Interjú Visky Andrással

Szerző: | 2017-12-31T17:02:59+00:00 2018. 01. 05.|Interjú, Irodalmi tükör|

Mottó: „Elég nyomasztó kérdések ezek.” 

Rovatunkban, mely egy kortárs dalszerzőtől, Szabó Benedektől kölcsönözte mottóját, alkotóknak teszünk fel általános érvényű kérdéseket, remélve, hogy a megszületett válaszok személyes hangon szólva, de sokakat megérintenek. A kérdések megfogalmazásához magyar írók szövegeit hívtuk segítségül.

A 2018-as év első válaszolója Visky András költő, drámaíró.

„Hol van a virtus diadalma?” (Csokonai) – avagy Mekkora bátorság kell az alkotáshoz?

Több gyávaság kell, mint bátorság az íráshoz, elég félni attól, hogy elhallgatom, visszanyelem, amit gondolok, és ami, legalábbis olykor valóban ezt hiszem, a nyilvános beszélgetés része lenne, vagy legalábbis kellene, hogy legyen. Nem mert értékes és mély, nagy és megfontolandó, hanem mert hiszek a beszélgetésben. Én a gyávaságból építkezem meg a félelemből: félek a nyilvánosságtól, de jobban félek a semleges és jelentés nélküli elfordulástól. Finoman szólva nem gomdolok túl jót az emberi mivoltról mint olyanról, de az egyes ember az más, szeretek belenézni az előttem álló személy arcába, aki megszólít vagy akit megszólítok. Egyszerre csak egyetlen arcot lehet nézni a teljes lényünkkel, és ez egy egész életet kitevő feladat.

 

„Miért szükség nékem a haláltól félni?” (Csokonai) – A lenni/nem lenni kérdése.

Nem a haláltól magától, hanem a halál utánitól félünk, ha félünk, ettől a rettenetes és gyönyörű, kisstílű és nagyszabású sejtés-halmaztól, ami fölemel és kétségbe ejt. Nem a haláltól, hanem a Lélek létezésétől, saját lelkünk valóságosságától félünk, ha félünk. Beckett a rothadástól iszonyodik, legalábbis nem tartja valahogy méltó befejezésnek. Az emberi Lélek képzetéhez és valóságos dimenziójához mérten – amit ő leginkább a költészettel azonosít – a test viszolyogtató felbomlása valóban a teremtés figyelmetlenségének vagy botlásának, de jobb persze Isten közelségéből való kiszakadásunknak kell tekintenünk. A „Lenni vagy nem lenni” a Lélek létezésére vonatkozó kérdés, Hamlet nem az itt-létre, hanem a folytatásra  és az idő másik oldalára mered rá. A kérdés megválaszolása a helyreállító etikai tettet alapozná meg Hamlet számára, ha válaszra jutna, csakhogy a válasz nem egy szó vagy gyönyörű szentencia, hanem valamiféle tett, a sodró mérlegelésnek nincs vége, mert „Ophelia jő”, az ő sorsában részt venni: nincs ennél erősebb meghívás. Az emberi lélek létezése valóban mindegyre bizonyításra szorul: ez volna életünk, itt-létünk egyetlen lényeges feladata. Ha van Lélek, személyiségünk lényegi elemei, a csak önmagunkhoz tartózó arcunk, meztelenségünk legszebb mintázata az örökkévalóság anyagából van, még ha nehezen is elgondolható számunkra. A Lélek visszhangoztatása az írás tettében Kertész Imre – ahogy ő maga mondja – vallási feladatává válik. Minden borzalom elsőrendűen az ember létezésére kérdeztet rá bennünket, és a Megváltás lehetségességét és szükségességét visszhangoztatja bennünk. A halál „az utolsó ellenség”, írja a zseniális Pál apostol, akit nagyon bírok, tehát nem első és még csak nem is a legfontosabb, márpedig ő egészen a hetedik égig utazott, majd mégis visszatért a rothadásba, hogy a hozzá közel állók közelségében végigmenjen az úton.

 

„Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk?” (Mikes Kelemen) – avagy Mi újság?

Most éppen a születés-ünnep teljében és tejfehér ködben, de végre itthoni csendben, egy túlszervezett év után, aminek a ritmusát nem szeretném újra  fölvenni jövőre… Ha valaki közönségtalálkozóra hív, előadások utáni beszélgetésre, vakon igent mondok, ezért aztán volt időszak, amikor a repülőterek váltak otthonommá. Darabjaim reménytelenül zártak, nehezen követhetőek és már az első mondatuktól érthetetlenek, nem is értem, miért mutatják be őket mindegyre. Hálából aztán, ennyit adhatok még hozzá az egészhez, kiteszem magam a közönség kérdéseinek és kommentárjainak. A színház nem a világ érthetőségének és befogadhatóságának a helye, hanem ellenkezőleg, a közzé tett értetlenségeinknek és világunk abszurditása bemutatásának a tere. De eszemben sincs panaszkodni persze, Washingtonban legalább hétszer találkoztam a közönséggel, Londonban megtudtam, milyen is az ott először színre vitt Teréz-anya darabom, Russéban a színpadon folyamatosan jelen levő három Júlia adta elő a Júliát egy ritka szépségű, minden elemében mai és igazán megrendítő előadásban, örülök a Júlia budapesti, debreceni és bukaresti életének, a Pornó erős beszélgetést szülő megjelenésének a MITEM-en, valamint lengyelországi tartós hullámainak, és annak is, hogy idehaza, meg Debrecenben és Pesten a Nemzetiben végre válogatás és szerkesztés nélkül kiállíthattam a titkosszolgálati iratanyagomat. De most regényt írok, vagy valami hasonlót, mindenesetre valami folyamatosabbat, mint eddig: kibírhatatlan boldog munka.

 

„Az írás „..gyermekjáték az egész, // Sármunka”? (Arany János) – avagy Az ars poeticaról.

Nekem biztosan nem gyermekjáték: napi ritmus, testi szenvedés, sok álmatlansággal. Nem mert éjszaka írnék, hanem mert az egész testemmel teszem, így hát nem tudok kilépni egy mondatból, sőt olykor egyetlen szóból sem, állandóan örvénylenek bennem, mint valami éhes marófejek. És mert párhuzamosan több könyv íródik bennem, sok kezelhetetlen függőségnek vagyok kiszolgáltatva, színház, vers, némi kis színházteória, most meg ez a regényszerű képződmény, amit nem kellene végre feladni, mint már annyiszor. Engem írj meg, engem, engem…! Maradjatok csendben, írjatok meg engem ti, van mit dolgozni rajtam, a többi meg legyen néma csend. Telnek az évek, kezdem érezni az el nem készült művek fölszabadító örömét.

 

„Mi is hiányzik énnekem // Avégre, hogy költő legyek?” (Arany János) – avagy Hogyan lettem azzá, aki vagyok?

A szavak hiányzanak. És a valódi meztelenség. És nem a meztelenséget helyettesítő szó. Hogy egy szót egyetlen egyszer kellene leírni, soha többször. És ha mégis, az is mind egyetlen egy legyen. Olykor eszembe jut persze, hogy milyen szerepet játszott a diktatúra abban, hogy író legyek, mert az írás olyannyira eszköztelen tevékenység…, mintha valóban tudná függetleníteni magát a velünk történőtől és a szabadság fénylő kis térségeit is olykor föltakarja előttünk. A teológia érdekelt még az irodalom és filozófia mellett, de nem az intézményesült vallások Istenre hivatkozó uralmi beszéde, hanem a teológia mint létezés-beszélgetés, amibe a néma Istent is bevonhatjuk, legalábbis addig nem nyugszunk, amíg nem halljuk a hangot. Most aztán ezt teszem, tessék, írom gyáván, amiről nem tudok hallgatni.

 

„Visszapillantsz-e?” (Kemény István) – avagy Könyvek, zenék, etc. , vagy idők, helyek amik jók voltak.

Most aztán folyamatosan vissza, a regényem ugyanis, amiből kis szövegfelületeket, nekifutásokat, változatokat, ügyetlenségeket publikálok a Literán, a kitelepítés idejét és a börtönéveket rekonstruálja… Milyen váratlan tudás- meg emlékezet-töredékek törnek fel olykor, teljesen váratlanul…! Leküzdhetetlen vágyam, hogy újraolvassam a nagy Dosztojevszkij-regényeket, leginkább A Karamazov tesvéreket, valami miatt nagyon hiányzik most, Kafkával már megtettem, nincs két éve. Gyermekkoromban a többiektől még csak el sem húzódva napi rendszerességgel vezényeltem klasszikusokat, most hogy mi is visszatérőfélben vagyunk a bakelitlemez gyűjteményünkhöz, kedvet érzek ismét a vezényléshez, talán Vivaldihoz a leginkább: ott hadonászok a lemezjátszó előtt mint egy révült és szigorú Karajan. Vannak viszont könyvek, amelyekhez nem kell visszatérnem, itt vannak mellettem az íróasztalomon, Esterházy Márk-változata, Ginsberg-versek, Borbély Szilárd-testversei, Takács Zsuzsa tiltott nyelven írt versei, de elő kell vennem időről időre Alain Badiou-t és Augustinus Vallomásait, és már csaknem másfél éve, hogy Luthert naponta olvasom, a Szentírás mellett persze… És a kortársak, igen, akik nélkül nem múlhat el nap: itt van Hevesi Judit új könyve, a Deres Kornéliáé, Tompa Andreával meg Dragománnal azsúrban vagyok, ha egyáltalán le lehet tenni egy regényt, amit kiolvastál, és ami belédolvasott, Krusovszky Dénes meg, ebben sorban, a legkiválóbb modernitás-tréning, tekintet-élesítés, nézőpont-beállítás, amit ajánlhatok. Egy hely, amit megemlítek, hogy legyen hely is a felsorolásban, és aminek a képét ide is másolom most: Maroscsúcson fényképeztem 2014 novemberében, nem is olyan régen. Üres parókia a Maros partján, nem lakik benne senki, olyan kicsi, mintha egy felhőfoltra építették volna, ebben a szobában, ott középen aludt Esterházy egy matracon napokig, mielőtt nekivágtunk volna a Duna-deltának. Elküldtem neki a panorámaképet, mire ő ezt válaszolta: „ott tanultam a csendességet tartani-t.”

 

És itt a Maros határolta udvar, úgy megy le a ház mögött a nap nap, mintha nem is akarna visszatérni, nem nekünk és nem hozzánk legalábbis: itt is gyakoroltuk a csendességet tartani-t, a folyóhoz közel eső akácfa rakáson, amit már biztosan elfüstöltek azóta, mert nyoma sincs. Nem a tájat nézem, a telefonommal ügyetlenkedem. Forgács Péter tanított meg panorámázni, jut eszembe, egy kolozsvári éjszakában, az Óvárban. Na, Péter?

„Hisz vannak, ugye, vannak jó helyek, // hol lesz az a hely? hol legyen?” (Kántor Péter) – avagy Mi lesz?

Az író könyvre gondol, én most nem, de azért el se határolom magamat ettől a világi hívságtól. Én a munka folyamatosságára gondolok általában és most is, a munka kegyelmére, mondhatni, legyen ez most a „hol”, az otthon meg a munka együtt. Legyen az, hogy szigorúbban mondjak nemet, ne utazzam annyit, a múlt évben például még a Tengeren túli utazások számát sem tudtam korlátozni, pedig megígértem magamnak, de hát én olyannyira korrumpálható vagyok, amikor darabom bemutatójáról vagy tanításról van szó…  Lesznek, félek, elvonási tüneteim, ha nem utazom: Münchenben fölszállva például Chicagóig vagy New Yorkig egyetlen verskötet olvasok újra és újra, így szálltam legutóbb Deres Kornélia könyvével Brüsszeltől Washingtonig, megállás nélkül, többször is átrepülve az Óceánt, de ne az Airbusra gondolj, hanem a könyvre, szállni vele, ezt a performanszot én találtam ki magamnak. Volt már Dragomán-flight is San Diegóból New Yorkon át Londonig: a Máglya, bizony. Szeretnék még legújabb könyvem körül is forgolódni egy kicsit, nem az angliaira gondolok most, bár arra is szívesen, hanem a november utolsó napjaiban megjelent jelenkorosra, utánamenni, bemutatni, emberekkel találkozni körülötte-fölötte-benne. Az a jó hely az létezik, igen, vannak jó helyek, gyermekeim gyermekeinek a közelében például, nézni a világot a csecsemők mélységesen mély szemével: erős aktualitás, igen…

 

„Még hogy ideálom, hát mi az?” (Bereményi Géza) – avagy A példaképekről.

Klasszikus értelemben talán nincsenek példaképeim, vannak emberek, sőt írók is, mi több, emberek és írók, akik megszólalnak bennem. Apámtól nem tudok elszakadni, de most már le is mondtam erről a fiúi projektről, így kell ezt nekem végigcsinálni valahogy, hiszen hát sem így, sem máshogy nem lehet, úgyhogy csak jöjjön, aminek jönnie kell. A példakép alatt valami etikai nagyságra kellene gondolnom, ha jól értem a kérdést, ebben az értelemben viszont nem szeretnék olyan lenni, mint Szent Ferenc vagy Dietrich Bonhoeffer, vagy Anti bácsi és a legendás Nényuka, hanem csak lenni szeretnék, a saját időmben, megszólíthatóan és fölismerhetően. De nem azért, hogy ez az „én” valami nagy Én legyen. Pedig nagy a lista, ma reggel még az őrült Ezékiel is eszembe jutott, hogy ti. olyannyira lehetetlennek látta a megszólalást, hogy ő maga vált lehetetlen és megkerülhetetlen közléssé. Nem szeretnék például fake news lenni, és sejtelmem sincs, hogyan ússzam meg.

 

„Magyarország messzire van”? (József Attila) – avagy Haza a magasban, mélyben, lövészárkokban, vagy egészen máshol?

Nem, dehogy, nagyon is közel, talán sohasem ennyire. Az utóbbi években sokszor vagyok Magyarországon, legalábbis lényegesen többször, mint bármikor korábban. Magyarország egy boldogtalan ország, jutott eszembe a minap Pesten, amikor sikerült kizárólag boldogtalan emberekbe futnom, Esztert leszámítva, őt mindenképpen le kell számítani. A negatív identitás-definíciók, az „az vagyok, aki te nem” dúlják fel az arcokat. Szeretném, ha boldog lenne és kedves, mármint az Ország, ha nem félne senkitől és semmitől, és nem valamiféle romantikus virtusból – ez egy elég veszélyes férfiszó, ugye –, hanem mert például megszűnne önmagától rettegni, és az emberben rejlő gonoszság-lehetőségtől testetlenül félni. Erre persze mindig van ok, mondhatnánk, az önmagunktól való félelemre, elszabadul valahogy az őrület és nem bírjuk visszagyömöszölni a Seholba. A kommunikáció kora, igen, figyelem, ahogy „ügyes” és „zseniális” kommunikációról beszélnek körülöttem folyvást az elragadtatás vagy irigység hangján, de a szavak már el is fedték a benne, mármint a kommunikációba rejtett gonoszságot. Folyik a gonoszság dicsérete. Örülnék, ha boldog lenne az Ország, de ahhoz egyetlen országnak kellene lennie, azokkal az emberekkel mind, akik ott élnek, és akiké az ország, úgy ahogy vannak, közösen, önmagukat és másokat elfogadva.  Lehetne boldog az ország, és ebben őt senki nem akadályozza, mert egy országban, az Ország felől nézve legalábbis, csak egy, egyetlen egy oldal van, ez pedig a szereteté. A szeretet nem alternatívája a gyűlöletnek, a gyűlöletnek csak a gyűlölet az alternatívája, a szeretetnek meg a szeretet, mint valóságos, önmagát beteljesítő tett az alternatívája, semmi más, mert az Országnak sincs alternatívája, és az Ország csak a szeretet tettében valósulhat meg.  A kommunikáció korában a kommunikáció fal fel bennünket, válogatás nélkül. Holott, ha emberek vagyunk, nem a kommunikációra, hanem bizony a kommunióra kell törekednünk. A kommunikáció bűnbe esett, az ember ellen fordult, kiürült, nem a mi kezünkben van, mi magunk váltunk mindenestől az eszközévé és az étkévé, gyakorlatilag mindannyian, nincs az a pénz. A kommunióra, ne féljünk a szótól – a valóságos közelségre, a közösségre, az „egymás terhét hordozzátok” köznapi örömére, a Lélek fölismerésére a másik ember arcán –: erre a fordulatra készüljünk. Lehet, hogy az utolsó közös vacsorára fogunk egymás mellé leülni hamarosan, de nagy barátunk, Beckett szerint még az utolsó ítélet fordulata is összehasonlíthatatlanul boldogabb fejlemény, mint az igazságos ítélet, azaz az igazságtétel végleges elmaradása.

 

„Lel-e uszadékfát az Ararát vad // csúcsán a szú-civilizáció?” (Baka István) – avagy Kitekintés a (nagy szóval) világra.

A világ mint olyan megszűnt, mindenütt mi magunk vagyunk jól láthatóan a világ, a világ az emberiség egésze tulajdonává lett, az emberé magáé, nem egy országé vagy a másiké, egyik vagy másik nagyhatalomé: alig felfogható változás. Ezt a felismerést persze inkább feladatként gondolom el: egyetlen lehetősége maradt a világnak, az ti., hogy valóban az  emberé legyen, a lehető legközvetlenebb felelősségvállalással. Most még nem az, de legalább látszik, egyre élesebben, hogy nincs más út. Megbukott a demokrácia, a képviseleti demokrácia a szemünk előtt üresedik ki és válik szinte naponta fájdalmasan nevetségessé, de a demokráciának nem a diktatúra, hanem a közvetlen demokrácia az alternatívája. Nagy esély, ha már ilyen kicsivé lettünk, és ha már ilyen közel kényszerültünk egymáshoz, mintha bizony testvérek volnánk. Hát igen, azok vagyunk, ébresztő. Bizonyos értelemben valóban vége van a történelemnek, így aztán azok lettek az emberiségre vagy akár kisebb országokra-közösségekre is a legveszélyesebbek, akik történelmet akarnak most éppen csináltatni velünk és ellenünkre, és naponta emlegetik például a háborút vagy önmagukat mint egyetlen megoldást. Ne, kérlek! Te meg ne nyugodj bele se az országba, se a világba.

 

(Fotó: Kalocsai Richárd)