Bubits Tünde novellái

Szerző: | 2017-12-13T20:17:45+00:00 2017. 11. 26.|Irodalmi tükör, Próza|

“…veszem a mobilomat, aztán nyomok egy képet, ezt nem lehetett kihagyni, már rakom is ki a fészre. Adja magát, nem? Csak az a debil padszomszédom, a Máté beköpött az ofőnél. Na, volt cirkusz, mert az meg elkezdett pampogni, hogy személyiségi jogok, blabla. Elcipelt a dirihez, kaptam egy igazgatóit. De akkor mért így jön tanítani? Agyonver apám, haza se megyek.” – Bubits Tünde novellái 

   Nappali beszélgetések

Szent Antal szobra

Történt pedig egy latyakos délután, hogy Matildkához szokásos keddi mosás-szárításra érkezett dr. Tóth Gézáné, született Neumann Gizike. Ügyvédné lévén korábban megengedhette magának, hogy minden héten fodrászatban mosassa-rakassa a haját, és rendezetten végigvonuljon a Platán soron, aztán az Arany János utcában, míg végül egy mellékutcába lefordulva egy csinos kapualjban eltűnjön. Megözvegyülve fia fizette ezt a műveletet, hiszen anyuka erre otthon nem képes, megjár neki akkor is, ha nyugdíjából erre már aligha telne. Az efféle asszonyságok mindig tudják a módját, hogyan érjék el azt, ami, úgy vélik, megjár nekik.
Az üzlet előtt hosszan topogott, hogy minél kevesebb piszkot vigyen be a cipőjével, ez mégiscsak így illik.
− Micsoda idő van, Matildkám! Az ember attól fél, hogy elesik, kezét-lábát töri.
− Jó napot, Gizikém! A szokásos? Akkor ülhet is ide, mosom a haját. Szóljon, ha hideg vagy forró a víz. Ígérte a vőm, hogy megcsinálja, de csak nem ér ide. Hát hallotta, mi történt az utcában a Hitetlen Pirivel?
− Azt mondják, kórházba került. Mi baja lett szegénynek?
− Összevissza törte magát!
− Hát borzalmas!
− Azt suspitolják, biztos a Szent Antal volt!
− Szent Antal? Ráesett a szobor? Nem is jár templomba!
− Hát ez az! Tetszik tudni, miért nem jár templomba?
− Nem mindenki hívő ember, nem lehet azt elvárni, meg lehet, hogy református vagy evangélikus, mit tudni azt.
− Nemnem! Nemúgyvanaz!
− Kicsit forró ez a víz, igazítson rajta, Matildkám!
− Így jó?
− Igen.
− Szóval az a szóbeszéd járja, hogy egyszer összetörte a Szent Antal szobrát a Hitetlen Piri!
− Miért tett volna ilyet?
− Üljön a középső székbe, mindjárt elmesélem, közben becsavarom a haját!
− Naszóval: a Hitetlen Piri azért nem járt templomba, mert az anyja, a Bözske a háború után misét mondatott az idősebb fiáért, a Tóniért, aki ottmaradt a fronton, de szegények voltak, mint a templom egere, a Piri lába is majdnem megfagyott, nem volt rendes ruhája, az anyja, a Bözske mégis a papoknak hordta a pénzt, amijük volt, ezért aztán haragudott a Piri, miért nem nekik vett ruhát az anyjuk, miért a papokhoz kellett futkosni. A Pletykás Mari szerint a Bözske jóban volt valamelyik kispappal, akit hamar el is helyeztek máshova. Aztán később, ha akart volna, sem mehetett volna a Piri a templomba, mert az ura katonatiszt volt. Aztán született egy bumburnyák fia, az anyja kérésére az is a Tóni nevet kapta. Na, ez a Tónika nagydumás egy gyerek volt, szédítette a nőket, gyereket csinált jobbra-balra, szegény anyja meg szégyenkezhetett a fia miatt. Egyszer elment a templomba, felajánlást tett a Szent Antal szobornál, hogy 10 misét mondat, ha a fia megjavul, de aztán nyitva volt az ablak, berepült egy bögöly, összevissza csipdeste, míg az Üdvözlégyet mondta, aztán úgy elkapta a harci ideg, hogy fogta az imakönyvet, megvárta, amíg a vérszívó leszállt, aztán aztakurvanénikédet, akkorát csapott a gipszszoborra, hogy az leesett az emelvényről, puff, összetört, s elgurult a Szent Antal feje. A nagy csörömpölésre meg kijött a sekrestyés, s ott találta a Pirit a földön térdelve, ahogy a kezében tartotta a szobor fejét! Neszenekedtóni!! Maradt a Piri hitetlen, mert az egyik féltékeny katonatiszt férj meg lepuffantotta a fiát. Nem is volt semmiféle mise! Na, szegény Piri, most meg összetörte magát, lehet, hogy a Szent Antal bosszúja volt! Kitudja!
− Hát ezt én nem is hallottam.
− Menjen a búra alá 20 percre, kész is vagyok!
Dr. Tóth Gézáné, született Neumann Gizike hazafele azon gondolkodott, hogy bizony ő is annak idején mi mindent nem ígért Szent Antalnak, s vajon miféle bosszút áll majd rajt, mert amint megtörténtek a kívánt dolgok, sosem törlesztett a szentnek.
Ilyen hálátlan az ember, és gyakran ilyen irgalmasak az égi hatalmasságok!

 

Bugyili bácsi

Egyik levélhullató késő őszi napon Matildkához egy divatosan öltözött, pattanásos tinédzser battyogott be lógó orral.
− Azt hittem, már nem is jössz, mi van veled, Nándikám? Mért vagy ilyen zaklatott?
− Afaszomkivanezzelakibaszottiskolával.
− Na, ülj csak ide, levágom a hajadat, aztán elmeséled közben, mi volt ma.
− Agyonvág apám, ha meglátja az ellenőrzőmet, kaptam egy igazgatóit.
− Mit csináltál? Megvertél valakit?
− Én? Hát nézzen rám! Úgy nézek én ki?
− De akkor mibe keveredtél?
− Az a hülye tanár az oka, odajön a suliba csípőnadrágba, tudja, amelyik csak épp a bugyi fölött ér, aztán leejtette az órán a füzetét, szanaszét hullott belőle minden, lehajol, hát persze, hogy kilóg a tangája, olyan piros csipkés, veszem a mobilomat, aztán nyomok egy képet, ezt nem lehetett kihagyni, már rakom is ki a fészre. Adja magát, nem? Csak az a debil padszomszédom, a Máté beköpött az ofőnél. Na, volt cirkusz, mert az meg elkezdett pampogni, hogy személyiségi jogok, blabla. Elcipelt a dirihez, kaptam egy igazgatóit. De akkor mért így jön tanítani? Agyonver apám, haza se megyek.
− Dehogyis, ilyen eszedbe se jusson! Majd megbékél. Na, erről nekem is van egy sztorim. Régen az ipariban, ahova jártam, tanított a Zoli bácsi. A felesége egy nagyvalagú némber volt, itt laktak a régi négyemeleteseknél az elsőn. Az asszonyság kimosta a ruháit, aztán kiakasztotta az erkélyre száradni, köztük a jó nagy atombugyogóit. Ment haza az iskolából a Zoli bácsi, látta a vitorlákat, ahogy lengedeztek a szélben. A nyitott ablaknál meg jó hangosan hallani lehetett, ahogy kérdezte mindig a feleségét: na, kié ez az aranyos kis bugyili? Aztán mást is lehetett hallani utána. A gyerekeknek meg kedvenc szórakozása lett, hogy kifigyelték a Bugyili bácsit, mikor megy haza, aztán az erkély alatt hallgatóztak. Na, az egyikük, a ragyásképű Zsiga egyszer leszüretelte a kiakasztott bugyogót, belegyömöszölte a táskájába, hazavitte, mint egy zsákmányt. Otthon aztán az apja rajtakapta, számon kérte, honnan van a fehérnemű. Addig verte, míg be nem vallotta, kié. Na, akkor elővetette az ellenőrzőjét, aztán beleírta: Tisztelt Tanár Úr! Fiam eltulajdonította a felesége bugyiliját. Kérem, írja alá, ha bocsánatot kért, és visszaadta. Nyugodtan adjon neki egy frászt! Tőlem már megkapta a magáét! Tisztelettel idősebb Tóth Zsigmond. Szegény Bugyili Zoli bácsi tavaly halt meg. A ragyásképű Zsiga meg rendőr lett. Már senki nem emlékszik arra a pofonra, amit a bugyiliért kapott. Túléled te is!
Afaszomatseérdekli, akkor agyonvág, azt kész, leszarom, de azért köszönöm, mennyivel tartozom?
− A szokásos lesz, Nándikám!
Fizetett, aztán lassan összeszedte cókmókját a pattanásos tinédzser, és amíg a kilincset nyikorgatta, Matildka arra gondolt, hogy akármilyen gyors tempóban változik a világ, az embernek mégiscsak két füle-szeme-keze-lába nő, a lényeg mindig ugyanaz marad, legfeljebb a bugyogók mérete lesz egyre kisebb.

 

(Megjelent a Pannon Tükör 2017/4. számában)