Vers, próza, visszaemlékezés – legfrissebb lapszámunk szépirodalmi összeállítását ajánljuk

Szerző: | 2018-01-29T07:19:01+00:00 2018. 01. 17.|Hírek, Kritika|

A Pannon Tükör idei első számának szépirodalmi részét Guillaume Métayer Kripta című versével (Kemény István fordítása), Bánki Éva prózájával és Mészáros Tibor Teátrum-díjas díszlettervező visszaemlékezésének részletével ajánljuk.

Guillaume Métayer: Kripta

 

Belépve macskatalpon, egy klezmer fonalán

máris a kalandok repülő szőnyegére ülsz,

mint szent iratok utazó ügynöke – így kerül

öklödbe bőröndöd füle, sivatag alád.

 

A tenger vizébe ejted fa próbababád,

de a próba-hullámsír túl tágasra sikerül

e keményfejű, de apró  prófétatest körül,

s egy keserű gyomor mélyében végzed tehát,

 

egy kriptában a tizenegyedik kerületben,

költőcske Jónás, valami pótszer-főszerepben,

mögötted radiátorrá szétszerelt csontvázak,

projektor pislog le rád valami cetszilákat,

 

egy csúcsíves templom meleg hasa üregében

sorsa nem érhet el már sohase Ninivének.

 

(Kemény István fordítása)

 

Bánki Éva: Afrikai menyasszony – részlet

„Izzadni már nem tudott, régesrég kiszárította a tagjait a távolság, egyetlenegy reggeli óra végtelen lehetőségei. Aztán nem maradt egész napra más, csak kihúzni, megkapálni, rendbe tenni, kicsomózni, összerakni, leosztályozni, aláírni. T. volt a legmegbízhatóbb, a legkorrektebb tanár az iskolában. De hiába volt megbízható és korrekt, ha egyszer elfogytak az iskolából a gyerekek: T-nek előbb heti tizenkét tornaórája volt, aztán kilenc, legvégül öt, ehhez jöttek persze a helyettesítések. Ám ahogy az idő telt-múlt, nem volt kit helyettesítenie, előbb a gyerekek, végül a kollégák tűntek el. Az iskola bezárt – ideiglenesen, persze –, de a méz, a málna, a fekete ribizli még mindig jól fizetett.

Enni nem eszik, inni nem iszik, mesélte róla a felesége. Egyetlen szórakozása, hogy reggelente melegítőben futkos körbe-körbe. Persze a kocogás – ha a melegítőt és a cipőt leszámítjuk –, nem kerül semmibe.  És neki nem kell nagyon nagy választék a UPC-nél, neki elég egyetlen csatorna, hogy tudja, ki nyerte meg a választást, és hogy hívják a polgármestert. Előreláthatólag és elégségesen, így él egy ilyen szerencsétlen. Egy önző ember.

De T. lerázta magáról mások véleményét, és minden reggel átvágta magát a tompaságon. Élete minden napján hajnalban végigrohant a főutcán, átkelt fáradtságon, átszelte az országutat, a városban elkanyarodott, olyan sietősen, olyan fegyelmezetten, olyan ruganyos izmokkal, hogy akár beérhetett volna az iskolába az első csengetésre. Rengeteg vágyódás fért abba az érzésbe, hogy az akarata átlöki számtalan keserűségen, rengeteg vágyódás és rengeteg szabadság, de nem volt kiért szaladnia.

Szinte észre sem vette, és ő lett a leggazdagabb ember a faluban. Amíg T. kocogott, nevelgette a palántáit, vagy álmodozott az egyetlen és igaz szerelemről, addig az unokatestvérei ittak és politizáltak, beleborultak az árokba, uzsorakölcsönt vettek fel, fogadtak és vesztettek, vagy csak részegen lelövöldözték egymást vadászat közben. Az idő egyenként leszedte őket, mint orvlövész a katonákat a fegyverével. T. mostanában több hagyatéki tárgyalásra járt, mint focimeccsre.

Neked minek az a sok föld? T. nem szólt semmit. De hálásan bólogatott, ha a volt felesége két-három havonta végigsöpört a házon, ha elámította az aggodalmaival, a történeteivel, a legeslegleg-ötleteivel, a fiúja legújabb terveivel, vagy ha csak megbombázta a kérdéseivel, hogy a legvégén 30-40 000 Forintot kikuncsorogjon tőle. T. unta a házasságát, de mostanában hálás volt a felesége vörös hajáért, a hadarásáért, a rohangálásért. Zsuzsát egészen megfiatalította a munkanélküliség.

Vagy hajfesték nélkül is túl fiatalok volnánk?, töprengett. Az öregek régen mind bekerítették a házukat. Nem tableteztek, nem facebookoztak, hanem vigyáztak az unokákra, megmetszették a szőlőt, felszedték a krumplit, ógtak-mógtak, mert ezt várták tőlük. De most nem vár el tőlük senki semmit. – Csak azt nem tudom elnézni – kelepelte a felesége –, hogy ilyen egyedül vagy. Hogy te ilyen nagyon-nagyon… Hogy csak az az átkozott futás. Hogy se vége, se hossza….”

 

Mészáros Tibor: Színházi élet- rajzolatok – részlet

„Nagyon szeretem Olaszországot, minden évben igyekszünk a családdal néhány napot ott tölteni. Lépten-nyomon találkozni a nagy mesterek munkáival, árad a reneszánsz hangulat mindenből, és ez szakmailag is sokat ad nekem. Toszkána fenséges, Velence felejthetetlen.

Velencébe sokszor elmentem turistaként, és egyik éven megnéztük a Velencei Biennálét, ami a világ egyik legelismertebb, legrangosabb kulturális eseménye, művészeti kiállítása, néha több építészettel, néha több képzőművészettel. Egyik alkalommal kimentem a Giardinibe, hogy megnézzem a kiállítás egyik részét a Magyar Pavilonban. Ott találkoztam egy ismerősömmel, a Szegő Gyurival.

– Mészi, de jó, hogy itt vagy. Tudnál nekem segíteni?

– Persze, miben?

– Nem fotóznád körbe ezt az épületet?

– Mindenképpen körbe fotózom, meg ami bent van, azt is.

– Jövőre mi csináljuk! – mondta nagy titokzatosan.

Előhívattam a fotókat, és elküldtem neki. Majd jött a telefon, hogy Mészi, már úgy állok a díszlettervekkel, megnéznéd? Feljönnél? Dehogynem, milyen díszletterveket? Ami Velencében lesz a Biennálén.

Találkoztunk egy presszóban, megbeszéltük, hogy mikor kell behajózni a díszletet, és júniusban ott is vagyunk és építünk. Valóban, egy fél év múlva már kint laktam Velencében. Fantasztikus volt.

A következő évben összejöttem Bettivel, aki később a feleségem lett, és az első közös nyaralást Velencében töltöttük. A feleségemmel és a kislányommal azóta is vissza-visszajárunk. Réka lányomnak nyolc mágnese van a hűtőszekrényen, minden évben egyet hoz haza.

Amikor Bettivel elindultunk a közös úton, beszéltünk arról, hogy valamelyikünknek egy kicsit vissza kell „vonulni”. Ő tanít és énekel. Énekelt a Canterinában és az Énekmondó együttesben is. Az én színházi munkám nagyon sokrétű, és rengeteg távolléttel jár. Mindezeket nagyon nehéz egyeztetni a családdal. Betti nagyon bölcsen belátta, hogy én nem tudom a munkámat félgőzzel csinálni, és ezt elfogadta, a kamarakórust feladta.

Annak ellenére, hogy nem vagyok hivatásos tervező, közel 50 darabot terveztem. Nagyon örültem, amikor Jordán Tamás, aki miután létrehozta a Szombathelyi Weöres Sándor Színházat, felkért, hogy a nyitódarabot az Egressy Zoltán – Dömötör Tamás 9700 címűt én tervezzem. Mégis a legemlékezetesebb az Háy János A Géza gyerek című darab, amit Bagó Bertalan rendezett. Nagyon jó volt vele együtt dolgozni, igazán emlékezetes munka volt. Ebben a darabban a jelenetek helyszínei a tér különböző pontjain voltak elhelyezve, és ezekhez a jelenetekhez mindig a nézőtér fordult, mindezt a zalaegerszegi Házi Színpadon. Nem sokan hittek benne, hogy technikailag kivitelezhető, de sikerült, és a nézőknek is nagy élmény volt.

Sok ember volt meghatározó az életemben, a már említett Jordán Tamás, Bagó Bertalan és Halasi Imre – akitől nagyon jó mondatokat kaptam. Annyi bizonyos, hogy Bischof Sándort a gyártás tekintetében a mesteremnek mondhatom.”

                                                                                   (Lejegyezte Pénzes Csaba)