Kvázi-mitológia – Acsai Roland Szellemkócsagok című kötetéről

Szerző: | 2017-12-18T11:29:03+00:00 2017. 12. 18.|Irodalmi tükör, Kritika|

“Nem látomásos metaforika, hanem tárgyias hétköznapok képei montírozódnak a végtelenség képeivel. Az idő így lesz címerré a végtelenség állandó terében.” – Bak Rita kritikája

Acsai Roland költészetében eddig is jelen volt a természetlíra, a táj nagy szerepet kapott verseinek témaválasztásában, ebben a kötetében pedig az állatokat emeli költészetének középpontjába. Mégis elmondható a költeményeiről, hogy nem ábrázolni akarják a természeti lényeket, hanem jelképekként bemutatni őket. A fogalmiság így lesz elválaszthatatlan a naturá-tól. Mintha az ember és a természeti törvény egy nagy hasonlóság-rendszerben válna eggyé. Némileg erre emlékeztet Oravecz Imre: Hopik könyve című kötete, bár ott a navaho indián hagyomány érvényesült. Acsai Roland azonban inkább a japán művelődés- és világszemléletet írja át európai modusra. A hétköznapi képeknek, illetve a nagy csillagképeknek ugyanaz a jelentése gnómikus, kijelentő, kinyilvánító mondatokban.
A szerves és szervetlen világ azonosítódását olvashatjuk az alábbi verssorban: „Mintha egy hóval töltött / nagy homokórában szánkóznánk, / az időben szánkózunk.”. Egy kvázi-mitológia épül fel a kötetben.
A művekben létrejövő világmindenségre érvényes egyfajta ezoterikus, kvázi-szakrális megszólalás, mintha a költő titkos tanok szószólója lenne, a beavatottakhoz szólna hermetikus, megfejtést igénylő kinyilatkoztatásokban. „A legelőt a bíbicek furcsa űrhangjai / Egészen földöntúlivá / Varázsolják / Egy holdkráterben költenek” (Legelő).
Az egyik ciklus címadó költeménye a Heraldika, melyben a szerző a Földet nagyobb távlatból, messzebbről szemléli. „A Föld / Címer / A mindenség csillagokkal teleszórt / Éjsötét pajzsán”.
Mintha a kötet, illetve ez a ciklus is jelvény lenne, mely ambivalensen mutatja fel a költő világát: egyrészt természeti képekkel, másrészt fémből készült érmékkel, címerekkel. A természeti képek és a numizmatikai tárgyak összekapcsolódnak: a természeti képekhez a költő érméket, címereket társít, mint például a ciklus címét adó, vagy a Régi, megfakult érmék című költeményekben. „Az ég rögeiből időnként / Régi, megfakult érmék / Fordulnak ki: /A Nap, a Hold/ A csillagok.” (Régi, megfakult érmék). Az érme jelentése előállított, kulturális, ez vetődik rá az embertől független szervességre, jelezve azt is, hogy az emberi lény csakis a kultúrán keresztül tudja értelmezni a nem kulturálist is.
„Úszik a tenger nyakában a jegesmedvével, / Úszik a föld nyakában a tengerrel,/ …Fejük fölött / Az éjszaka olajszennyeződése / Lassan szétárad az ég vizén / És fuldokolni kezd benne a Nagymedve / Csillagkép a Kismedvéjével.” (Az éjszaka olajszennyeződése).
A szennyeződésre felhívás zöld ideológia is lehetne, de mégsem az, hiszen személyes jellegű, a mostani szuper-technikai glóbusz kárvallottjainak szenvedéseiről is ily módon ír.
„Növényvédő szerek, gyomirtók és műtrágyák /Szélsőséges éghajlatán élnek; / Magasfeszültségű ostorok / Villámcsapásai között. / Itt kell megmaradniuk, / És felnevelniük fiókáikat. / Nagy szemükkel nem csak a délibábot / Látják, a Bábost is.” (A sólyom és a sivatag).
Minden költői képet tulajdonképpen egyetlen jelentésre vezet vissza a költő, homoszemantizmusról beszélhetünk. Minden jelölő egy nagy jelentésre utal, az esetlegesnek látszó részletek is. A Világtengely című költemény színhelye az állatkert, amely emberi építményként mintája lesz az univerzum. Az állatok ebben a ciklusban is központi helyet foglalnak el, a gyermeki lét mellett és dimenziójuk egészen a világegyetemig tágul. A kisbagoly lába eltört, mintha dupla világtengely lenne. „És valaki mindig össze akarja forrasztani.” A kozmikus kitekintés ebben a versben is megjelenik. Az állati világ, a csillagképek, a görög mitológia egy költői világgá olvad össze A mocsári teknős című költeményben. „Mintha Orpheusz / Teknősbékapáncélból faragott lantját / Próbáltam volna visszaemelni / Kölyök-Zeuszként a helyére, / Ahonnan lezuhant: / A csillagképek közé.” Itt is megmutatkozik, hogy a személytelen léttörvények helyreállítását az emberi kultúra eredményeivel, építményeivel feltételezi, úgy, hogy az ember és világ közötti hasadást újból beforrasztván nagy eggyé váljon a világ, éppen a szakrális jellegű költészet segítségével. „Sötétedik. Csillagdíszes / Sólyom-kápát / Húz fejére egy még nagyobb / Solymász, az éjszaka”(A sólyom vadászik). A versekben az apai szemlélet is megtalálható, lánya gyerekkorát a sajátjával hasonlítja össze a költő. Az utolsó előtti ciklus pontos képeket tartalmazó szerelmes verseket sorakoztat fel. Nem látomásos metaforika, hanem tárgyias hétköznapok képei montírozódnak a végtelenség képeivel. Az idő így lesz címerré a végtelenség állandó terében. A hagyományos szerelmi líra kódja annyiban változik meg, hogy az intim személyességről kiderül: egyetemes személy-fölötti. A szerelem sorssá válik és mozdulatlan képe így mutatkozik meg. A tényleírások és végtelen távlatok már örök állóképek lesznek, túl minden beszéden.

„Az eső és a felhők nem szimbólumok,
Vagy allegóriák, csak tények, mint

A domboldal, a tüskék, vagy mi ketten,
És nem példáznak semmit az
Idő múlásán és önmagukon kívül,

Vagy, mint a mi esetünkben, az összetartozás
Láthatatlan szálain kívül, amik úgy kötnek
Össze veled, ahogy az esőcseppek

Sűrű ölelései az eget a földdel.”
(Szerelmes vers)

Ezért is vagyunk kíváncsik arra, mi lesz a folytatása ennek a költészetnek, hiszen a poézis mégiscsak nyelv- és beszédművészet. A poétika alakzatai itt viszont érvénytelenné válnak (allegória, szimbólum), a tény szó jelentése is megfosztódik eredeti, valóságot reprezentáló funkciójától, a végtelen magába záróvá és ily módon öntükrözővé válik, s ekként felmerülhet az olvasóval való párbeszéd-képtelenség veszélye.
A kötet utolsó része egy No-dráma mai változata, amelyre szintén az jellemző, hogy a színre lépő karakterek elvontak, metaforikusak, de utalhatunk a távol-keleti rajzokra, festményekre is, melyek a természetet ábrázolják, mégis érzékeljük, hogy időtlen térbe kerültünk.

„ASAO
Milyen furcsa esőcseppek.
Üvegből vannak.
Amikor lehullnak sziklára,
szilánkokra törnek.

(…)
Esumi a végtelen.
A végtelennel cseréltem szívet,
Bennem is a végtelen dobog.”
(Esumi és Asao)

A karakterek jelképértékűek, mintha Acsai ebből a távol-keleti eredetű műfajból saját poétikát építene fel és így adná meg versvilágának befogadói kódját is. Nyilvánvaló, hogy ebből a világképből a társadalmi, vagy pszichologizáló elemek hiányoznak, egyetemes létköltészeti irány bontakozik ki. Az, hogy egy nem európai hagyományból alakít ki európai beszédmódot, némiképp a történeti avantgárdra is emlékeztet, ennek hagyományát is termékenyen újítja meg Acsai Roland kötete. A szerző költészetének nagy erénye, hogy leegyszerűsített mondatszerkezetének, költői megszólalásának alapgrammatikája se banálissá, se giccsessé nem teszik verseit.
A szép kiállítású könyvet persze nemcsak hivatásos olvasók forgathatják nagy élvezettel, hiszen az attraktívan megkomponált versszövegek bárkinek a szépérzékét megszólíthatják, akár a „naiv” olvasásmódon keresztül is. Az egész pályaképet nézve arra lehetünk kíváncsiak, hogy a megtalált mítoszt követően a szerző merre fogja keresni további költői útjait.

(L’Harmattan Kiadó, 2017)

(Megjelent a Pannon Tükör 2017/5. számában.)