Princzinger Anna prózája

Szerző: | 2018-01-17T07:18:00+00:00 2018. 01. 15.|Irodalmi tükör, Próza|

“Eltelik fél óra. Jön két nő. Aztán még egy. Aztán egy férfi. Aztán senki. Újra ketten vagyunk az
öregasszonnyal. Ha nem surrant ki az ajtón, miközben én valamelyik vevővel foglalkoztam. Bár
kisurrant volna! Úgysem. És beszélnem kell vele. Kíméletesen. A gyűrött lapokról is.” – Princzinger Anna prózája

Találkozás

Itt van. Ma is. Tíz óra öt perc. Majdnem pontos volt. Itt van, nem is köszön, lehajtott fejjel csoszog
el mellettem a gyerekkönyvek felé. Nagyot nyelek. Nézem a görbe hátat. A körmöm belefúródik
a tenyerembe.
Itt van. Most van itt, és nekem most kell beszélnem vele. Most. Amíg le nem ül, és ki nem
nyitja a könyvet. Meg kell mondanom neki… Meg kell mondanom neki sok mindent, például azt,
hogy ez nem könyvtár, hanem egy könyvesbolt, ide nem azért jár az ember, hogy órákig üldögéljen, meg olvasson. Bár, ha még ezt tenné… De nem. Simogatja a lapokat, nézi a mesekönyvek
képeit és motyog.
Körülbelül két hete. Minden nap. Órákig.
Megállok egy polc mögött. Nézem az idős asszonyt. A nagyanyám lehetne. Ül és pislogás nélkül bámulja a lapokat. Mintha nem is azokat nézné. Hirtelen összecsapja a könyvet.
− Nem látta valahol Andersen meséit?
Nem fordul felém, de tudom, hogy hozzám beszél. Hogy láthatott meg?
− Elvitték. Tegnap délután.
Eszembe jut a piros kabátos anyuka, meg a kislány, meg a megkönnyebbülés, hogy nem vették észre a gyűrött lapokat.
− Elvitték − mondja. Feláll, helyére teszi azt a könyvet, amit az előbb olvasott, újat vesz elő, de
nem látom, hogy mit, elfordulok, visszamegyek a pulthoz.
Eltelik fél óra. Jön két nő. Aztán még egy. Aztán egy férfi. Aztán senki. Újra ketten vagyunk az
öregasszonnyal. Ha nem surrant ki az ajtón, miközben én valamelyik vevővel foglalkoztam. Bár
kisurrant volna! Úgysem. És beszélnem kell vele. Kíméletesen. A gyűrött lapokról is.
Lábujjhegyen megyek a polc mögé. Csámcsogás. Kinézek a polc mögül. Eszik. Kekszet eszik,
háztartási kekszet. Potyognak a morzsák a könyv lapjai közé. Összeszorítom a szám.
− Megmondom neki. Ilyet nem lehet − némán mozog a szám.
Már indulok, amikor megállít a hangja. Nem, ez a hang nem nekem szól. Ez a hang más. Ez a
hang meleg. Ez a hang ölel. És nevet. És sír. És ez a hang minden, minden, ami lehet egy hang.
Ez a hang kérdez. Azt, hogy kérsz? Meg azt, meséljek még?
És ad. És mesél. Még.

 

(Megjelent a Pannon Tükör 2017/ 6. számában.)