Grósinger Zoltán: Hegyhátszentjakab

Szerző: | 2017-03-08T15:40:58+00:00 2017. 03. 08.|Próza|

Hegyhátszentjakab, Miklós

 

 

 

Nem szoktam írni, olvasni is ritkán, akkor is jobbára a megyei napilapot. A Vas Népét, meg a hozzá járó éves kalendáriumot, ami egy ideje színes is, ezt még az Apám kezdte el járatni. Mindig el voltam így. Az írás és olvasás nélkül is sok minden történik az emberrel egy élet alatt. Anyám 86 éves, bent fekszik a hátsó szobában, szívós asszony volt. Ha etetem, elgondolkodom. Látom, hogy így van, ahogy gondolom. Mamára nézek, és látom, mennyi minden történik egy emberrel. És nincs ennek vége, csak visszatekintve sok minden történt. Anyám 86 éves. Az életet mindig átengedte önmagán, de ma már nem beszél. Eszik naponta kétszer, maga alá vizel, és napjában egyszer csokoládét is adok neki. Én gondozom a Mamát. Öt éve még nem igényelt ennyi odafigyelést. Akkor még ő főzött rám, ma már én teszem ezt. A testvéreim a városban élnek. Anyám érzelmeket nem mutat, a tv érdekli, azt szokta nézni. Reggel óta vérzik a torkom. Azóta ülök itt. Bort ittam a reggelihez, kenyeret ettem vajasan, vérzik a torkom, délutánra szerintem legyengülök, aztán meghalok. Anyám akkor itt marad egyedül, otthonba teszik, nem fog érteni semmit, tv ott is lesz. Azt sem értette, amikor a bátyám meghalt öt éve, elutaztattuk a temetésre, de nem fogott fel belőle semmit. Sírni sírt. Valami egészen máson, a szlovén testvérei voltak ott, Mamát apám hozta be a háború végén, a Mama a temetésen és utána folyékonyan beszélt szlovénul, míg magyarul már szinte nem beszélt. Két éve fekszik, én beszélek hozzá, vékony száját, nagyon száraz az ajka, vékony szájával szavakat formál, de gyenge a lehelete hozzá. Nem tudom szüksége lenne-e a szavakra? Nem mondani akar, azt jól látom, a szemében Mamának ott az értés, de látom rajta, hogy nem engem ért, vagy mást, önmagát érti, megértette önmagát. Éjszaka aztán nem ért, felmászik az ablakba, az üveget veri, károgó hangot hallat. Máskor, mintha galamb volna, gurgulázik, talán a napot keresi kétségbeesetten, én nem alszom, nyugtatom amennyire tőlem telik. Ilyenkor erős, nappal nagyon gyenge. Fáradt vagyok, Mama nagyon kicsi az ágyban, szinte elveszik a takaró alatt, aztán végtelen erő vesz rajta, amikor az ablakot veri. Szombat van, ma nem jön az ápoló. Margitnak hívják. Nem tudom Margitnak szólítani. Nem szeretem, a dolgát gépként végzi, nem néz rám, nem szól a Mamához, megeteti és elmegy. Mintha csak nézni jönne. Szőce irányába hajt el az autójával, nem kérdezem én sem. Itt a falu szélén csendesebbek az emberek. De nincs velünk baj, tudunk mi jókedvűek is lenni. Lajos és én lakunk itt. Ő a lugas mögött, a szomszéd házban. A kocsma a falu másik végében van, de van saját borom, a Lajosnak is van a szomszédban, amennyit megiszunk, esténként, miután a tejet elvitte, átjön, eszünk és iszunk egy keveset, aztán Lajos, ha a kedve jó, akkor előveszi a harmonikáját, játszik nekem, szeretem ezt. Lajos nagyon szereti a zenét, átéléssel játszik. Szombat van, ma nem jön az ápoló. A Lajos sincs itthon, Zalalövőre ment a lányához, mint hétvégén gyakran. Rosszul alakult ez így ma reggelre. Nem fáj igazán, de nem jó. Lajos egyik dallamát dúdolgatom, nem emlékezem a szövegére, csak ez a kis dallamfoszlány jár bennem. A hangszere itt van nálam, de én nem tudok játszani rajta, macskazaj, amit művelek vele. A helyzet ez. Egyszer a Lajosnak helyre kellett hoznia a hangszerét. Mama beteg, Lajos a lányánál, én a konyhában, borral öblögetem a vérző torkomat, ami nem fáj, csak vérzik, és ez kényelmetlen. A szőceieken jár az eszem, hogy miért nem tudom, de ott vannak a patakon és a földeken túl, ha a parton túli meredeken felkapaszkodom, és az idő tiszta, látom a házaikat, néha elrobognak ott fent az úton, máskor lassan közlekednek, szekéren ülve érkeznek a földekre, kapát hoznak, dolgoznak. Ősszel fel szoktam menni arra, mert nagy és egészséges őzlábgombákat lehet a szőcei erdőben szedni. A kocsmájukat ismerem, meg a falu előtti és utáni utat is, meg az utak szélét, az árkokat, a gazt, az összes kátyút, azt is, amit kijavítottak és azt is, amit még nem. Most már jól ismerem a napjukat is. Másmilyen, mint a miénk, talán más szögben süt arra, mert ha arra tekerek, jobban érzem magam. Meg is szoktam állni, leülök az út szélén, és ha sokáig ülök, érzem, hogy körbe-körbe járnak a dolgok, hogy Lajos szomorúan énekelt dala közben ugyanazt érzem, mint Mama etetésekor, és ugyanazt, mint az árokpartján ülve ilyenkor. Szeretem a munkám. Felírom, ha kátyút találok, felírom, ha megnőtt a gaz az út szélén, minden rendellenességet fel kell írnom, és jelentést kell írnom róla, ez fontos, a főnököm így méri a munkámat. Pedálozni szeretek, a Megyének ez a része is szép, biciklizés során, pedig időnként az Őrség széléig elmegyek. Sokfelé jártam az országban, mindegyik vidék egyformán tetszett. Néhol a dombok és erdők kerülnek szemem elé, másutt a tavak fordítanak arra; arra a tisztaság; komorságot csak a fejem képes produkálni, a szívem soha. A Hegyhátszentjakabhoz szomszédos falvakban több embert ismerek. Munkám során be-betérek beszélgetni a kocsmákba. Főleg nyáron, a nagy hőség miatt. Miklósnak szólítanak, tudják mikor érkezem, hogy mennyi ideig maradok, hogy futballpálya mellett lakom, ez nekik olyan, mint egy csoda, azt mondják a szórakozás mellett élek, pedig már régen nem játszottak meccset a füvünkön. Ezt tudják ők is, mégis. Lajos tehenei legelnek ott most is. Este be kell terelnem őket, Lajos a lányánál alszik. Annak idején Mama kint állt a pálya szélén, apám mellette, néha elküldte a Mamát borért, többen eleve hoztak maguknak poharat, amíg tartott a meccs kortyolgattak. Jó volt. A Mama büszke volt a fiára, mi testvérek kiáltoztunk, Pisti rohanj a labdáért! Buzdítottuk. Pisti valamiért a Szőceiek csapatában játszott. Nem lehet fontos, nem emlékezem. Pisti Zalaegerszegen él, voltam vele ZTE meccsen és megrándult a lába, ha helyzetbe került valamelyik hazai játékos. A Lajos zenéje jut eszembe. Mamához majd délben még bemegyek. Ilyenkor gyenge, eleinte próbálkoztam mellette lenni délelőtt, beszéltem neki, de olyan, mint kint a muskátlik, szeretem őket nézni, de nem tudok a szag miatt mellettük állni. Mama sem igényli. Elkalandoztam. Mintha két pillanat lett volna egyszerre. Vagy csak megéreztem a váltást.
Nem tudom mit nem vettem észre. Hogy mi siklott el mellettem észrevétlenül. Volt-e sok olyan, amit nem szerettem, mert nem tudtam róla? Biztosan sok ilyen van. Nem tudok emiatt szomorú lenni. Most is csak kérdezem. Nincsenek így érzelmeim. Végül is sok mindent szerettem! Mama is majd el lesz abban az otthonban. Unokaöcsém mondta a Zoli temetése után, már fent a háznál, félrehúzódva, hogy ne legyek elkeseredve. Tudod Miklós! Azt mondta, sosem vagyok annyira egyedül, mint azt gondolnám. Azt mondta az életem általában nincs veszélyben. Végül, hogy nagy dolgoknak vagyok részese. Most azt hiszem, csak az utóbbi igaz.