A küldetés – Csabai László novellája

Szerző: | 2017-12-28T10:42:47+00:00 2017. 12. 29.|Irodalmi tükör, Próza|

“Sanyi pszichológiát tanul Pesten. Az alfőtörzs még a szót sem tudja rendesen kimondani. Pláne nem érti, mit jelent. A felesége magyarázta volna egyszer, hogy vannak lelki alkatok, beállítottságok, meg lelki sérülések, melyek idővel felszínre törnek és búskomorságot okoznak… – Búskomorságot meg frászkarikát! – szakította félbe Kiss III. – Akinek túl jó a dolga, annak van ideje gondolkodni, búskomorkodni. Valóban azt tanították nekik a tiszthelyettesi képzésen, hogy a legfőbb veszedelem, ha a katona magával törődik. Ezért mindig feladatot kell neki adni. Az kösse le a figyelmét, az idejét.” – Csabai László novellája

Ahogy kezdődött: Porkoláb, az ügyeletes tiszt az irodáról a kantinhoz tartván keresztülrohant a gyakorlótéren, de szokásával ellentétben nem ordította le az ott alakizó bakákat, csak a levegőt csapkodta. Visszafelé már lépésben jött. Maga körül vodkafellegeket eregetve szitkozódott, fújtatott: A faszom! A faszomat! A halál faszába!
A leendő ügyeletek vezetőinek eligazítása késve kezdődött el, és egy perc alatt lezajlott. A berendeltek azt látták, hogy a törzskariak bazmegolnak és a fejüket fogják. Fülep ezredes laktanyaparancsnokot is emlegetik. Aki nem volt benn. Szokás szerint.
A Fülep szobája előtti dohányzó fotelben egy civil, a Honvédség számára dolgozó ruhaipari ktsz sofőre élvezettel kommentálta az eseményeket a felsorakozottaknak: Nézd már, hogy beszarnak! Ha valami van, beszarnak!
Nem zavarták el. Még csak rendre sem utasították. Mondhatta a magáét.
Végül úgy döntött Porkoláb, hogy két szakasz azonnal sorakozzon föl az alakulótér északi oldalán

Kiss III alfőtörzs a most ideiglenesen vezetett szakaszának élén áll. (Kiss III valójában főtörzsőrmester. Olyan, hogy „alfőtörzsőrmester” nem létezik. Ez csak gúny, amivel a sorállományúak éreztetik vele, hogy még a szakaszparancsnoki beosztásig sem vitte. Csak a helyettesig. Vagyis alárendelt a szakasznál, épp, mint egy sorállományú. Vagy majdnem úgy. És azért Kiss III, mert tényleg volt még két Kiss a dandárnál, de azok már rég kikoptak, ő viszont maradt a harmadik, mintha nem is lehetne azonos pusztán önmagával, mert mindenképp része kell, hogy legyen egy jelentéktelen figurákból álló sorozatnak.)
Az alfőtörzzsel szemben Porkoláb főhadnagy, a laktanya-ügyeletes. Még mindig árad belőle a vodkabűz. Helyetteséből, Medve hadnagyból meg a pálinkabűz. Ez a kombináció egyszerre bódító és hányingerkeltő. A két tiszt, míg a hangerősítést szerelik, vitatkozik egymással.
– Direkt szívatni akar a laktanyapéká, azért nem veszi ő kézbe a dolgokat! – mondja dühösen Porkoláb.
– Szívatni? Éppen téged? – kérdi hitetlenkedve Medve.
– Engem hát. Mert nem szereztem neki olasz padlócsempét.
– Nem hiszem én azt. Fülep a szomszédod. Vagyis az lesz Gyálaréten. Minek akarna magának rossz szomszédságot?
– Nem foglalkozik ő a jó viszonnyal. Parancsolgatni akar ott is. Ez most egy figyelmeztetés: ha nem nyalok, akkor szívok.
– Szerintem egyszerűen gyáva.
– Ebben is lehet igazság.
– Vagy már részeg.
– Persze, hogy az. Vedel, és szarik az egészre. Ahogy szokta. Bezzeg minket baszogat, ha egy kis szíverősítőt tartunk magánál.
– De a feleségét meg a kantinos baszogatja… – mondja Medve kedvderítőnek, de a másik leinti.
– Nem tudok most ennek örülni – s a főhadnagy a saját feleségére gondol, aki a fodrászával került túlontúl bizalmas viszonyba. – Odavetnek a dühöngők elé. Csak ez jár a fejemben.
– Az a baj, hogy a rendőrség nem bír elbánni velük.
– Elbírna, de nem akar. Mit gondolsz, mitől jött meg ennyire a hőbörgők bátorsága? A zsaruk rég lepaktáltak velük. Mint ’56-ban.
– ’56-ban a hadsereg is…
– Igen, az is…
A híradós jelzi, hogy kész az erősítés. Megkocogtatja a mikrofont. Ami dübögéssé alakul a hangfalakban.
– Beszélsz hozzájuk? – kérdi Porkoláb a helyettesétől.
– Ééén? Én csak… Neked kell!

– Elvtársak… – kezdi a főhadnagy, s fölszegett fejjel a gyengélkedő tetőzetére fókuszál, nehogy egy gúnyos arcot megpillantva elbizonytalanodjon. – Mint tudják, most ünnepeljük a Forradalmi Ifjúsági Napok első napját. Kossuthékat. Vagyis holnap fogjuk. Itt a laktanyában is lesz megemlékezés, a KISZ megszervezi. Aki nem lesz szolgálatban, az részt vesz majd rajta. Na, mostan, a városban is lesz ünnepség. Holnap. De már ma is veszkődnek egyesek. Elvtársak, vannak már ilyen ellenforra… vagyis izé ellenzéki szervezetek. Nem a KISZ-ből vagy a Pártból jöttek ezek, hanem maguktól. Ezeknek az ellenforr… ellenzékieknek nem tetszik, ami van. Nem tetszik a rendszer, na. Zavarognak. Maguk még talán nem is hallottak róluk. Nem is kell velük foglalkozniuk. Ha nyáron leszerelnek, majd otthon folytatják a KISZ-ben a politizálást. Az az egészséges. Vagy a Pártban. Ami teljesen megújult. Nagyon demokratikus lett. Mindenkit tárt karokkal vár. Ma viszont itt kell segíteniük a szocializmust. Mert ezek az ellenzékiek a Klauzál téren, Kossuth szobránál röplapokat osztanak, népet csődítenek. Röplapokat persze lehet osztani. Csak az a kérdés, mi van azokon a röplapokon. Mert az biztos, hogy sem a KISZ, sem a Párt véleményét nem kérték ki. Elvtársak, biztos maguk is jól a pofájukba vágnának ezeknek az ellenzéki egyéneknek. De a Párt nem engedi. Mert azt mondja, hogy ez a szocialista demokrácia. Hogy elmondhatják, amit… Na, hogy pofázhatnak. Viszont rendzavarás nem lehet. Vagyis túl nagy rendzavarás. A mi feladatunk, hogy a Klauzál térnek a Nagyposta felé eső részét lezárjuk. Ne indulhasson el arra a nép. Már ha vonulni akarna. A Kárász utcát, és ahol még kell, a rendőrség meg az önkéntes rendőrök fogják biztosítani. Az nem a mi gondunk. Elvtársak, géppisztoly is lesz maguknál. Mert fegyver nélkül nem katona, a katona. És az ellenforradalmárok is hadd lássák, hogy készen állunk a nép államát megvédeni. Viszont arról, hogy valakit lelőnek, szó sem lehet! Hogy venné az már ki magát! A dolgozó népre nem lövünk! Még ha reakciós, akkor sem. Ezért nem is visznek magukkal lőszert. Állnak egymás mellett szorosan, ennyi a feladat. Ez a maguk… a maguk… küldetése! Világos? Jól van. A szakaszparancsnokok vezényeljenek járműre szállást! Ja, még valami. Csináljanak úgy a helyszínen, mintha a közlekedési lámpák működését ellenőriznék. Forgassák a fejüket. Nehogy azt higgye a nép, miattuk vannak ott. Ezzel jól becsapjuk a sok piszkos… Na, előre elvtársak!

A két Csepel teherautó (katonai nevén „Csepzon”) a Hattyason döcög. A platón szorongó sorállományúak a centijüket rázogatják, mutatva egymásnak, hogy nemsokára megint le lehet vágni egy napot. Jó a kedvük. Történik valami szokatlan. Kiss III alfőtörzs, önkéntelenül csatlakozva hozzájuk, a kulcscsomóját pörgeti az ujján. Kiszabadulni a laktanyából – hiába, hogy ő mindennap megteheti – számára is öröm. Jó nézelődni. Szereti Szegedet. Tizennégy évesen hagyta el először homokba fulladt szülőfaluját, mikor a szegedi szakmunkásba felvették. Szeged lett számára a város, a nagyváros, s még most is ő a mérték. Hiába járt már a baráti hadseregek kölcsönös üdültetési akcióinak keretében Kelet-Berlinben, Varsóban és Szófiában, ezek a metropoliszok sem múlhatták felül azt a megrendülést, amit a neves magyarok mellszobrával és a Fogadalmi templommal övezett Dóm téren elragadta. Persze azóta bejárta már a várost, lakott több helyen is (ahogy a család bővülésével egyre nagyobb szolgálati lakást kapott), s már tudja, nincs csodálatosabb az új lakótelepeknél. „A tízemeletes betontömbök egyenességükkel, mértani elrendezettségükkel a dél alföldi nép keménységét és józanságát jelenítik meg. Juhász Gyula, József Attila, Móra és Tömörkény szelleme éledt ujjá bennük!” – mondta nekik az utolsó párt alapszervi gyűlésen egy előadó, és az alfőtörzs bólogatott az ihletett és igaz szavakra. És büszke volt, hogy ő is egy ilyen lakótelepen élhet. De azért szereti továbbra is a régi Szegedet. Most például a Hattyas csillogó macskakövét. Eső nem esett napok óta, de a reggeli harmat még nem párolgott el teljesen, a napfényt visszaverve az teszi szikrázóvá a flasztert. Az embernek kedve lenne sikókázni rajta. És ragyognak az ablakkeretek, a bádogcsatornák, a lefolyórácsok, a boltok korlátjai. S a Csepel-Csepzon ponyvája alá is behatol a fény, mosolygást csalva a katonaarcokra. És ekkor:
– Kopaszalfőtőőőrzs! – rikkantja el valaki magát elöl, a vezetőfülke mögött.
Kiss III ösztönösen arra fordul, felemelkedik, elfeledvén, hogy ilyenkor a legjobb taktika úgy tenni, mintha nem is hallott volna semmit, mert ezeknek a gúnyos kurjantásoknak éppen az a céljuk, hogy felbosszantsák. És Kiss III már szívja a levegőt az ordításhoz, amikor egészen közelről jön a következő ütés:
– Kopaszalfaaasz!
Félrerántja a mellette ülő, a nevetéstől meghajló honvédot, de azon a helyen, ahonnan a rikoltást érkezni vélte, három katona is kucorog. Mind kajánul nevet. Nem lehet kideríteni, ki volt. És ekkor a háta mögül:
– Kopaszalfőfaaasz!
És már a teljes szakasz üvöltözni kezd. Már nem is hajtják le a fejüket. Gátlástalanul élvezik a megalázott parancsnok fájdalmasan rángatózását.
Kiss III-nak nincs mit tennie, elfordul, legyint, hogy nem érdekli a dolog. És befogja a fülét. És könyörög magában, hogy minél hamarabb érkezzenek meg. A teherautó azonban ekkor éppen megáll.
– Torlódás vagy baleset van a kereszteződésben – kiált hátra a sofőr, majd a visítva röhögő bakákat kezdi hosszan szidni. Ez hat. Megnyugszanak. De azért fel-felnevet egy.
A teherkocsi is elindul lassan. Az alfőtörzs kihajol hátul. Súlyos fájdalmától semmi kis féregnek érzi magát, súlytalan teste kifolyhatna a kövezetre. Amelynek csillogása már nem gyönyörködteti, hanem bántja a szemét. Nem a sikókázás jut eszébe róla, hanem hogy egyik kollégáját a kocsmából a laktanyába tartva itt gázolta el egy kamion. A pályaudvarral szembeni vendéglőről nem az, hogy a tiszthelyettesi iskolából rendre oda mentek ki sörözni, nőket bámulni, hanem hogy itt állítólag a harmincas években egyszer gulyásnak feldaraboltak és felszolgáltak egy halottat. Az Április 4. utcán sem gyermekkocsikat toló anyákat és testnadrágban illegő lányokat lát, hanem buzeránsokat, akik gyors kalandra várva itt szokták leszólítani a bakákat.

A Kelemen László utca elkeskenyedik a Klauzál tér sarkánál. Bőven elég egy szakasz katona a biztosításához. Kiss III szakaszára esik a választás. A többiek elmennek a tanácsháza elé készenlétbe. Az alfőtörzs emberei sem állnak csatárláncba. Mászkálnak le-föl az utcácskán, és közben rendre a Főposta felé vetik fejüket. Ezzel imitálják a közlekedési lámpák vizsgálását. A Híd utcai kereszteződés lámpái azonban egyáltalán nem látszanak el ide. Azért a katonák csak teszik, ami a parancs. Közben cigarettáznak. Ez persze külön engedély nélkül tilos. De az alfőtörzs most bölcsen nem vesz róla tudomást. Kellemesen melegszik az idő. Az első igazi tavaszi nap. A Virág és a Kis Virág cukrászda is kitett már pár asztalt a térre. Napernyő nélkül, hadd élvezze a vendég a napsütést. És élvezik is. Pláne, hogy élő előadás van. A Kossuth szobor talapzatán ülve egy fekete mellényes, barettsapkás figura énekel.
„Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!”
Ez a refrén, s mikor itt tart, csatlakoznak hozzá vagy harmincan. Mert ennél alig többen vannak körülötte. „Kossuth és Petőfi forradalmának napján Kossuth szobránál Petőfiről énekelnek, mi a fene baj van ezzel? Mire ez a nagy pánik?” – kérdi magától az alfőtörzs, és helytelenítve megrázza a fejét. A téren lévő kis csoport is békésen álldogál. Amennyire ki tudja venni tekintetüket, ünnepélyes mosoly van rajtuk. „Mi lehet bennük a rossz? Na, a fiúk haja túl hosszú. Igaz, Sanyié is olyan.” A hetvenes években már lecsengett a hosszú hajért folytatott csata. A hadsereg azonban megmaradt a rövid séró követelésénél. Azzal magyarázzák, hogy nem divatkérdésről, az egyén saját testéhez való jogának meglétéről vagy hiányáról van itt szó, hanem pusztán arról: a hosszú haj veszélyes. Háborúban, hadgyakorlaton meggyulladhat. Ezzel Kiss III teljes mértékben egyet is ért. Azt viszony furcsállja, hogy a tartalékosokra ez nem vonatkozott, sőt, ők még a szakállukat is meghagyhatják, ha a köldökükig is ér. Persze a fiától, Sanyitól sem merné kérni a nyiratkozást. Félne, hogy az a katonai módi ócsárolásával vágna vissza. A fiától úgy általában is fél. És nem tud vele mit kezdeni. Nem tud beszélgetni vele. Vasárnap délutánonként viszi ki az állomásra a Trabanttal, és csak ülnek szótlanul egymás mellett. Ha néha mégis kérdést intéz hozzá, a fia elhúzza a száját. „Micsoda ostobaság!” – van írva a gyerek arcára. Valóban felesleges dolgokat kérdez tőle, de csak azért, mert egyáltalán nem ismeri a fiát. Fogalma sincs, mi jár a fejében. „Mikor is változott meg ennyire? Pecázni még szeretett jönni.” Sanyi pszichológiát tanul Pesten. Az alfőtörzs még a szót sem tudja rendesen kimondani. Pláne nem érti, mit jelent. A felesége magyarázta volna egyszer, hogy vannak lelki alkatok, beállítottságok, meg lelki sérülések, melyek idővel felszínre törnek és búskomorságot okoznak…
– Búskomorságot meg frászkarikát! – szakította félbe Kiss III. – Akinek túl jó a dolga, annak van ideje gondolkodni, búskomorkodni.
Valóban azt tanították nekik a tiszthelyettesi képzésen, hogy a legfőbb veszedelem, ha a katona magával törődik. Ezért mindig feladatot kell neki adni. Az kösse le a figyelmét, az idejét.
A lányával, Erzsikével (aki csakis „Lizinek” hívatja magát), jobb a viszonya. Vele sem lehet beszélgetni, de ő mégis kedvesebb, szelídebb teremtés. Például homlokon csókolja apját, ha elmegy otthonról. Amiben viszont Sanyi és Erzsike teljesen megegyeznek, hogy mindketten szidják azt, ami Magyarországon van, és Amerikát szeretnének. Na, az alfőtörzs is szívesen nézi a Colombot, Kojakot, meg a többi jenki sorozatot, és néha elábrándozik, milyen jó lenne, ha Trabant helyett Forddal furikázhatna, de azért alapjában véve elégedett. Van lakása, van mit enni, üdülni mehetnek. Gyermekkora szegénységéhez képest úgy él, mint egy király.

Egy ötös csoport kiválik a szobor körül állók közül és elindul a katonák felé. Kiss III oldalra és hátra néz, reménykedve, van még valaki rajtuk kívül, akihez érkezni lehet. De az öt lány őket vette célba, nem kétséges, már be is fordultak az átjáró irányába. Az alfőtörzs int valami értelmezhetetlent az alárendeltjeinek. Akik végképp nem tudják mi a teendő, megállnak és ők is a lányokra bámulnak.
A tiszthelyettes előre lép, vigyázzba vágja magát és szalutál.
– Tisztelettel jelentem… – ekkor végre észbe kap: – Mit akarnak… kislányok, mi a fenét akartok itt?
A „kislány” hallatán kuncogni kezdenek. Főleg a vezérük, egy cigányos képű fekete. Szép hímzett fejpántja van, elmehetne indiánnak. Az alfőtörzs éhesen nyel egyet a látványra. A lány egészen közel lép hozzá.
– Ne haragudjon ránk bácsi, nem akarunk mi semmi rosszat.
– Jól rendben. Nem is azért…
– Ajándékot hoztunk.
– Ajándékot? Nekem?
– Igen. És a katonáinak. Átadhatjuk?
– De hát mit?
És a fekete lány kinyújtja kezét. Egy kokárda van a markában. Kiss III megilletődve nézi, s mire észbe kap, a másik már fel is tűzte az ingére, a szíve fölé.
Társai a sorállományúakhoz mennek. Kokárdákat tűznek, vörös szegfűt osztanak ők is. Frenetikus sikert aratnak. A katonák fütyölnek, tapsolnak. De szokásuktól eltérően egyetlen obszcén kifejezés sem hagyja el a szájukat.

Az megajándékozottság meg a kellemes idő emelkedettségében az alfőtörzs otthagyja figyelőpozícióját, és dudorászva elsétál az utca végéig. A kereszteződésben nagy füstöt eresztve indul meg egy ZIL, de még a szennyeződésen át is megérzi a közeli Boszorkánykonyha brassóijának illatát. Összefut a nyál a szájában. „Vajon kihozzák nekünk az ebédet? Vagy leváltanak, míg bemegyünk a laktanyába enni?” A seregben központi kérdés az evés. Régen, az ötvenes években és még előtte, hiányos volt az ellátás, s emiatt lázongtak a katonák. A mostanra feljavított kosztra fontos rendre felhívni a katonák figyelmét, ezért évente egyszer menütanácskozást tartanak a legénységi étkezdében. Mindenki elmondhatja, mi a kedvence. Aztán a tantermi táblára fölírt leveseket és főételeket a konyhafőnök egymást keresztező vonalakkal összeköti, és ígéretet tesz, hogy ezeket fogják készíteni a következő évben. Nagy tapsot kap, akár egy éves beszámolót megtartott miniszterelnök.
Az alfőtörzs felesége jól főz. Csak nagyon szűk a repertoárja. Tyúkhúsleves, gulyás, rántott hús, töltött káposzta, pörkölt, babfőzelék, túrós csusza, palacsinta. Kiss III már unja mindet. Viszont ha ezt felhozza otthon, kitör a veszekedés. Mert „könnyű annak, aki csak várja, hogy a másik elkészítse. Legalább segítenél! Ha nem is a főzésben, legalább a kitalálásban.” Tényleg nehezen tudnak együtt is valami újat kieszelni. Végül a felesége a szakácskönyvből keres ki egy cifra nevű étket, amit meg is esznek becsülettel, de megállapítják, hogy jobbak a hagyományos fogások. És akkor béke van. Egy ideig.
A Széchenyi tér felől egy mozgó újságárus fordul be. Triciklije rakterének oldalát végig színes magazinokkal díszítette ki. Gigantikus mellű nők vannak a képeken.
A tiszthelyettesben azonnal megmozdul valami, és már nyúlna is a pénztárcáért, de mégsem kockáztatja meg a vásárlást. Észrevennék a bakák és kigúnyolnák. (Pedig azok igazán sok pornográf irodalmat tartanak a körletekben.)
Kiss III azzal vigasztalhatja magát, hogy ma olyan nap van. Mert heti kétszer, kedden és pénteken, ha hazamegy a munkából, kedvét lelheti a feleségében. Ezt nem beszélték meg, csak úgy kialakult. A nő nem szokott ellenkezni, szó nélkül tűri a dolgot. Csak újabban megköveteli, hogy a férje mosson fogat. (Az nem érti, miért kell, amikor még vacsora előtt vannak.)
Az alfőtörzs szereti felesége előtt nézegetni ezeket a magazinokat, a különösen disznó képeket pedig mutogatja neki. Arra ez nincs nagy hatással. A múltkor kijelentette:
– Ennek a kapitalizmus lesz a vége!
– Minek?
– Hát ennek, hogy beengedik a sok szexlapot. Meg a sok Gorenje hűtőszekrényt. Mindenki megy ki értük Bécsbe. Behozzák a kapitalizmust is.
– Bánom is én! Csak engem békén hagyjanak!

Vannak, akik megérzik a földrengést. Állatok és emberek. Még mielőtt lengeni kezdene a csillár, fodrozódni a vödörben a víz. Nehezen vesznek lélegzetet, mintha lidérc ülne a mellkasukon. Ha kakas az előérzettel sújtott: rekedten kukorékol. Ha férfiember: köpni akar, de nincs hozzá szájában nyál. Ha asszony: úgy érzi, megjött a havibaja. De nem csak ott. Minden pórusa vért akar gennyezni.
Kiss III szaglászik. A levegő olyan, mint volt. Ételszag és kipufogóbűz egyszerre. A fény is árad zavartanul. A pulzálást pusztán az alfőtörzs pislogása okozza. A flaszter? Nem mozog. Csak mintha súlyosabb lenne. Ami meghökkentő, hiszen az altiszt nehezedik az aszfaltra, nem az őrá. A zavart elme képzete ez talán. De a katonák is idegesek. Le-föl sétálás helyet helyben topognak. A cigaretta szívás nélkül füstölög a szájukban. Elfeledkeznek róla. És akkor az egyik előre mutat:
– Ott! Ott jönnek!
Az alfőtörzs az előbb még a Széchenyi térnél állt, immár az áramszolgáltató irodaházának sarkánál van. Ha akarna, sem emlékezne, hogyan került oda. Talán őt is elkapta a szívóerő, ami a Dóm térről induló emberkígyóból embersárkányt csinált.
Egymás karjába kapaszkodva érkezik a tömeg. S még így is van kéz, mely szabad választásokat, a munkásőrség feloszlatását vagy a bősi vízlépcső építésének a leállítását követelő transzparenst visz. És már táncot járnak a kövezeten a műanyagpoharak, az eldobott üres gyufás skatulyák. A galambok is fölvetődnek.
A tömeg énekel: „Kossuth Lajos azt üzente…” A laktanyai megemlékezésen is van menetelés, és ott is ugyanezt éneklik, és ez mégis teljesen más.
A Victor Hugo utca torkolatában lassan felsorakoznak a parancsnok mellé a katonák.
És a tömeg mit sem törődik velük. Úgy löki őket félre, hogy részeget idéző ingással bukdácsolnak el a cukrászda faláig. Aztán rohanni kezdenek. El, minél messzebb megszégyenülésük helyszínétől.

A tanácsháza előtt már újból feszes alakzatban állnak. Az ügyeletes tiszt, aki az akcióért a felelősséget viselni kénytelen, géppisztollyal nyakában áll velük szemben, szemének ideges rángása még akkor is vészjósló, ha az ő fegyverében is üres tár van. Porkoláb két tűz között van. Előtte a sorállományúak, akiket egyenként szeretne megnyuvasztani, orrukat a földbe verni, és anyjukat mindennek elhordani. Mögötte viszont a sok civil, akik árgus szemekkel figyelik, mit művel. „Mi tetszene nekik? Ha példásan megbüntetném ezt a töketlen bandát? Vagy ezt elnyomásnak, pártállami erőszaknak tartanák?” – van a tiszt fejében, és úgy dönt, legjobb lesz, ha minden dühét az alfőtörzsön vezeti le. Int neki. A tanácsházát a szomszédos épülettel összekötő Sóhajok hídja alá mennek. Az arcába bámul alárendeltjének, és a másik félénk pislogása még jobban feldühíti.
– Mi a kurvák faszáért nem fogta jobban a rühes bakáit?! Berezeltek már a tüntetők látványától.
– Így volt.
– Tudom, azért mondom.
– Így volt.
– Mit helyeselget?
– Elfutottak.
A tiszt csípőre teszi a kezét, s mint egy furcsa bogarat szemléli meg tetőtől talpig Kiss III-t.
– Maga nem csak balfasz, hanem gyengeelméjű is? Azt kérdem, miért hagyta futni őket?
– Nem hagytam, csak elmentek.
– Miért nem rendelte vissza őket?
– Nem tudtam volna úgysem… – hirtelen ötlettel – … meg nem is az volt a parancs.
– Mi? Ki kell tartani, ez volt a parancs!
– Igen, hogy állni kell a tömeg nyomását. Ha ki akarnak jönni a Klauzál térről, elállni az útjukat, ne kezdhessenek tüntetni.
– Így van. Elállni az útjukat.
– De azok nem a térről jöttek ki… hanem… bemenni akartak oda…
– Bemenni?
– Be. Nem volt pontos parancsa arra nézve, ha… Pontos parancs.
– Pontos parancs?
– Az nem volt.
– És ha a huligánok arra kérik magát, hogy tátsa ki a száját, mert bele akarnak szarni, megengedi nekik? Vagy ha a lányát partiba akarják vágni, odaadja nekik a lakáskulcsot? Maga olyan hülye, mint egy kosár lepke…. én felrúgom… H kurva anyját…. hogy nekem ilyen hülyékkel kell… Szálljanak a kocsira azonnal! Ezt nem fogja megúszni!

Az Április 4. utcát ellepi a tömeg. Nehezen, lépésben halad a Csepzon. A nép dobolni kezd a fülke oldalán. Integetnek a katonáknak. Nem vérszomjasok. Jókedvűek.
Az alfőtörzs biztosra veszi, hogy mindennek vége. „Fogdába vágnak. Aztán lefokoznak, leszerelnek, a szolgálati lakást elveszik.” Ezeket a lehetőségeket sorolja magának, pedig valójában örülne, ha ennyivel megúszná. Mert a tiszthelyetteseknek külön fogdájuk van, ahol a koszt elviselhető. Lakni meg majd lehet az anyóséknál, ha keservesen is. De van egy fájdalmas seb a laktanya történetében, amit csak sugdosva mernek emlegetni, részegen, vagy ha ijesztgetni akarják egymást: az ’56-os főtisztek esete, akik kötéllel a nyakukban végezték. Pedig csak Maléterhez, a törvényes honvédelmi miniszterhez igazodtak. (Az alfőtörzs a gondolatra megigazítja gallérját, s óhatatlanul kigombolja a legfelső gombot. Nagy levegőt vesz.) Igaz, azt is mondják, hogy csak azokat végezték ott, akik nem hunyászkodtak meg, akik kötötték az ebet a karóhoz. Mert akik viszont rögtön felesküdtek a szolnoki kormányra, azokat kitüntették, bármit is tettek a zűrös napokban. „Jajj, csak egy nappal lennék öregebb!”
A teherutók a Hattyason már magasabb sebességbe kapcsolhatnak. Felpörögnek a motorok, mintha feltétlen be kellene hozni a késést. Aztán a kapu előtt hangos fékezések.
A kapuügyeletes tisztelegve az első Csepzonhoz fut, és jelent Porkolábnak. Az kérdez valamit, mire a másik rendre a városból kivezető útra mutogat. És a konvoj elindul az új cél felé.

A gyálaréti sztyeppe sárga füvén a téli megszorulásból éledő nyulak csodálkozva figyelik a gépmonstrumokat. Az MDK-2M fedezékásó és a BTM-3 lövészárókásó aknabecsapódás-sorozathoz hasonló földzuhatagot borít a környezetére. („Barlangnak” hívják ezeket a harceszközöket, mert folyton elromlanak, s így a javítás ürügyén el lehet bújni bennük a tisztek szeme elől.) Rohamsisakban, gázálarcban, vegyvédelmi felszerelésben lévő katonák követik őket. Dülöngélnek a légszomjtól. Vállukat leszakítani akarja a málhazsák és a géppisztoly. A hadműveleti terület szélén méretes álcahálós sátor büfével, asztalokkal. A vezérkar számára.
– Ma gyakorlatozás van? Nem is tudtam – mondja Kiss III leszállva a Csepzonról a rájuk váró Suszter politikai tisztnek. Az köp egyet, aztán válaszol.
– Ez nem zászlóaljgyakorlat. Hanem építkezés. A kezdete. Itt tiszti lakótelep lesz. A gépekkel a házak alapját ássák ki. Siettetik a dolgot az elvtársak, mert félnek, ha új rendszer jön, véget ér a jó világuk.
– Az elvtársak?
– Azok. Népgazdasági munka a művelet fedőneve.
Az alfőtörzs észrevette, hogy ezek a poltisztek milyen gúnnyal beszélnek újabban a rendszerről. „Mintha nem ők lennének ennek a támaszai. Elvtársaknak gúnyolja ez is azokat, akik az ő elvtársai, s akiknek ő is elvtársa. Nyikhaj.” Kiss III ellenszenvét még csak fokozza, hogy Suszter rigó, vagyis pusztán civil diplomája miatt hadnaggyá előléptetett sorállományú. „Nekem évtizedeket kell szolgálni az első aranycsillagért, ez meg rögtön megkapja, ha a főiskolai dorbézolás után bevonul egy kis katonásdira!”
De nem mutathatja ki ellenszenvét.
– Miért vannak azok ott gázálarcban?
– Ők hivatalosan vegyvédelmi gyakorlaton vesznek részt. Valójában lapáttal igazítgatják a gép által húzott árkot. Kihányják a visszahullott földet. Ez lesz a maga embereiknek is a feladata.
– És nekem?
– Mi lenne? Figyelni őket. Ordítani, ha nem dolgoznak. A lapátok oda vannak ledobálva.
– Világos – mondja a tiszthelyettes megkönnyebbülvén, hogy egyelőre nincs szó felelősségre vonásról.
– Járműűűről! – vezényel a szakaszának. – Futólépésben szerszáááámért!
De amikor az egyik katonája szaladni kezd, felszabadult automatizmussal leordítja:
– Hát maga meg hova a picsába rohan!?

„Korai volt örülni” – gondolja az alfőtörzs, amikor Fülep laktanyaparancsnok magához rendeli. Nem lehet megúszni a lejelentkezést. A laktanyaparancsnok mögött a szolgálattól megszabadult Porkoláb ül és kuncog. Nyilván elhordta már mindennek az alfőtörzset.
Nincs azért kivégzés jellege a helyzetnek, csak olyan végtelenül kellemetlen lesz az egész. Kiss III nem tudja, hogy viselkedjen. Elvileg a legalacsonyabb rangú hivatásos tiszt is közelebb van a hadseregtábornokhoz, mint egy honvéd őhozzá. A hivatásosok összetartása a sorállományúak felé működik. Egymás között viszont zavarosak a viszonyok. Épp úgy ölelkezhet és együtt danolhat egy törzstiszt a tiszthelyettessel, mint ahogy egrecíroztathatja, a legszigorúbb formai követelmények szerinti jelentésre, viselkedésre kényszerítheti.

– Értesültem a mai nap fejleményeiről – kezdi semleges hangon a Fülep. – Ön milyennek értékel a fellépését alfőtörzs… vagyis főtörzsőrmester elvtárs?
– Nem jó… Nem tudom… Amit lehetett, azért igyekeztem…
– Így véli?
– Igen. Ahogy tudtam…
– Világos. Ha így véli, akkor nekem sincs több hozzáfűznivalóm a dolgokhoz. Köszönöm, hogy idefáradt.
– Kééérek engedélyt távozni.
– Mehet, természetesen. Vagyis van még egy kérdésem. Maga hova valósi?
– Görifalvára. Az egy nagyközség. Nincs messze innen.
– Én Szabolcsból jöttem. Szabolcs községből, ami Szabolcs megyében van. Tudja, miről híres Szabolcs?
– Nem.
– Nem a nagy nyomorról meg a késelésekről, az már régen volt. Hanem az almáról. Ott terem a világ legjobb almája, a szabolcsi jonatán.
– Erről hallottam.
– És tudja, mi következik ebből?
– Nem.
– Az, hogy nálunk készül a világ legjobb almapálinkája is. Éppen van nálam egy flaskával, megkóstolja?
Az alfőtörzs behörpinti az italt. Úgy érzi, ilyen nektárban még nem volt része. Már ezért a kortyért érdemes volt megszületnie. Ellebeg az asztalig, melynek közepén egy másik illatozó üvegpalack áll. Kérés nélkül töltenek neki. Aztán ö tölt másoknak. S ahogy nő a kitágult elme öröme, úgy lassul meg az idő, válnak izgatóvá a szavak, és emelkedik meg az egész környék.
A sárgán csillogó füvet bevonja a késődélután puha, kékes párája.

És az alkonyat meghozza a feleségeket. Mert a tiszteknek is van feleségük. Ez furcsa. Nehéz elképzelni ezeket a folyton káromkodó, értelmetlen munkákat követelő alakokat, mint egy puha, kedves lény társát. Pedig íme: van nekik ilyen. A férjek most büszkén mutogatják a házak kiásott alapjait, mutatják hol lesz a bejárat, az előszoba, a nagyszoba, a gyerekek szobája, a konyha. (Közel a gyerekek szobájához, hogy vacsorakészítés közben lássa az asszony, az anya, tanulnak-e rendesen a kis lurkók.) És a feleségek ragyogó arccal látják maguk előtt azt a fényes és meleg boldogságot, amit egy kertes ház jelent. És látják a földön, az árkokban gubbasztó bakákat is. És ezek a drága lények megsajnálják őket, s ezért főzetnek nekik egy kondér teát. S mikor a bakák megkapják a teát, megjelennek azok a jó üzleti érzékkel megáldott környékbeli téeszparasztok is, akik házilag főzött pálinkát kínálnak méltányos áron a katonáknak. Így azok igazán gazdagon ihatják meg teájukat. És az alkonyat ajándékainak nincs vége. Mert megérkezik a vacsora is. A tiszteknek friss babgulyás, a sorállománynak a „stratégiai készletből” kiselejtezett, lejárt szavatosságú konzerv bográcsgulyás. „Páncélos gulyás”.

 

– Kisfástanyán volt egy kurvám – fog mesélésbe az egyik gépmonstrumnak dőlő baka. – Úgy kezdődött… Tudnotok kell, hogy a Szeged környéki nőket lehet a legkönnyebben megdöngetni. Nem a Szegedieket! Azok nagyra vannak magukkal. Igééényeik vannak! Mozi, színház, cukrászda, kirándulás, miafaszom. A falvakban elég, ha meglátják, hogy dagad a nadrágod, már nyert helyzetben vagy. A katonákra különösen fáj a foguk. Me’ tudják, azok nem lacafacáznak. Olyan is volt, hogy egy baka többet… Na, ezt majd később mondom el. Szóval a kisfástanyai lányok meg még különösen a katonákra vannak beállva. Közel van hozzájuk a ruszki laktanya. Ivánék este kiszöknek legelni: gyűjtik a vadkendert. A lányok elmennek velük. Pénzért! De a magyar bakának nem kell fizetni. Rendes lányok azok. – Elismerően bólogat a hallgatóság a lányok hazafias lelkületét hallván. – Magyar laktanya nincs a közelben, viszont ott van az L őrség. Aki nem vót még ott, az úgy képzelje el, mint a fehértói háromszorosát. Nyolc őrtorony! Harminc hangár. Vagy száz Csepzon. Persze rohad szét mind. Hónapos őrség van. Az kétszer tizennyolc embert jelent. Felváltva adják a szolgálatot. Nem kell bejönni és az alakuló téren gyíkoskodni szolgálatfelvételkor. Van kimenő is. Persze szarik rá mindenki, ha nem írták meg neked: dobbantasz, azt mész a kocsmába melegítőben. A kapuügyeletes úgyis kiszól, ha az ÜTI jönne ellenőrizni. Ha meg kopasz az ÜTI, akkor vissza se kell jönni. Bemagyarázzák a kopaszhadnagynak, hogy a hiányzók valamelyik tűzvontatót mossák. Ha meg éccaka van… akkor is kitalálnak valamit! Na, én eccer egy ilyen hónapos őrségbe’ voltam… Lement a szolgálatátadás, a géppityukat lehánytuk az őrszobában, tornacsukát, rövidnadrágot fel, mert nyár volt, és dobiztunk a vérbe. Kisfástanyán akkor már déltől ment a nagy ricsaj. Az őrségig hallatszott. Na, gondoljuk, megsasoljuk mivel basszák a fajtájukat. Hát lagzira készültek. Cigányok, de nem hegedűs, hanem gitáros cigányok banzájoztak. A kultúr udvarán. Sátrak, tyúkleves kondérokban, birkapaprikás kevergetés, vedelés. Kisfástanyán van vagy száz ház, de szerintem senki nem maradt otthon. A nép már tántorog, pedig még asztalhoz sem ültek. A vőlegény táncol magában. Olyan jugó táncot. A menyasszony meg tapson. Szép cseléd volt, meg kell hagyni. Köszöntünk. Nem sokat törődtek velünk. A kocsma nyitva volt. A csapos azt mondta, rendeljük ki mindent, amit meg akarunk inni, mert nem lesz ideje totojázni velünk. Nem totojáztunk: kértünk egy rekesz Kőbányait. A csávó még csak nem is csodálkozott. Nekiálltunk négyen a Kőbambinak. Úgy isteniesen. Meg volt egy kis gyorsító is. Azt hoztuk magunkkal. Adjad neki! Már a harmadik üvegnél tartok, mikor begyön egy spiné. De flancos ruhában volt! Teszi-veszi magát. A csapost várta, Szofi kellett volna neki. Mondtam neki, hogy a csapos egyhamar nem jön, de odaadom neki a sajátomat. Mondja, hogy nem, nem, de azér’ elfogadja. Megnéz. Megnézem. Rágyújtunk. – Cserébe nem kérhetnék valami? – De igen, mit? – Maga a násznépben van? – Persze. – Kis falnivaló kéne. Nem tudna szermányolni? – A töltött húst most vágták föl előételnek, az jó? – Az nagyon. – Hát jöjjön velem. – Elmegyünk valami fészerbe, csomagol nekünk, de én akkor már a seggét meg a csöcsét fogdosom. Meg sem mukkan. Én meg rátérek a lényegre: – Jó a töltött hús, de én meg téged szeretnélek megtölteni? – Engem? De hol? – Itten. – Bárki bejöhet. – Engem nem zavar. – Inkább gyere! – me’ akko’ már tegeződtünk. Elvisz egy házhoz, hátra a kertbe, ledob egy matracot. – Itt jó lesz? – De még! – Van bennem valami, nem zavar? – Ittál? – kérdezem csodálkozva, mer’ nem tűnt pijásnak. – Á, nem pálinka. – Há’ akkor mi? Tán csak nem te is dilibogyókat szedsz, mint a hülye kölykök? – Megrántja a vállát. Ledobja a göncét. Kifekszik. Háttal. Hát a lába közt, a bulájából meg kilóg a madzag…. Há’ az volt benne” Há’ megjött neki – s a mesélő a hihetetlen élmény emlékére felugrik, és önfeledten bokszolni kezdi a levegőt. – Há’ az volt a bibi! Há’ csak annyi!
A közönsége görnyed a nevetéstől és a vágytól.

– Hiába szidják újabban… merik szidni néphadseregünket… – kezdi elbeszélését Fülep laktanyapéká. Ím a parancsnoki sátor alatt is megérett az idő a lélekemelő anekdotázásra. El is hallgat minden tiszt, s miként asszonyaik, a megszólaló felé fordulnak. –, mert bármikor éles helyzetbe kerültek, remekül helyt álltak a fiaink. Hivatásosok, sorállományúak egyaránt. És a tartalékosok is. A haditechnika nemkülönben. Itt van például a ’68 nyári-őszi hadgyakorlat Csehszlovákiában. A zalaegerszegi harckocsizók, a ceglédi tüzérek, a felderítők, a páncéltörők, a légvédelem, mind ott és akkor voltak, ahogy azt meghatározták. Rendre normaidőn belül! A bolgárok és a lengyelek sem voltak rosszak, de haragudtak ránk, mert a szovjetek mindig azt kérték, hogy a magyarok szintjét hozzák. Pedig eleinte még a civilekkel is bajlódnunk kellett! El akarták állni az utat, röplapokkal akarták megzavarni katonáinkat. Bedőltek annak a nyugati propagandának, hogy mi nem hadgyakorlatozunk, hanem „meg-száll-juk” őket! – mondja Fülep, és a méltatlanság moraja végigfut hallgatóságán. – De most nem a cseszkós időkről akarok beszélni. Én ugyanis már évekkel korábban részt vettem egy internacionalista hadgyakorlaton, mikor is… Talán ’63 nyarán az akkori dandárommal Varsói Szerződés hadosztálygyakorlaton voltunk a Szovjetben. Itt, a nyugati részen. Zakarpatyban. Mukacsevó mellett. Szép vidék. A Tisza túlsó oldala. És képzeljék, még magyarul beszélők is laknak arrafelé! Nem tudom, mikor költöztek ki a Szovjetbe. Az volt még az érdekesség, hogy volt ott egy hadsereg kétszáz éves mundérban, lovakkal, elöltöltős flintákkal. Ugyanis filmet forgattak. A Harc és békét, ha jól emlékszem. Az egy szovjet írónak a könyvéből készült. A moziban is vetítették aztán. Ment a nagy durrogtatás, kardcsörgetés, fájin volt nézni. A helyi kolhozokból vezényeltek nekik oda embereket, azok is fölvették a cifra hacukát, még bajuszt is pödörtek nekik, meg csákót tettek a fejükre. Ők lettek a franciák, Napóleon seregében. De én nem is ezekről a franciákról meg maskarásokról akarok beszélni… A lényeg a lényeg: mi, valódi katonák Mukacsevó mellett elkezdtük az erődítési munkákat. Volt lövészárok ásás vegyvédelmi riadóval, tűzriadóval és a többi. Szemben velünk a Moszkva környékéről érkezett hídépítő zászlóalj meg pontonhidat épített. A Latorcán. Az akkora folyó, mint a Tisza, csak sokkal kisebb. Jól haladtak az összeszereléssel. Híresen agyafúrt zászlóaljpékájuk volt. Durakovnak hívták. Durakov palkovnyik. A palkovnyik ezredest jelent. Jön egyszer Durakov, hogy készen vannak, menjen át az egyik BTM-ünk, próbáljuk ki, erős-e a híd. De vigyorog az orosz, úúúgy vigyorog! Na, mondom magamban, nem baszol te ki velem. Kiderítem, miben mesterkedsz. Azt találtam ki, hogy… – s ekkor, a fergeteges poén előtt, a feszültség fokozása és a mesélő önnön élvezete végett végignéz Fülep a hallgatóságán. Mely tátott szájjal figyel. – Szóval azt találtam ki, hogy… Hát az meg ki! – dörren föl hirtelen Fülep, mert a figyelemmel őt követők között észrevesz, egy lehajtott fejűt. – Az ott ni! Ki a faszom az?! – Jelentem, Kiss III alfőtörzs! – válaszolja, az egyik konyhás katona. – És mi a faszomat csinál? – Jelentem, elaludt.

 

(Az elbeszélés egy hármas novella (triovella) második része. Az első Rutin címmel az Élet és Irodalomban jelent meg, a harmadik hamarosan olvasható lesz a Pannon Tükör 2018/1. számában.)

(A szerző fotóját Széll Károly készítette.)