Interjú Csabai Lászlóval

Szerző: | 2017-11-29T15:15:52+00:00 2017. 11. 28.|Interjú, Irodalmi tükör|

 

Mottó: „Elég nyomasztó kérdések ezek.”

Rovatunkban, mely egy kortárs dalszerzőtől, Szabó Benedektől kölcsönözte mottóját, alkotóknak teszünk fel általános érvényű kérdéseket, remélve, hogy a megszületett válaszok személyes hangon szólva, de sokakat megérintenek. A kérdések megfogalmazásához magyar írók szövegeit hívtuk segítségül.
A második interjúban Csabai László író válaszait olvashatják.

„Hol van a virtus diadalma?” (Csokonai) – avagy Mekkora bátorság kell az alkotáshoz?
Akkora, mint az élethez. Az alkotás az alkotó számára olyan, mint mindannyiunk számára a gyermekvállalás, a munka, az otthon megteremtése. Fontosságát illetően is, és a késztetés mélységét illetően is. Nincs nélküle értelme az életnek.
„Miért szükség nékem a haláltól félni?” (Csokonai) – A lenni/nem lenni kérdése.
Félelmetesen nagy kérdés. A legnagyobb. És sok minden eredője. A művészeté. A filozófiáé. Részben a vallásé is. Nem tudom megemészteni a kérdést. Sem megoldani. Írásaimban viszont nincs annyira jelent, mint a gondolataimban. Kímélem az olvasóimat. Most így látom jónak. Később talán megváltozik a véleményem.
„Néném, mint vagyunk, hogy vagyunk?” (Mikes Kelemen) – avagy Mi újság?
Jól vagyok. Vagyis nem teljesen jól, de „csak rosszabb ne legyen”. Várom, hogy felfedezzék az új könyvemet. (Szindbád, a forradalmár.) Szeretnék sokat barangolni a természetben. Ez az ősz fantasztikus.
„Az írás „..gyermekjáték az egész, // Sármunka”? (Arany János) – avagy Az ars poeticaról.
Van könnyű része az alkotásnak. Amikor csak úgy áradnak az ötletek, s alig bírom feljegyezni őket a noteszemben. Nehezebb része, amikor teljes szövegekké bővítem őket. S a legnehezebb, amikor huszadszor olvasom át a művet, s még mindig találok átírni, javítani valót, és még mindig úgy érzem, hogy kellene egy újabb átolvasás.
„Mi is hiányzik énnekem // Avégre, hogy költő legyek?” (Arany János) – avagy Hogyan lettem azzá, aki vagyok?
Megtanultam olvasni. S az első versek elolvasása után elkezdtem saját verseket írni. Ilyen egyszerűen és magától értetődően ment. Később, amikor már inkább prózákat olvastam, én is prózákat kezdtem írni. Persze valódi íróvá csak akkor váltam, amikor – úgy tíz éve – elkezdtek rendszeresen megjelenni a műveim. Köszönet a Kalligramnak és a Magvetőnek.
„Visszapillantsz-e?” (Kemény István) – avagy Könyvek, zenék, etc. , vagy idők, helyek, amik jók voltak.
Könyvek: Az oroszok Lermontovtól Bulgakovig. Kafka, Schnitzler, Thomas Mann. Maupassant. Iványi Ödön, Török Gyula könyvei. És a Nyugat alkotói. Meg kevésbé ismert megyebeli (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei) alkotók. Zenék: HBB, Republik, rock ’n roll, dallamos rock, Muszorgszkij, Ravel, Debussy. Képek: Az impresszionisták, ortodox inokfestészet. Építészet: A túlzásban vitt barokkot és a panelházakat leszámítva minden. Helyek: Nyíregyháza, Vásárosnamény, a Bereg, Kőszeg, Szeged, Budapest, Erdély, Moszkva, Szentpétervár, Bécs, Róma, Neszebár, Isztambul.

„Hisz vannak, ugye, vannak jó helyek, // hol lesz az a hely? hol legyen?” (Kántor Péter) – avagy Mi lesz?
Ami a végső helyet illeti: Nem tudom. Elfogadhatatlan még számomra, hogy a halállal mindennek vége. Más viszont… olyan hihetetlen. Az örökké élést is borzasztó elképzelni. Jönnek az évmilliók, és még mindig élek? 48 év nyűgeit, sebeit is épp elég nehéz elviselni. Habár a paradicsomban biztos nem lesznek, nyűgök, sebek. De a jó élményekkel is el lehet telítődni. A paradicsom időn kívüli létezésként lenne jó. Gondolom most, bár fogalmam sincs, milyen lehet az időn kívüli létezés. A buddhisták szerint a nirvána nem állapot, hanem viszonyulás. Érdekes felfogás. Nem tudom, mit jelent pontosan, és jó lenne-e az nekem. Ami az evilági helyeket illeti: Sok jó helyre vágyom, de ahol most vagyok, az is jó. Nyíregyházán. A feleségemmel, a fiaimmal. Képzeletben pedig Nyárligeten. A hőseimmel.
„Még hogy ideálom, hát mi az?” (Bereményi Géza) – avagy A példaképekről.
Formailag igényes, stílusában eredeti, nem tolakodóan, de tartalmas és letehetetlenül izgalmas könyvek. Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés. Capote: Hidegvérrel. Szamarakisz: A hiba. Kosztolányi: Pacsirta.
„Magyarország messzire van”? (József Attila) – avagy Haza a magasban, mélyben, lövészárkokban, vagy egészen máshol?
Haza van. A mai Magyarország is az. Most nem érzem benne különösebben jól magam, de túl közel vagyunk a mához. Le fognak tisztulni idővel a dolgok. A valóságban és a megítélésben is. Persze a haza ’20-ban gellert kapott. Ez a haza már nem lehet az, ami volt, aminek lennie kellene. Ami járna nekünk a sorstól. Magamban folytatom a régi-valódi hazát. „Haza” akarok menni Beregszászra, Nagyváradra. Nem könnyű elhitetni ezt magammal. És nekem hazám a valóságosan szintén megszűnt Osztrák-Magyar Monarchia is, mely – számos hibája ellenére – korának legfejlettebb, legtoleránsabb állama volt. No meg egy soknyelvű kulturális éden. És ragaszkodom Európához is. Azt akarom, hogy hazám legyen. Hazám maradjon. Nem hazám ugyan, de majdnem-hazám Oroszország, Szibéria is. Egy könyvvel már kifejeztem az iránta való vonzalmamat. (Szindbád Szibériában.)
„Lel-e uszadékfát az Ararát vad // csúcsán a szú-civilizáció?” (Baka István) – avagy Kitekintés a (nagy szóval) világra.
Zűrzavaros a világ. De valószínűleg mindig ilyen volt. A nagy poklon, a második világháborún már túl vagyunk, rosszabb aligha jöhet. Az európai és amerikai keresztény világ válságban van, de talán abban is volt mindig. Most mégis a legmélyebb válságban, mert megkérdőjelezte önmaga gyökereit. Ez viszont kultúránk természetéből fakad. Abból, hogy ez egy szabad kultúra, a legszabadabb a világon. És igazán csak az lehet szabad, aki a teljes elbukást, a morális és kulturális megsemmisülést is választhatja. Nem tudom, mi fog a szabadságunkból kisülni.

 

Csabai László író, legutóbbi kötete, a Szindbád-trilógia harmadik része Szindbád, a forradalmár címmel a Magvetőnél jelent meg 2017-ben.

(Fotó: Széll Károly)