Boldogh Dezső versei

Szerző: | 2017-02-16T15:07:11+00:00 2017. 02. 16.|Vers|

 

Pannon-táj

I.

Mindig a pannon-táj. És mindig a bús düledékek.
Puszta malomban… Kopjafa-állvány… Füst-szemű ősök…
Irgalom atyjai! Bankosok és kidobók feketében.
Nincs ezer év, se jövendő. („Alva születnek a költők.”)
Lenni kicsit menedzsernek, ősz filozófusnak.
Új-örök álmát ontja a gamma, az elfeketült menny.
Aztán ott van az ördögalak-szerű csillag a szobron.
Végtelen ős-ok. Nincs kegyelem. Szakadékok a térben.
Írni az írt sosevolt bajaidra. Úgy özönöl.
Bús düledéked ez itt. Örök-élet. Vagy: sohasem -.
Moccan a lélek. Talpon a zombi. Vár. Nekiindul.

II.

Mindig a pannon-táj. És mindig a bús telemarket.
Büntet a Cég. (Kirakatban cetlik hűs ragyogása.)
Őr-szerű, bágyadt, szürke vigyázók. Végtelen ős-ok.
Nincs fakadás, soha rügy, soha hófúvások a tájban.
Egy vak rókatetem, autó-bogarak kibelezve.
Izzik a lyuk, feketéll és hull le a híd a világ.
Majd kerül asszony a jurtába. Lesz gazdag a zombi.
(Kétszínű arcán immár serked az őszi legénytoll.)
Majd vesz új tevenyerget mert aranyér alakulgat.
Elmegy a Céghez. Éli a költők életeit …–
(mért, mi van ebben? És lovat áldoz, írja a gestát.)

 

 
Elindulok utánad

 

 

 

Elindulok utánad elindulok élet-előtti útjaimra
csapásaimat magam választom magam lehetséges világaimat
(a tengert a tüzet és emlékezetemet fogva össze) – – –
költészet nincs és soha nem is volt
csak nemtelen próbálkozások legyűrni holmi alacsonyabb istenségeket
csak az eső hangjaiból és fényfestékből egy-egy sugártaktus néha
(egy barlangi ember kéznyoma a vihar zenéjére)

Költészet nincs és soha nem is volt
és ha van értelmetlenebb mint a világ eseményei
idegesítőbb mint a csecsemők bömbölése
nem létezik a vers amely szólhatna Rólad
és megnevezhetné tested kilenc kapuját

A világszülő szellem hallgat
szavak torlódnak mint a tengerek
(jó söröm kiborult hülyén bámulok bele az éjszakába)
(itt ez a fehérség amelyhez a trolibusz csikorgása odalentről épp ideillik)
itt ez az ismeretlen járókelő szobámat telefüstöli
iszapos arcával angyalrendűek mappájába fürkész

Árapály alakít emberré lennem
noha kell hogy létezz Te is a túlsó oldalon hogy kisöpörd egyszer
a világaim közé szorult bolygóhideglelést
kell hogy létezz valahol az idegen hegyek szülte népek városain túl
egyszer felrobban a Nap megint
és újra egy köztes álom mandalája teremti majd valósággá arcodat
Adj valamit a remény ellen mondtam a remény ellen adj valamit
rombolhatod a puszta látványt válaszolta az angyal
asszonyt formálhatsz vízből szélből és homokból
de itt sehol egy pálmafatörzsbe karcolt szív meztelen nő
csak ez a háromnapos tabla-szóló a megszelidített datolyafák
és egy csí-energiával szétvetett toronyház a parton
Feltekerem gyapjútakarómat és elindulok az emberek közé
elindulok utánad hogy visszafogadjon megint a történelem
és az elhagyott Város amely lényed kilenc kapuját őrizte
odalent sárga zavarral vizenyős szemeikben az élők
szokásos vásári nép olcsó mulatt lányok a rabszolgapiacon
egy ablakból makacs XX. századi írógépkattogás
Itt csak a pókalakos gagyi sámánt látni a tévén
és koponyám falán a vonuló árnyékokat
lombikszél köszönt a plázsra
és millió mű-arcodon fenséges közönyödet
tested kapuit bámíthatják vizenyős szemeikkel az élők
Vagy férfi vagy Kirké barma az ember
nem létezik a vers amely szólhatna Rólad
csak a hallgatásunkká változott fenyők a beszáradt szürkületben
csak foszlányok a kulcsok urának monológjaiból

aztán egy ádámévai nyár
aztán az istenember emberi pózai –
a világszülő szellem hallgat

(jó söröm kiborult hülyén bámulok bele az éjszakába)

 

 

 

Nem kedveljük

 

 

Nem kedveljük a felfedőket
amerikát tárni pápuákokat
matatni hulla-fejtetőket
bűvös gépeket miken a nép mulat
a setét nép gyöngyöt hordsz elébe
a mának él csak hogy mindjárt felélje
bírvágyán nem győz az ámulat

Nem kedveljük a felfedőket
magyarázni véres kis titkaik
hajdanvolt koronás főknek
(minden titokban kárhozat lapít)
minden felfedő ócska bérenc csak
mind hízeleg hátulról képen csap
s északra néznek ablakaik

Nem kedveljük a felfedőket
nem kedveljük amerikáikat
a műbolygókat a ránk törő századot
műgatyáinkban a gumimásnikat
(a villamosszéket a honfibánatot
a hasznos életet a rózsafelhőket)
nem kedveljük
nem kedveljük őket