (s persze egyikük sem „Csehov”), és így tovább. Sajnos az utóidejű Három nővér-fragmentum csak szellemes díszként fityeg a két javakorabeli férfi belső drámáján. Ez a termékeny drámamag pedig nő, nődögél, ám nem képes szétrepeszteni burkát. A szerelemben, a politikában és az erkölcsben egyként vetélytárs – egyként nem makulátlan, noha alá-fölérendeltségi viszonyban levő – két figura végül is épp a Rózsevics-szál erőltetése miatt nem bír egymással. A medve az ötven oldalas szöveg háromnegyede tájt eléri tetőpontját, s innen nem képes mozdulni. Hirtelen sokat veszít szellemi súlyá­ból, a darabnak nincs tényleges befejezése. Lebeg – „csehoviatlanul” lebeg – önmaga lehetőségei fölött. A színházi műhelymunka egy terjedelmes epizódot tragikus és ironikus hangszerelésben is a Fórum résztvevő elé tárt. Az egymás után kétszer látott jelenet révén világossá vált: az eleve ironikusat nem érdemes ironizálni, mert így – a kettős tagadás nyelvtanához hasonlóan – nem kívánt állítás: a szöveg által nem inspirált kabarészerű minőség jön létre. Hazai Attila munkapéldányként jelölte meg Barbara menekülése című darabjának kevéssé kidolgozott, inkább csak szituatívan megalapozott szövegét. Ha az élőszóbeli értékelésekre támaszkodunk, ez a mű aratta a legcsekélyebb tetszést. Túl közel áll – nyilván akaratlanul – Németh Ákos Müller táncosai című, a kilencvenes évek művész-fiatalembereinek társadalmi kiúttalanságát és morális káoszát ábrázoló színművéhez. A dialógusok ügyetlenségei, a szövegformálás lazasága már-már olyan bírálatokra indítottak egyeseket, mint amilyen kíméletlen kritikában Bán Zoltán András részesítette kevéssel a Fórumot követően – Hazai Budapesti skizo című regényét. Ugyanakkor tény: a legföljebb vázlatként fölfogható darab egyik jelenetére az illetékes rendező/kö/n kívül mások is rávetették magukat, így egy csomó „műsoron kívüli” variánst is megtekinthetett a közönség. Fiatal férfi csalja fiatal nőt, de azt hazudja, hogy nem csalja, sőt közös barátjukat mártja be, mert az csal egy nőt. Nő tudja, hogy férfi csalja őt, ám úgy tesz, mintha nem tudná. Nő, mint nő nem elég jó nő, ezt ő is átéli, de férfi közelében az ellenkezőjét hiteti el, férfi pedig elhiteti, hogy elhiszi, és időnként olajat önt a tűzre, amely nem tűz. Néhány más férfi és nő hasonló konstellációkban tagja a főleg fiatal színészek együtteseként leírt közösségnek. A színháziasság, mint megjátszott (egyben eljátszott) élet egyáltalán nem mutatkozott a műhely bemutatókon. Mórikálás, változó előjelű macska-egér harc lett belőle. Hétköznapi szerelemtelenség. Viszont ezredszerre és mindegyik kis spektákulumban – bebizonyosodott: egyelőre kevéssé érett, vagy tán soha be nem érő szövegből is képződhet színjáték, ha egy minimálisan megjelölt viszonylatot, viszonyváltozást a színé­szek a verbalitáson túli – mimikus, gesztikus, hangsúlybeli, a zenét és a kellékeket segítségül hívó -, komplex színházi nyelven (egy bizonyos, alakulásban levő, modellként értelmezhető, célirányosan közelített állapotot leképezve) jelenítenek meg. Egyetlen résztvevőnek sem volt az a célja, hogy Hazait kipenderítse a mai magyar dráma felségterületéről. A Barbara… gyöngeségei ellenére inkább jó tanácsokkal, dramaturgiai javaslatokkal édesgették őt a műfajhoz. Hazai Attila, akárcsak a másik két szerző, jelen volt egyes próbákon, és időnként mutatott is hajlandóságot e tanácsok megszívlelésére. A Nyílt Fórum nem más, mint jobb vagy rosszabb, de szakmailag hiteles ötletek, értelmezések ellenszolgáltatás nélküli börzéje. A jövőt illetően biztató, hogy a drámaszerzők – az öreg rókának számító, saját pályáját pillanatnyilag mélységes szkepszissel szemlélő Sultztól a tulajdonképp pályakezdő, s inkább a forgatókönyvírásban otthonos Hazaiig – nem vonták kétségbe a négy munkanap értelmét és a résztvevők hozzáértését. Akadtak parázs viták – szerencsére olyan művészi sértődés, amilyen korábban egyszer-egyszer (a túl kemény és árnyalation bírálatok vagy az írói túlérzékenység miatt) megesett, nem. A drámaírók mezőnyének legifjabbja Filó Vera volt. Ifjú kora ellenére sem újonc: többé-kevésbé saját társulatú diákszínházat működtet magas színvonalon, klasszikus darabokat ír át szemrebbenés nélkül, s – mint a Tulipán doktor (műfaji megjelölése szerint: egyszerűen dráma) is tanúsítja, szokatlan karakterű drámaszövegek ihletett alkotója. E mű alapvető sajátossága, hogy irodalmisága nem a nyomtatott kultúrából és nem a drámaműfaj bármelyik tradíciójából bomlik ki. Pontosabban: irodalmisága eleve mint színháziság érvényesül. A plakát, a videó, a klip, az internet vizuális sajátosságai hordozzák – hol leverő, hol felemelő paradoxitással – a textualitást is. Az összképi élményt a képpé: álló- és mozgóképpé (fotográfiává, óriásplakáttá, horrorfilmmé, képernyőre dobott világhálóvá) lett XX. század sugalmazza. Ez a látvány: ezredvégi Theatrum Mundi. E tér- és világszemlélet sajátságos díszletet talált magának: „A helyszín az egy kaleidoszkóp” – a szó szoros értelmében. A forgandóság, a szürreális tükröződés a szövegben, továbbá egyes fő- és mellékszereplők (tv-bemondónő, A bebugyolált alak, Cyberkatonák, Dalí-k stb.) létállapotában is megtestesül. Olyan rétegezettség alakul ki, mely szinte mindenkit zavarba ejtett, és eleinte sokan teljes zagyvaságnak fogták föl (vagyis: nem fogták föl) a nem szereplő, mégis színre lépő Dr. Fekete Tulipán egyszerűen drámáját. E darab próbáin – valamennyi közül a legádá­zabb, a civilizált eszmecserét a határsértések alkalmá­val is megőrző, intenzív próbafolyamat során – arra is fény derült, hogy maga az írónő sem vetett számot művének valamennyi aspektusával. Nem gondolta végig például a szöveg-intarziák („apám könnyű álmot ígér”) hatását; szövegbeli evidenciának vélte azt, ami csak az ő rendezői szándékaiban létező preformáltság; s szereplőit néha logikátlanul sodorta egymás közelébe. A leglátványosabb előrelépést az értésben és az értelmezésben is alighanem ennek a darabnak a próbái hozták. A csütörtöki legyintők vasárnap már nem legyintettek, és a fanyalgók másképp fanyalogtak, ha még fanyalogtak. Ugyanakkor nem lehetett nem látni: az ilyesfajta szövegformákra a mai magyar színház való­színűleg fölkészületlen – fölkészületlen a publikum is -; alternatív társulatokon és diákgruppokon kívül más mű­helyek aligha fogják törni magukat a Tulipán doktorért. Joggal állapította meg az egyik referens: a három színmű közös vonása az élethazugság, az élet mint hazugság, a hazugság mint élet. Anton Pavlovics és Pavlovics Anton több-kevésbe föltételezett életeket (és némiképp a saját életüket) hazudnak (hazudják) egymásnak, mintegy ki is préselve a másikból a viszonthazugságot.. Barbaráék pitiáner kis hazugságok szerény tőkéjéből marják le a mindennapi hazugság-kamatokat, hogy teljék az életükre. Filó Veránál – rejtjelezve bár – mindenki kibeszéli a nagy és véres titkokat, s ettől csak még inkább fényeskedik a monumentális, gyilkos hazugság: a doktor legalizált és korlátozhatatlan ténykedése, a teljes világnak hazugságként történő kerengése. A Nyílt Fórum kiadásában megjelent kötet e há­rom mű után mellékletként közli Drago Jancar (1948-ban született szlovén író) Hallstatt című színmű­vét (fordította Gállos Orsolya). Jancar szerény díszvendégként részt is vett a Fórumon, be-bepillantott a próbákra. Az ő darabjáról csak beszéltek, de nem próbálták egy szavát sem. Neki volt a legkevesebb szerencséje.