Barna Róbert interjúja Jahoda Sándorral

Szerző: | 2017-02-07T09:23:57+00:00 2017. 02. 07.|Interjú|

Interjú Jahoda Sándorral. Kérdező: Barna Róbert

Barna Róbert: Régóta ismerjük egymást. Így végigkövethettem írói pályájának alakulását. Emlékszem, versekkel kezdte. Hogy kezdett el írni? Mikor jelent meg először?

Jahoda Sándor: Tizennégy évesen írtam az első versemet. Jól emlékszem a körülményekre, borzasztó volt, mindegy. Szóval egy rendkívül rosszul sikerült iskolai szünet alatt született, karácsony után. József Attilát olvastam éppen, illetve József Attiláról, és az ő életét, akkor, bizonyos szinten párhuzamban éreztem az enyémmel, mármint szenvedés-ügyileg, és ez megihletett. Versemből ennyire emlékszem, így szól:

Betegségedből kigyógyulni nem tudtál,
Te mégis alkottál,
Míg a gyertyát el nem fújta
Ő…

Semmiféle célom nem volt ezzel a verssel, csak jött és kész. Tizenhét éves koromig nem is írtam többet. Akkor viszont kitört bennem az „eszperente-láz”. Hetekig eszperente nyelven beszéltem, a kollégiumban, az iskolában – úgyszólván folyékonyan. És hát, ebben az időszakban írtam eszperente-verseket, nem is keveset. De ezt pusztán szórakozatásból csináltam, megnevettettem velük a társaimat, és persze magamat is. És megint nem volt célom ezekkel a versekkel, jöttek és kész. Nem vettem komolyan akkor sem. Aztán húsz éves koromban túlterheltem magam, idegileg kikészültem, és pszichiátriára kerültem. Ott kezdtem el „komolyan” írni. Első igazi publikációm huszonnyolc évesen, 2003-ban volt, a Lyukasórában. Még egy kevéske honoráriumot is kaptam a versért… Mérhetetlenül büszke voltam. És rettentően naiv…

B.R.: Hogyan keletkeztek a verseskötetek? Ma már leginkább prózát ír, sőt, drámai műfajokkal is kísérletezik. Mikor és hogyan történt a váltás?

J.S.: Ez egy hosszú történet, próbálom sűrítve elmondani. Már többször publikáltam itt-ott verseket, többek között a Napút folyóiratban is. Akkoriban volt még Irodalmi pályázat, itt, Zuglóban, amit a Zuglói Önkormányzat írt ki, és sikerült nyernem rajta 200000 forintot. Ez 2005 végén volt. A Napkút Kiadó kiadhatónak érezte az anyagomat, így következő év tavaszán meg is jelent első kötetem, az Etűdök üvegpoharakra. Én őrülten örültem ennek. Úgy kb. másfél hónapig… Utána csak nőtt az ámulatom, hogy nem állt meg az élet, továbbra is ugyanolyan zűrös-bajos volt a világ, mint annak előtte, és még csak szakmai reflexiók, kritikák sem jelentek meg róla. Az ámulatból depresszió lett, a depresszióból újra versek, és verseskötetek. Évente egy-egy kötet, sorjában öt. 2010-ben jött ki haiku-kötetem, a Hungarovox Kiadónál, a Tizenhét szótag. Ekkor nyertem utoljára a kerületi pályázaton, utána ugyanis már nem volt több zuglói pályázat, és azóta sincs. Hogy hogyan kezdtem el prózát írni? Érdekes volt. Először is: én annak előtte mindig azt hittem, hogy nem, nem, én nem tudok prózát írni, csakis verseket. Tehát 2011-ben elkezdtem prózát írni. Emlékszem, feküdtem az ágyon, otthon, tök depressziósan, és egyszer csak jött egy mondat, valahonnan. Mégpedig ez: „Az öreg Kovács nem érte meg a reggelt.” Hirtelen felültem az ágyon, és lázasan azon gondolkodtam, hogy ez nem egy vers kezdőmondata… Ekkor és ezzel kezdtem el prózát írni. Később, ebből az anyagból, 2015-ben meg is jelent a Panírozott szárnyak című kisregényem, a Magyar Napló Kiadónál. De nem volt zökkenőmentes az „átállás” Többnyire verseket írtam továbbra is, csak néha-néha nyúltam a prózához. Keveset haladtam vele, de a barátaim biztatására egyre lelkesebben folytatgattam a szöveget. Másfél év alatt jutottam el oda, hogy szerkesztgetni kezdtem az anyagot, ami nem volt egyszerű, ugyanis kísérletjellegű anyag volt. Időrendileg direkt összekutyultam, és csak később gondoltam azt, hogy ne, ezt nem így kéne. Tehát időrendileg rendbetettem. Közben a versek egyre kevésbé voltak jók, én legalábbis így láttam, és ez a szerkesztői válaszokban, illetve a szerkesztői nem-válaszolásokban is megnyilvánult. Teljesen paff lettem. Aztán elkezdtem rossz novellákat írni. Majd később jobbakat. 2015-ben kezdtem el drámákat, vígjátékokat is írni. De előtte még csináltam egy kalózregényt-paródiát, és belekezdtem egy lektűr-sorozatba.

B.R.: Nem szeretném kihagyni a recenzió műfajt sem. Hiszen nagyon lényeglátóak, ugyanakkor szórakoztatóak is könyvkritikái. Hányadik ismertetőnél tart, és melyikre vagy melyekre emlékszik szívesen?

J.S.: Olyan 30-at, 35-öt biztosan írtam. Az elsőt barátom, Kókai János verseskötetéről írtam, mérsékelt önbizalommal, és nagyon meglepődtem, meg persze örültem is, hogy elfogadta a Magyar Napló folyóirat. 2013-ban jelent meg végül. Később már szert tettem kellő önbizalomra és valamennyi rutinra, és mindenféle műfajú könyvekről írtam, amik megjelentek különböző irodalmi folyóiratokban és irodalmi portálokon. Legemlékezetesebb számomra a Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora című novellás-kötetéről írott szövegem volt. Megdöbbentett az író fiatalsága, írásainak elemi ereje, sajátos humora, eredetisége. Nagyon szórakoztatott, ugyanakkor mélyen meg is érintett. Rendkívül élveztem ezt a munkát, egészen lenyűgöző tehetségnek tartom őt.

B.R.: Ha már a szórakoztatásnál tartunk. Talán az egyik legizgalmasabb vállalkozása az a lektűr-sorozat, aminek a harmadik köteténél tart. Mesélne róla?

J.S.: 2013-ban jött az ötlet, hogy csinálni kéne egy humoros krimit, vagyis egy ál-krimit, egy krimi-paródiát. Nagy lelkesedéssel vágtam bele. Egy évig dolgoztam rajta. Címe: A huncut démon. És, ahogy dolgoztam rajta, lassan, fokozatosan, szinte hónapról hónapra „vált le” rólam a lírikus. Mire végeztem a regénnyel, úgyszólván már „csak” író lettem. Novellákat, recenziókat írtam és jelentettem meg, továbbá rögtön elkezdtem a sorozat második részét is, amelynek Háromezer akadály lett a címe. A jelenleginek, amin még most is dolgozom: a Vér és szívás címet adtam. Tervezek még egy további regényt, de nem tudom, mikor tudok hozzálátni.
Ezek tulajdonképpen bizonyosfajta – szórakoztató, humoros – reflexiók, azokra a sokak által szinte véresen komolyan vett „kvázi-valóságokra”, bizarr „szellemi divatokra”, „jelenségekre”, amik már megvoltak az emberiség történetében, de amiket a mi korszellemünk hívott elő ismét, illetve erősített fel, egészen túlzóra. Gondolok itt például: a szellemidézésre; az ördögűzésre; lélekjárásokra; az ufó- és vámpírjelenségre; a boszorkányságra; a rontásokra; a varázslásra – hogy csak a főbb „vonulatokat” említsem. Én ezekre reflektáltam, reflektálok, a magam módján, ezekkel a regényekkel.

B.R.: A prózái között nagy sorozat a művészekről írott novella-sor. Kikről írt eddig? És mik a tervei még?

J.S.: Igen, ez egy hosszú sorozat, bár semmiképpen sem sorozatnak indult. Először Dickensről írtam egy novellát, aztán Mozartról. Írtam egy Verdiset is. Na, erre már többen mondták, barátok, ismerősök, hogy: te, írjál még ilyeneket, ezekből egy kötetet kéne írni, biztos sikeres lesz. Azóta írtam már: Händelről; Benvenuto Celliniről; Courbetról; Lautrecről; Adyról; Somlyó Zoltánról; Gauguinról; Heinéről. Most írok egy Liszt-Cziffra-novellát, továbbá tervezem, hogy írok: Karinthy Frigyesről; Munkácsyról; Országh Liliről; Beethovenről, stb., stb. Nem tudom, mikor lesz belőle kötet, egyelőre még nem foglalkozom ezzel – csinálom.

B.R.: Persze, talán az egyik legizgalmasabb vállalkozása egy önéletrajzi ihletésből születő könyve, valóságból táplálkozik. A maga élete egy „kincsesbánya”. Persze, idézőjelben kincs, de egy íróembernek az élete, bármilyen is volt a gyerek- és ifjúkora, mégis csak gazdag a megírandókban. Így látja maga is?

J.S.: Egyetértek Önnel, de az biztos, hogy nem szeretném újra végigélni. Nagyon izgalmas vállalkozás, valóban. Én a gyermekkoromról nem tudtam írni, szó szerint értve: semmit, sem versben, sem prózában. Egészen mostanáig, 2016 tavaszáig. Úgy gondoltam, hogy ez egy tabutéma. Nem mertem, nem akartam feltépni a sebeket. 9 hónapos koromtól fogva intézetben nevelkedtem, szinte megszakítás nélkül, egészen 25 éves koromig. Ezt, nyilván nem könnyű feldolgozni. Illetve feldolgozni sohasem lehet, de megírni – azt igen, lehet. Nem volt könnyű dolog nekiállni, többször nekifutottam, de végül sikerült egy mókás „hangot”, hangoltságot megtalálni, és azzal, hogy kissé „elszemélytelenítettem” – magamat is, egy más névvel szerepeltetve, és egyes szám harmadik személyben írtam-írom, no meg azzal is, hogy az eredeti nevek és helyszínek mind át lettek írva: mondhatom, meglepő, kellemes és valóban izgalmas a munka. Úgy az 1/5, 1/6 részénél járok, vagyis, mondjuk, hogy az elején, de érzem, hogy fog menni, sőt megy is. Tehát, igen, most már úgy látom: gyermekkorom és ifjúságom igen gazdag a megírandókban.

B.R.: Hogy látja az író mai szerepét?

J.S.: Nincs szerepe. Már. Az író lefokozódott túlélőművésszé. Ha csak annyit mondok, hogy az úgynevezett celebek „mindent visznek”, akkor, azt hiszem, mindent elmondtam, ami erről a kérdésről elmondható.

B.R.: Mit gondol az online sajtó és a papír alapú kiadás helyzetéről?

J.S.: Minden publikálásnak örülni kell. Ha ez internetes, már az is jó. De szerintem, legalábbis az én szememben – bár egyre kevesebb lap kap támogatást, és így egyre kevesebb a nyomtatott folyóirat – a folyóiratbéli publikáció értékesebbnek tűnik, akkor is, ha kevéske, vagy éppenséggel semmi honorárium nem jár vele. Jobban szeretem ugyanis, ha egy könyvnek, egy folyóiratnak „szaga van”, szóval szívesebben olvasok papír alapú „termékeket”. Nehéz kérdés persze, hogy mennyien is olvassák az adott lapot, vagy kötetet. Az internetes publikáció már olyannyira összefügg a közösségi médiával, hogy, talán túlzok, de szembe kell nézni vele: addig él a netes publikáció, míg „fönt van”, aztán szinte nyomban eltűnik az újabb meg újabb adatok, képek, információk „süllyesztőjében”, illetve káoszában. Mégis: talán többen olvassák.

B.R.: Maga és társai kis irodalmi csoportosulást, a Hátsó Bejáratot hozták létre. Él-e még az együttműködés? Mit tanácsol a most induló fiataloknak?

J. S.: 2007-ben jött Türjei Zoltán, költő-barátomnak az ötlete, hogy létre kéne hoznunk egy kis alkotó-csapatot. Mivel, jó ellőtte is „bábáskodtunk” már egymás írásain, és akkor barátkoztunk össze igazán, Kókai János költő-barátunkkal, jó ötletnek tűnt. Ez a baráti „hármas-szövetség”, nagyon inspiratív volt, mindannyiunk számára. Felolvasó esteket tartottunk, ezeken felül pedig őszintén megvitattuk egymás verseit. Mondhatom, nagyon eredményes szövetség, mind jobban erősödő barátság lett ebből. Egyre több helyen publikáltunk, köteteink jelentek meg, és ezt a jó műhelymunkának is köszönhetjük. Egy antológiánk meg is jelent, 2009-ben. Egy jó ideig úgy kb. kéthetente összejöttünk, műhelymunkára, baráti beszélgetésekre, termékeny vitákra, sörözésre-borozásra. Jelentem, ma is megvagyunk, csak én inkább a prózához szegődtem, ha lehet így mondani, a többiek meg más okok miatt, de a lényeg, hogy kevesebbet találkozunk, és akkor is inkább a baráti kapcsolatok ápolása végett találkozunk. Jó ez így is. Mivel ebben az évben leszünk „10 évesek”, lehet, hogy készülünk valamire, szó van róla… Hisz nem felejtettük el… De, a viccet félretéve, azt biztosan kijelenthetem, hogy egymás ilyetén szövetsége nélkül, nehéz elképzelni, mi lett volna, ha nem lett volna ez a baráti csoportosulás. És itt válaszolnék egyúttal a másik feltett kérdésre is. Azt tanácsolnám a most induló fiataloknak, hogy legyenek erősek, szívósak és türelmesek. Menjenek neki a falnak, de ne fejjel. Merüljenek el a visszautasítottságban is, készüljenek ki százszor akár, mert az is rendkívül hasznos. Az is nagyon fontos, hogy – ha lehet: rendületlenül – higgyenek magukban. Viharban, szélcsendben egyaránt.

B.R.: Mi az, amit nem kérdeztem meg, vagy amit rosszul kérdeztem magától? Mit kérdezne magától?

J.S.: Azt nem kérdezte meg, amit én is szívesen megkérdeznék magamtól. Vagyis, hogy: hogy bírtam ki – eddig? Azt válaszolnám erre, hogy: nem tudom. Talán tartással, belső tartással, és kitartással, no meg – hittel.