Tóth László prózája

Szerző: | 2018-02-01T11:21:41+00:00 2018. 02. 05.|Irodalmi tükör, Próza|

Az abszolút sírásó saját temetésére készül

 

Kassai Vidorról, a 19–20. század fordulójának neves magyar színészéről

lehetett olvasni egykor, hogy élete vége felé igen szerény körülmények között élt,

puritán mód berendezett szobában lakott, melyben ott tartotta előre elkészíttetett

koporsóját is.

 

Már rég nyugdíjazták; síri nyugalomban telhetnének a napjai, kedves sírjai és ásói nélkül is. De nem nyug(od)hat, még egy feladata (küldetése?) hátravan. Minden reggel hajnalban kel, mire mások felébrednek szeretett állataikhoz, ő már – végezve a tisztálkodással, öltözködéssel, reggelivel – kint van a temetőben. És ás. Minden áldott reggeltől, minden áldott estig. Napszállat után hazamegy, megmosdik, elkölti szerény vacsoráját, és pihen napkeltéig. Aztán megint ugyanaz, nap, mint nap. Ha megkérdik tőle: „Maga itt? Hisz nincs is halott”, azt feleli: „Tudom.” S még megtoldja: „De lesz.” És amikor még hozzáteszik: „Nem ásott ki még elég sírt? Nyugton maradhatna már…”, ő így válaszol: „Még van egy feladatom.”* És ásott tovább. Az emberek meg csak ingatták a fejüket. Mert ahol ásott s ahol akkorra már világnagy gödörnek kellett volna lennie, a föld sértetlen volt, s ő csak billegett, táncolt ásójával, mintha valami mankóval tette volna. Melyet ha kivesznek a kezéből, eldől. És belezuhan a láthatatlan gödörbe, s eltűnik a földben, mintha itt sem lett volna. Csak egy gazdátlanul maradt, földbe szúrt ásónyél, s a regimentnyi sír jelzi, hogy élt valaha.

* Vagy ezt mondta volna: küldetésem?

 

(Megjelent a Pannon Tükör 2018/1. számában.)