“Szeretném szépen felköszönteni” – Adalékok József Attila és Juhász Gyula kapcsolatához

Szerző: | 2017-11-30T08:58:44+00:00 2017. 12. 03.|Irodalmi tükör, Tanulmány|

“Amikor viszont a halálhír eljutott József Attilához, akkor a végső búcsúzás kényszere erőteljesen jelentkezett. Szonettel köszönt el barátjától, s a tizennégy sorban a kérlelhetetlen tényeket és önnön kétségeit állította egymás mellé. Ilyen kifejező, egyszerű módon: ‘Fölmondjuk sok szép versedet. / Mosdatnak most. Anyád sirat / s társadtól jött egy sírirat.’ ” – Laczkó András írása

1922 jelentős, mondhatnánk inkább, meghatározó év volt József Attila életében. Nem csupán azért, mert érettségi vizsgát tett a makói gimnáziumban, nem érzelemdúsító szerelmek miatt, nem azért, hogy megnyílt előtte a szegedi egyetem bölcsészkara. Az év nyarán – alig több mint tizenhét évesen – megjelent első, Szépség koldusa című karcsú kis kötete Szegeden (a Koroknay Kiadónál), s ezzel már eljutottunk az ifjú igazi nagy öröméhez: a versekhez Juhász Gyula írt előszót.
Az ismert életrajzából, hogy tanárai és pártfogói segítségével (iránymutatásával) tájékozódott az előző generációk lírai törekvéseiről, s Makón a hely szellemének megfelelően különösen Juhász Gyula köteteiben mélyedt el. Nem késett a személyes kapcsolatfelvétel sem, mi több, az idősebb költő ajánlásából következően az irodalmi szereplések élménye sem. Ezekből mintegy erőt merítve, a fiatal pályatárs vette a bátorságot, s tanácsot, már-már iránymutatást adott bátyjának nevezett társának, két versében is említve őt. Az egyik a Szeged alatt című tájleíró versként indul, azután fokozatosan véghangulatos (XIX. századi kedvelt megoldás) költeménnyé válik. Mert a cél nem egyéb, mint Juhász Gyula köszöntése. De abban is van ifjúi „csavar”, hiszen a záró két szakaszt a ború, a bú határozta meg, három jelzőt is halmozva a köszöntéshez: magányos, árva, bús. („Szeretném szépen felköszönteni / Magányos, árva, bús Juhász Gyulát.”)
A köszöntővel nyilvánvalóan elégedetlen lehetett a szerző és az azt olvasó egyaránt. A szerző valószínűsíthetően azért, mert a születésnaphoz – bármennyire kilátástalannak tűnik számára a magyar sors, s abban az írástudóké – más hangnem illendő. A Szeged alatt írásával, 1922-ben még csak készülődhetett József Attila az idősebb pályatárs igazi köszöntésére, hiszen tudjuk, hogy a valódi ünneplésre 1923 nyarán került sor. Juhász Gyula jubileumára című rövidebb írásában Tóth Árpád meg is jegyezte: „Ma, mikor a jubileumi alkalom az ő csöndes alakja felé fordítja egy egész, könnyen feledő és könnyen tovább politizáló ország figyelmét és tiszteletadását, jól esik vallást tenni arról, hogy ez a szelíd költő, a magyar elvonultságnak és bánatnak ez a legédesebb baritonú énekese Nietzsche-rokon is, ihletett prófétája és lázas dervise a legszebb századeleji akciók egyikének, egy új és nagyszerű költészet újraindításának.” Ha a pályatárs így vélekedett, nyilván nem tehetett másként a követő nemzedék egyik tagja sem. A Juhász Gyuláról való nóta című versét éppen a jubileum évében írta József Attila. A költőtárs negyedszázados „málhás kocsijáról” írt, amin mindenkinek hozott a szegedi lírikus valamilyen távoli csomagot „az örök szeretetből”. Nem nehéz felismerni, hogy a célzás mindkettőjükre vonatkozik: a hiánytól ugyanúgy szenvedtek. A „mások” magatartása József Attila szerint érthető, ha figyelembe vesszük azt, amit köszöntő versében írt (középső szakaszát idézem, a másik kettőt is illő hozzáolvasni):
“Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem írástudatlan.
Itt több a csaplár, mint a néptanító,
Ki fölolvassa a szerelemes szókat,
S az igehozót fitymálja a törpe,
Pedig nagyobb, mint száz Napoleon!”
József Attila – könnyen fölismerhető – szinte azonosult Tóth Árpád véleményével, aki azt hangsúlyozta, hogy Juhásznak legalább kettős arca mutatkozott meg az elmúlt század húszas éveiben: egyrészt visszahúzódott, zárkózott életet élt, közéletei – s benne irodalmi szerepet – kevesebbet vállalt, kevésszer szólalt meg; látszólag. Az adott lehetőségek keretei között igyekezett szólni, hiszen Tóth Árpád szavaival „a szelíd költő” ihletett próféta és lázas dervis, aki mindent megtett az új és más fajta magyar líra útnak indítása érdekében.
A fiatal József Attila a Juhász Gyuláról való nóta című versében ugyancsak a jubileumhoz kapcsolódva írta, hogy Juhász „málhás kocsijáról / mindenkinek jár távoli csomag / s egy régi üzenet, amit hozott”. Nehézség nélkül értelmezhető, hogy idősebb pályatársát az egész magyarság önmagát osztogató költőjének tartja. Ennél jelentősebb elismerést és biztatást ritkán kapott fiatalabb pályatárstól poéta. A jubileum után úgy tűnik, hogy némiképp lazult József Attila és Juhász Gyula kapcsolata. Nem távolodtak el egymástól, de a közvetlen reakciók ritkultak, megszűntek.
Amikor viszont a halálhír eljutott József Attilához, akkor a végső búcsúzás kényszere erőteljesen jelentkezett. Szonettel köszönt el barátjától, s a tizennégy sorban a kérlelhetetlen tényeket és önnön kétségeit állította egymás mellé. Ilyen kifejező, egyszerű módon: „Fölmondjuk sok szép versedet. / Mosdatnak most. Anyád sirat / s társadtól jött egy sírirat”.
Az alig tizenöt évig tartó pályatársi, baráti kapcsolat így ért véget. Még annyit kell hozzátennie a krónikásnak, hogy József Attila rövidesen követte idősebb pályatársát az örökkévalóságba.

                                                                                                                                            Laczkó András