Varga Melinda verse

Szerző: | 2017-11-24T11:36:19+00:00 2017. 11. 24.|Irodalmi tükör, Vers|

Létigék

Az elharapott mondatok,
szögletes közhelyek,
kikapcsolt állapotok,
álmok szürreálja,
amikor kisétálsz magadból,
és lebegsz a magány
függőágyán,
trópusi párája bőrödön.

Szád küszöbén akadt szavak,
a tüdődet karcoló,
bent rekedt gyulladás,
egyre burjánzik a testben,
idővel dackorszakos gyerekké,
majd toporzékoló,
figyelem- és szeretethiányos
kamasszá dagad.

Az ébredések, amikor
virtuális visszacsatolásokra vársz,
miközben Kocsárdról a vonat rég elrobogott,
és a várótermet is lebontották.

Amikor saját magad megtanulod átölelni,
összekulcsolt karjaid a hátadra simulnak,
és nincsenek elvárások már senki felé.

Az ego egy töpörödött patkányfogóban
vergődő bundás rágcsáló,
megölnéd, kivéreztetnéd, széttaposnád,
egyenlővé tennéd a földdel,
amiből lettél
és ami felé nap, mint nap
igyekszel.

(Megjelent a Pannon Tükör 2017/3. számában)