Ajánló 2017/6

Szerző: | 2017-12-13T11:41:02+00:00 2017. 12. 03.|Irodalmi tükör, Kiemelt|

Megjelent a Pannon Tükör idei 6. száma a Vitrin Képzőművészeti Egyesület és a Magyar Plakáttársaság anyagával illusztrálva, benne a megszokott rovatok mellett egy különleges összeállítással. Az év utolsó lapszámát egy ebből vett részlettel, az idén 70 éves Cséby Géza versével és Nyerges Gábor Ádám regényrészletével ajánljuk.

 

Cséby Géza: Csu Fu már messze jár…

Csu Fu már messze jár.

Nem látja Drangalag édes fügefáit,

meredek szöllejét,

melyre egykor cellája ablakát nyitotta.

Mert Csu Fu

már messze jár,

mosolyog, nem ír,

nem szemzi éles késével mandulafáit.

Szavai ott pihennek

Tab és Bece dombjain,

a reggeli harmat cseppjeiben.

Mert megírta mi reá méretett,

szerteszórta gyöngyszemeit a versnek,

hogy összeszedhesse,

ki ért a szóból.

Miért kérditek hát,

hol jár Csu Fu?

Csu Fu ott jár a Nap mögött.

(Tab, 2017. április 11.)

 

Nyerges Gábor Ádám: Maga a földi pokol (részlet a regényből)

Kukával meg majd meglátják, mi lesz, és majd még megbeszélik a részleteket és fejleményeket is, amint lesznek, de ahogy teltek-múltak a hetek, azok a nyavalyás fejlemények csak nem akartak lenni. Kuka a maga részéről minden fontos közlendőt elmondott, más momentán és a későbbiekben sem jutott eszébe ebben a témakörben, aztán pár hét, de lehet, hogy hónap múlva, ahogy egyik felhő helyére úszik a másik, Móniból is átszeretett egy másodikos csajba, akitől sajnálatosan még füzetet kérni sem volt mód, valamint odamenni sem akart hozzá, mégiscsak eggyel fölötte jár, hogy venné már ki magát. De nem is baj, gondolta Kuka, francnak se kell ez a sok macera a szerelemmel, így sokkal egyszerűbb. Móninál se jöttek tehát a fejlemények, ahogy Görcsegérnél se. Legfeljebb annyi, hogy a hajtépésről is leszokott, elvégre ilyen önző rohadék senki sem lehet, múltkor az anyja meglátta, és felsikított, hogy a Kati meg van-e őrülve, mit tépdesi a haját. Véletlen volt, mentette Görcsegér a menthetetlent, volt egy ilyen fura érzése, hogy beleakadt valami, attól félt, hogy rámászott egy pók, csak azért. Az anyja pont olyan furcsán bólogatott (még hetekig), mint a Seszták. Hát megéri az a kevéske, eleve csak pár másodpercig tartó endorfin ezért, hogy mindenki mindig ő miatta aggódjon és szomorkodjon? Ilyen önző rohadék senki sem lehet, ismételte meg, és végleg leállt ezzel is, úgysem ártana jobban koncentrálnia a tanulásra, nehogy megint úgy járjon – de itt megálljt parancsolt a gondolatfolyamnak, újabban nem engedte magát egy bizonyos mértéken felül rettegni, lévén rettegett a rettegés következményeitől. Ha pedig mégis rátört a csillapíthatatlan, torokszorító, végtagzsibbasztó, izomrángató, gyomorfölkavaró, izzasztó és szájüregszárító, szem sarkában legördülés előtt könnyfátylat billegtető, megállíthatatlan szorongásroham, erőt vett magán, és eltette későbbre. Majd tanulás után, mondta ki hangosan, parancsolólag, engedésre bírva (elképzelve valamiféle allegorikus súlytalanságot) megfeszült, girhes-csontos vállait, kihúzva magát a székben, felszegve a fejét, megkönnyebbülve, hogy lám, a Móninak ténylegesen tök igaza volt, azóta annyira nem is utá…, izé, jobban kedvelik a többiek is – talán. Merthogy avatatlan, külső szemlélő számára Görcsegér élete ugyan lehet, hogy maga a földi pokol volt, de ez valóban nagy tévedés. Oda ekkoriban inkább már csak visszavágyott, reménytelenül és engesztelhetetlenül – de persze szigorúan csak tanulás után.