Kültelkek ködlovagja – In memoriam Mózes Attila

Szerző: | 2018-01-30T10:23:55+00:00 2018. 01. 31.|Egyéb, Portré|

Mózes Attila, a kültelkek ködlovagja ezt tette valamennyi írásával. S tette úgy, hogy megfogadta Nemes Nagy Ágnes tanácsát − „Ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót” −, tette a dolgát, amire szerződött az élettel. Elmondta, amit el kellett mondani. A nehezen mondhatót.” – Az egy évvel ezelőtt elhunyt Mózes Attilára Bene Zoltán nekrológjával emlékezünk.

Kültelkek ködlovagja

Mózes Attila (1952-2017)

Valami lóg azon a fán, ahol kezdődik a vidék, amit szemhatárig üresen hagytak az eltakarodott nyájak, mikor lelegelték a füvet; a fán lógó valamiről hamarosan látni, hogy valaki inkább, aki egy nem tudni, milyen fajtájú, de nyilvánvalóan, szemmel láthatóan, bár ésszel nehezen felfoghatóan akasztófára kötötte föl magát, ám a gerince nem törött el, így megfulladt, s a kiküldött, aki valahonnan, valamiért megérkezett a füstkorommal borított, Isten háta mögötti kisvárosba, belemeredt a savószínű alkonyatba, mielőtt kikötött a másodvirágzását élő Elvira házában, hogy végül csakis azért ne ragadjon ott örökre, mert valahogy mégsem fogadja be a füstkormos világ és valahogyan ő sem emészti meg igazán, a lelke legmélyéig a feketére pácolt környezetet. − Megengedhetetlenül leegyszerűsítve ennyiről szól Mózes Attila kafkai hangulatú, sötéten groteszk elbeszélése, a Füstkorom, ez a nyomasztó atmoszférájú, mégis egy bizonyos módon és egy bizonyos típusú élettel csordultig teli prózamű, amely olyan nagyon mózesattilás, s amelyet olvasva olyan könnyű megérezni, mi is az a mózesattilás írásművészet. Ugyanakkor olyan nehéz kimondani, körülírni, meghatározni, voltaképpen mi is az.

Mózes Attila a hangulat mestere. Nem lehet véletlen, hogy első kötetének, az 1978-ban, a Forrás-sorozatban megjelent Átmeneteknek a Szövegek különböző hangulatokra alcímet adta, s hogy az egyik utolsó kötete, a 2010-es Zsibvásár is nagyon hasonló, az előbbivel kommunikáló alcímet visel, amely így hangzik: Szövegek egyetlen hangulatra. Mózes Attila légköre, íze, aromája a határvidék légköre, íze, aromája; prózája határ a modernitás és a tradicionalizmus, az álom és a valóság, a realitás és a fikció között. Mózes Attila írásai a peremvidéken egyensúlyoznak, a kültelkek jelentik az ő igazi közegét, befogadó, tápláló, inspiráló otthonát szintén ott, a kültelkeken találja meg. „Vendéglátóid kérdésére azt válaszolod: Igen, egy kültelki kocsmát akarsz látni, s arra gondolsz álnokul: egy olyant, mint otthon.” – írja a Színek és helyszínek című meghatározhatatlan műfajú szövegében (Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, 1990). Márpedig a kültelkek csak félig-meddig tartoznak a civilizációhoz, a kültelkek kicsit városiasak, kicsit vidékiesek, realitás és irrealitás pólusai közt vibrálnak, e két pólus között rajzolódnak ki erővonalaik, e két pólus közt rendeződnek el, akár mágneses mezőben a vasreszelék. A kültelkek átmenetek (lásd: Mózes Attila első kötetének címét!); a kültelkek saját törvényszerűségeik és késztetéseik szerint élik a mindennapjaikat, amelyekben minden megtörténhet; a kültelkek ideje látszólag párhuzamosan halad a mainstream világgal, nagy ritkán reflektálva arra, javarészt azonban mit sem törődve a fősodorral, az órák hol több, hol kevesebb percből állnak össze teljessé, s nem ritka az sem, hogy töredékesen maradnak. A kültelkek a sorsukat maguk írják és formálják, s bár a központ rendre igyekszik bele-beleavatkozni a kültelkek életébe, ez inkább kevésbé, semmint többé sikerül csupán. Mózes Attila ennek a peremvidéknek, ezeknek a kültelkeknek az írója. Saját késztetései és önnön törvényszerűségei irányítják.

Például amikor Panek Zoltán címötletére megírja azt a beszélyt, ami bármikor, bármelyik világhírű mágikus realista regénnyel szemben megállná a helyét. Sőt. A legtöbbet messze túlszárnyalja. Az Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket látomásos, szürreális, a fantasztikumba hajlóan groteszk világa lebilincselő, magával ragadó, káprázatos és mindemellett kíméletlenül pontos, aprólékosan realista. Ez a, szerzője által beszélynek aposztrofált regény, állítom, hogy nem csak az erdélyi vagy az összmagyar, de a világirodalom egyik legjelentősebb prózai műve is. Ha akarnánk, beállíthatnánk a mágikus realista könyvek sorába, ha úgy tartaná kedvünk, mitológiaként forgathatnánk, vagy éppen szociografikus meseként, mert ez a könyv egy kicsit mindegyik, miközben leginkább egyik se. Talán ezért is az alcím-értékű műfaji meghatározás: beszély. Talán ezzel is azt jelzi a szerző, saját törvényei irányítják, amelyben a tradíció éppoly fontos, mint a modernitás eredményei, látásmódja, korszűrője. De akár így van, akár nem, akár így, akár úgy vesszük kézbe ezt a művet, nyomban behódolunk neki, az kétségtelen. És el kell olvasni újra és újra, hogy fölvehessük minden szálát ennek a furfangosan szerteágazó történetnek, mely bizonyos értelemben realistább, mint Bodor Ádám Sinistra körzete, más szemszögből viszont meseszerűbb, ám ami Bodornál és Mózesnél egyaránt tetten érhető, ami miatt a két regény összevethető, s ami miatt össze is kell vetni őket, az a sajátos peremhelyzetbe ágyazottság, a kelet-közép-európaiság plasztikus megjelenítése a maga abszurditásával, fájdalmaival, elhallgatásaival és torzításaival, vágyaival és kudarcaival, naivitásával és kegyetlenségével, ragaszkodásával és elkívánkozásával. Amint a Sinistra körzet, úgy a Árvízkor a folyók megkeresik régi medrüket is újra megfogalmazza Erdélyt, egyúttal Kelet-Közép-Európát, vagyis a grendeli Abszurdisztánt, miáltal újra fölrajzolja a kontinens és a bolygó térképére ezt a valójában alig, annál inkább félreismert területet.

Mózes Attila, a kültelkek ködlovagja ezt tette valamennyi írásával. S tette úgy, hogy megfogadta Nemes Nagy Ágnes tanácsát − „Ne mondd soha a mondhatatlant, / mondd a nehezen mondhatót” −, tette a dolgát, amire szerződött az élettel. Elmondta, amit el kellett mondani. A nehezen mondhatót. „És még sok mindenről kéne beszélni, de vagy nem hagyják, vagy nem tudok.” – írta a Megváltás című kisregénye végén, 1985-ben. Szerencsére azért még beszélt azután is sok mindenről. Bár beszélhetne, mesélhetne még tovább. De már végképp nem tud. Mert 2017. január 31-én, életének hatvanötödik esztendejében elhagyott bennünket. Úgy lengett át a híg semmibe, mint egy nyár, mely már mindörökre a nevére emlékezik.∗ Hiszem, hogy tényleg mindörökre emlékezünk a nevére. Hiszem, hogy nem marad az idők végezetéig ködlovag, föl-földerengő, elmosódó alak, mások árnyékából elő-előkukkantó, hanem elfoglalja az őt megillető helyet az első vonalban, a legjobbak között, ahová mindig is tartozott és ahová, amíg világ a világ, mindig is tartozni fog.

 

                                                                                                                                                   Bene Zoltán

∗ A mondat eredetileg így hangzik: Úgy lengenek át a híg semmibe, mint egy nyár, mely már mindörökre a nevükre emlékezik. Az Oroszlán Hava című elbeszélés zárómondata (Yesterday, Az Oroszlán Hava és egyéb történetek, 1990.)

 

(Megjelent a Pannon Tükör 2017/2. számában.)