Jahoda Sándor: Egy csokor ne-felejts (Kaiser László kötetéről)

Szerző: | 2017-02-21T09:55:30+00:00 2017. 02. 21.|Kritika|

Jahoda Sándor: Egy csokor ne-felejts

 
Kaiser László:
„Áldassál, emberi Verejték”,
Portrék, emlékek, köszöntések,
Hungarovox Kiadó,
Budapest, 2016

 
„Olvasó, ne felejts!” – talán ezzel a mottóval lehetne leginkább jellemezni, Kaiser László legújabb kötetét, az „Áldassál, emberi Verejték” címűt, ami az elmúlt évben jelent meg, a Hungarovox Kiadó gondozásában. Kaiser Lászlónak, költőnek, írónak, ha jól számolom, ez már a 20. kötete, úgyhogy, azt hiszem, nem kell őt külön bemutatni az olvasóközönségnek.
Tehát: „Olvasó, ne felejts!” A szerzőnek, ebben a művében, eleven írásait olvashatjuk, ismert és talán kevésbé ismert nagyságokról, élő és már elhunyt költő- és íróbarátairól. Az „Áldassál, emberi verejték”, 2000 és 2016 között íródott szövegei, nyilvánvalóan az örökítés jegyében és szándékával születtek. A sajnálatosan korán elhalálozott Szervác József költőről például ezt írja Kaiser: „… Szervác és a hihetetlen mennyiségű vörösbor meg a Munkás cigaretta egy volt…” (Szervác József – „Lehetőségei veszélyesek szépek”, 42. old.) Ez az önpusztító életmód azonban nem folytatódhatott a végtelenségig. Így: „Hát elkerült – negyvenkilenc évesen – Szervác József a csepeli temetőbe. Nagy magyar költő várja ott a feltámadást.” (u.o.45. old.) Különös, de ez mintha már valóban meg is történt volna. Legalábbis – íme – könyv alakjában.
Kaiser így küzd: írással a hallgatás és az elmúlás ellen. Akiben hisz, akit szeret, azt nem engedi a felejtés csöndes poklába hullani. Ha kell: Feltámasztja. Illetve: életben tartja.
„Hölgyeim és Uraim, engedjék meg, hogy bemutassam Önöknek, Örök barátaimat!” – akár ezt is mondhatta volna nekünk, a szerző. Mert kimondatlanul is erről van szó. Barátokról, pályatársakról. Nos, kik is az ő Örök barátai, akikről írt? Többek között: Németh László; Szabó Lőrinc (igaz, őket nem ismerhette, de Szabó Lőrinc fiát, a filmes „Lócit”, igen, és ő is szerepel a kötetben), továbbá: Sánta Ferenc; Nemeskürty István; az élők közül például: Pomogáts Béla – csak néhány nagyobb név a 22 közül.
Kaiser egy érdekes vallomással, és tiszteletreméltó őszinteséggel nyitja meg a Váci Mihályról írott bensőséges portréját. Íme, a kezdőmondat: „Nekem nem kéne szeretnem Váci Mihályt, és mégis szeretem” (Váci Mihályról személyesen és szenvedélyesen, 5.old.) Az ember, itt, fölkapja a fejét és egy pillanatra abbahagyja az olvasást. Valóban, szokatlan mondat ez, és sajnos értjük is. A politika – mi tagadás – „bebűzölög” mindenbe és mindenhová. Esetünkben, a művészetbe és a művészekbe is. Ezt az írást is megfertőzte, de a szerző szolidan „nekimegy” ennek. És talán – erős vagy gyenge, de mindenestre valamelyes – érdeklődést, és persze részvétet olt(hat) belénk, a történelem és a művészet egyik nagy vesztese, Váci Mihály személye, művészete iránt.
A szerző, persze, másként is bele-belecsöppenti különvéleményét a szövegeibe. Mondjuk, úgy általában, a világról alkot, merőben szubjektív értékítéletet. Ekképpen: „… a mai időkben, mikor sokszor a gátlástalanság nyomul, az arrogancia erősödik, az érték pironkodik, a Gutenberg-galaxis retirál, a világ és környezetünk lumpenizálódik” (Nemeskürty Istvánról a tanítvány jogán, 61.old.) Mi meg, azt gondolhatjuk erre, hogy: lám, egyre rosszabb minden, vagy, hogy: ugye, régen minden jobb volt – meg hasonlókat.
Ez a süllyedéstan, hogy így fejezzem ki magam, roppantmód elterjedt – mondhatjuk tipikusnak is? – társadalmi jelenség, és természetesen kellően megfertőzte a művészeket is, főként a lírikusok műveiben „láthatjuk”, mekkora nagy baj van – a világban. De azért nehezen érthetünk egyet Leibnitz-cel is: Ez a világ az összes világok legjobbika”.
Kaiser László legújabb kötete, ez a – ha szabad így fogalmaznom – verbális arcképcsarnok, túlmutat önmagán. Az alkotó ember – sírig tartó – értelmes küzdelméről (is) szól. Baudelaire írja nagyon hatásosan és szépen A fároszok című versének a végén: „Mert ez, Uram, a fő-bizonyság, mely erőnkről/ s tisztünkről s emberi méltóságunkról beszél,/ e forró zokogás, mely korról-korra hömpölyg/ s egykor Örök Időd partjain halni tér!”
Kaiser könyvének pozitív kicsengése van, és nekünk magát a reményt kell kiéreznünk ebből az üzenetből: „Talán néha mégis van igazság a magyar égbolt alatt” (Farkas Árpád, az Erdélyen túlmutató jelkép, 116.old.)
Ady nagyszerű sorával zárnám ezt az írást, mely egyúttal e kötet – jól megválasztott – címe is: „Áldassál, emberi Verejték”!