Interjú Frimmel Gyulával

Szerző: | 2017-11-24T12:03:43+00:00 2017. 03. 13.|Interjú, Képzőművészet, Testvérmúzsák|

Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.

Frimmel Gyula

 

Kedves Norbi!

Először azt gondoltam, hogy kihagyom ezt a körkérdést, mert mint mondtam, nem szeretek magamról beszélni. De ha már rávettél a válaszadásra, hát elmesélem, hogy az első fontos személyiség a szakmai fejlődésemben (a nagyapámon kívül) Dús László volt, akihez a hetvenes évek legelején jártam rajzolni a Móricz Zsigmond Művelődési Házba. Dús kemény fiú volt -most is az- soha sem finomkodott, ha a véleményét kinyilvánította a munkámmal kapcsolatban, de ebből annyit tanultam, hogy még most, lassan ötven év után is adnak a szavai egy kis lökést, ha elakadok olykor. Aztán amikor Budapestre kerültem az ország legfantasztikusabb iskolájába, rengeteg új információ ért, hiszen Zalaegerszeg akkoriban sem volt a világ közepe. Az egyik osztálytársam megmutatta a Helikon Galériát az egyetemi templom melletti bérház emeletén, ahol éppen Kondor Béla fotóiból nyílt kiállítás. Kondorról hallottam már itthon is, éppen Dús Lászlótól, de egyetlen munkájával sem találkoztam, és amikor ezt a fotósorozatát megláttam, hát bizony nem nagyon tudtam hova tenni. Ezek azok a képei, amelyeket élete vége felé készített. Maga gyártotta lécszerkezeteket fotografált a műtermében, aztán ezeket a negatívokat egymásra fényképezte, szóval kísérletezett a technikával, amelyet saját bevallása szerint korábban utált. Tizenhat évesen nem sokat mondtak nekem ezek a képek, de hát elfogadtam, hogy még keveset tudok a művészetről. Érdekes, hogy amikor láttam a kiállítást, Kondor még élt, és még tartott, amikor meghalt 1972. december közepén. Új iskolámban, a Kisképzőben szintén csodálatos tanáraim voltak, de róluk később…

Aztán 1974. tavaszán megnyílt a nagy Kondor kiállítás a Nemzeti Galériában, a Kossuth téren. Na, hát az volt egy olyan élmény, hogy mai szóhasználattal élve dobtam egy hátast. Végre minden megvilágosodott. Nagyjából az egész életműve ott volt. Az egyes termeknek olyan címeket adott a rendező, mint Rézkarckirály, Ítélkező, stb. A Dózsa sorozattal kezdődött, ami a diplomamunkája volt. Aztán jöttek a festményei, a hangszerei, amelyeket maga barkácsolt tökből, mint az ázsiai zenészek szerszámai. Anélkül, hogy valaha személyesen találkoztunk és szót váltottunk volna, egy csapásra megértettem, mi a lényege szűk két évtized alatt összehozott életművének. Magába szívott mindent, ami kép, zene, költészet,  aztán, mint valami teljesen újat, egyénit bocsátotta ki magából. Szóval egy tizenéves gyerek számára, aki semmit sem tudott korábban erről a kozmikus jelenségről, máig ható meghatározó élmény maradt az a kiállítás. Azt hiszem, azóta tudatosan olyan művészeket értékelek a legtöbbre, akik nem forradalmat csináltak a művészetben, nem új irányzatokat alapítottak, hanem egyénit alkottak. Fogalmakkal, elméletekkel le nem írhatót. Kondor a szerves fejlődés híve volt, nem a módszerek, a kiagyalt teóriák embere. Nem volt se haladó, se konzervatív, ezek a meghatározások olyanok rajta, mint tehénen a gatya. A művészetét magamban elneveztem a Nagy Játéknak. Ma is azt hiszem, ez találó kifejezés.

Szóval ez volt az első meghatározó művészeti élményem.

Aztán közben ott voltak az iskolám tanárai is. Közöttük a legnagyobb hatást Pásztor Gábor gyakorolta rám, aki ott, az iskola grafika műhelyében készítette el a legtöbb litográfiáját. Az ő hatására választottam a képgrafikát, noha szinte mindenki reklámgrafikus lett a környezetemben. Persze a Főiskola elvégzése után én is csináltam ezt egy pár évig, de mégsem lett a fő profilom.

Érettségi után a Nemzeti Galériában dolgoztam egy évig, mint “technikai dolgozó”. Abban az évben nyílott meg egy másik jelentős kiállítás a Műcsarnokban Paul Klee festményeiből. Nagyon vártam erre, mert még nem láttam eredetiben egyetlen képét sem. Jó alaposan megnéztem, és élményekkel gazdagodva indultam a kijárat felé, amikor megláttam, hogy a szomszédos termekben egy másik festőnek a képei vannak. Valami Tóth Menyhért, vagy kicsoda… Ha már itt vagyon, egye fene, azokat is megnézem. Életemben nem hallottam még a nevét, de ahogy végignéztem az első termen, nem tudtam tovább menni. Klee-től tudtam, mit várhatok, nem is csalódtam, mert igazán szépen összeszedett anyag volt. De ez az ismeretlen festő robusztus alakjaival és fehér vízióival teljesen a földhöz vert. Úgy mentem ki a Műcsarnokból, hogy találtam valakit, aki legalább akkora festő, mint Klee, ha nem nagyobb! De hát ki lehet, miért nem hallottam róla soha? Hogy került ide a semmiből? Elkezdtem érdeklődni a Nemzeti Galéria művészettörténészeinél, és kiderült, a szakma számára egyáltalán nem ismeretlen az akkor már idős mester. De a dicső művészeti közélet azért hagyta évtizedeken keresztül az isten háta mögött Miskén mezőgazdasági munkából tengődni. Egy szót sem ejtettek róla, mégis megalkotta az életművét, amit aztán nagy ovációval méltóztattak bemutatni a Műcsarnokban, mintha éppen akkor fedezték volna fel. Még készült vele egy-két tévériport is. Csodálatosan világos fejű ember volt. Élvezet volt hallgatni, ahogy beszélt. Még egy pár évig élt, kapott néhány díjat, mintegy a szakma rossz lelkiismeretét kompenzálandó, aztán kimúlt ebből az árnyékvilágból. Azóta sem sokat beszélnek róla. Pár éve Hódmezővásárhelyen az Alföldi Galériában nagy örömmel fedeztem fel egy-két tucat festményét.

Persze még sok mindenkiről beszélhetnék, akik a felsoroltak mellett hozzájárultak, hogy az legyek, aki vagyok. Például Szalay Lajosról, a rajzművészet egyik legnagyobb alakjáról. Vagy Dürerről, akit nem lehet kihagyni a felsorolásból, ha valaki abban a grafikai műfajban utazik, amiben én. De ez a két kiállítás nekem olyan volt, mint Mózes találkozása az égő csipkebokorral. Még ma is használom az akkor kapott energiákat.

                                                                                                                                                        Tóth Norbert

Frimmel Gyula: Ismeretlen birtok – rézmetszet, mezzotinto, 2010