Villányi G. András kisprózája

Szerző: | 2017-02-02T13:42:42+00:00 2017. 02. 02.|Próza|

János bá’ és Giza mama

Nagymamának nem lelkesedtem a rokonságáért. Meglehetősen cudar népek akadtak közöttük. Voltak, akik hozzá hasonlóan Pestre költözködtek a Békés megyei szülőfaluból és voltak, akik maradtak vagy inkább ott ragadtak ahonnét származtak. Ki Bánkúton, ki Kétegyházán, mint Haluska János Nagymama egyik fivére a sok között. Továbbá gyermekkorom meseszerű alakjainak egyike. Vékony, már-már vézna testalkatú, középmagas, csaknem mindig borostás férfi képe dereng, olyan korból, amikor a „háromnapos” sörtét aligha tekintették sikkesnek. Világító fehér ősz haj, nefelejcskék, sugárzó szemek. Kopott, ócska fehér ing, fekete nadrág. Leginkább a parasztház bejárata mellett a jobboldali konyhasarokban látom, amint alacsony suszterasztala mögött a háromlábú kerek széken ül és bagózik. Füstölni igencsak szeretett és bizonyosan többet bagózott az ócska, alacsony asztalnál, mint dolgozott. Mivel a munkával némileg hadilábon állt, mindig cipőhegyek tornyosultak előtte és körötte. Az 1960-as évek békési népének cipőhegyeiről külön tanulmányt lehetne készíteni. Bárcsak lenne fénykép a sok agyonviselt férfi és női szandálról, a lábujjak beégett nyomataival, a félretaposott sarkakkal, sokszor újravarrt pántokkal, kirepedezett bütyökdombokkal, sokadik talpalással, sarok és spiccvasakkal vértezve. A gyermek számára érdekesek voltak a szerszámok is, nem beszélve a különféle szegekről. Faszeget is használt, utóbbit Nagyapám félig elégett gyufaszálakból készítette, mivel ő is suszterkodott a közelebbi rokonságnak a néhai Örömvölgy utcában. Szóval, ült János bá’ a háromlábún és nikotinbarna ujjai között táncoltatta Munkás vagy Terv staubját. Egyik szemét kissé összehúzva, bozontos szemöldöke alól ravaszkásan kikacsintott és odafordult Nagyapámhoz „Te Bandi, tudod mit készített nekem ez a gyerek?” Szeme sarkával itt felém bökött.
Mit csinált, János? – kérdezte Nagyapa.
Gyere, megmutatom – állt fel és megindult a kapu felé. Meglepő tákolmány volt a kapura eszkábálva. Ügyetlenül hevenyészett – még nem jártam gyakorlati foglalkozásra – egy akasztófa díszelgett a szárnyas, rozzant fakapun. Bandikám, látod, ez a kurva kölök bitófát állított nekem. Rémlik a kidolgozás, műalkotásom jelképes volt, aligha bírt volna el egy egeret is. Valahogyan több szeggel egy lécet biggyesztettem a kapuszárnyra s arról lelógattam egy zsineget, amelynek végébe hurkot igyekeztem eszkábálni. János bá’ határozottan izgatott volt. Kimondottan lelkesítette, hogy egészen a figyelem középpontjába került. Valószínűleg azért, mert ennyire közel sosem került bitóhoz, de félelmeiben annál inkább. Kun Béla után darabideig bujkálnia kellett, mert suhancként beállt a Vörös Hadseregbe. Aztán hivatásszerűen rapsickodott egy 95 mintájú csendőrségi Mannlicherrel, ami valahogy nála maradt. Fejét ingatta, ravaszkásan hunyorgott és szórakozottan hessegette a méheket. Méhek mindig zümmögtek erre, mert számtalan családot tartott és édesítgette gyermekkoromat rendszeres mézküldeményekkel. Pörgetéskor kaptunk akác és vegyes virágmézet, a régebbiek ikrásodva növesztették kristálylétüket különböző formájú és méretű befőttesüvegekben Nagymama stelázsiján a néhai Örömvölgy utcában. Szeretett törődni a méhecskékkel. Meglehet, hogy ővelük – az ő természetük sugallatára – cseppet szorgosabb volt, mint egyéb dolgaiban. Mert a cipőket hordhatták hozzá bálaszám, a javítás ütemét az határozta meg, hogy mikor fogyott el a cigi vagy pálinka pénz. Ez a kívántnál gyakrabban megesett ugyan, mivel szeretett egy-két stampedlire kiszökni az állomásra, ahol a restiben ücsörögtek az öregek. Nyugdíjat nem kapott Kádártól, hiába levelezett ennek érdekében a hivatallal, hiába volt vöröskatona múltja. Kiszáradt folyamnak nem mondanak köszönömöt. Volt, hogy elkísértem a kocsmába, Nagyapa is jött szívesen, mert óriás tenyerében gyönyörűséggel szorongatta ő is a „pályinkás” stampedlit.
Giza nénire nem emlékszem másképp, mint ültében a konyha közepén, az agyonhajtott Gritzner varrógép mögött. A Gritzner pörgött, akkor is halkan duruzsolt, amikor Giza szemhéja mind ritkábban ereszkedett-emelkedett, mert éppen nappali szendergéseinek egyikén álmodott. Hisz alig állt fel a gép mellől: ott evett, ivott, aludt, múlatta életét az igénytelen kartonruhák javítgatásával vagy megvarrásával. Arra, hogy mégis elhagyja posztját a csúcstechnológia eme kétegyházai netovábbjánál, egyedül testi szükségletei kényszeríthették ezt a tölgy terebélyes és borjútürelmű asszonyt. Olykor csapkodva ébredt, mert egy pimaszabb légy berepült álmodozva felnyílt szájába. Miről álmodhatott az asszony két elemijével, a házban, ahol 1963-ban még petróleumlámpa világított, s amelynek nyugalmába nem tört be se TV, se rádió? Egy szó, mint száz, míg az udvar és a kert a méhecskék felségterülete volt, a konyhát az ördög sem perelhette el a legyektől. Az enyves légyfogó papírja sosem látszott, mert koromfeketére pöttyözte a temérdek kiszáradt vagy még haldokolva zümmögő rovar. Itt mindig hemzsegtek a legyek, s emlékszem ez volt sarkalatos ok, amiért nem szerettem Nagyszüleimmel idelátogatni a nyári szünidőben. Dermedten figyeltem, a levegőben cikázó ezer fekete gömböcskét, folyton ügyelve nehogy összeütközzek velük, kezeimmel arcom körül hadonásztam, hogy ne szálljanak rám. A rovarok nemi életéről itt végeztem első tanulmányaimat, mert a legyek, ha nem éppen az ebéden mászkáltak, vagy a lámpa körül kerengtek, akkor a külvilágra fittyet hányva szerelmeskedtek a bútorokon vagy a levegőben. Kevés könyörületesség volt bennem, mert szívesen odalapítottam őket páros izgalmuk helyszínéhez egy összecsavart újsággal. Giza néninek jutottak hát a nők lábfej fölötti göncei, hogy javítgassa háború előtti masináján. Lapátszéles lábain nem viselt se cipőt, se harisnyát, csak kergette velük a pedált még álmában is. Arcára kevéssé emlékszem, de széles és jóindulatú volt, mint ő maga – mondogatták róla, hogy százhúsz kiló. Így: „a Giza mázsa-húsz”. Ezen mindig álmélkodtam. Hogyan lehet egy ember, különösen nő „mázsa-húsz”. Számomra az ember fogalma sokkalta anyagtalanabb volt. Képzeletemben a mázsa csak tárgyakra esetleg állatokra, főleg disznóra vonatkozhatott. Giza döcögő lomhasága miatt a mozgásigényes feladatokat cingár férjeura látta el, így a főzést is a konyha hátsó fertályában lévő sparhelten. Itt ettem először galamblevest. János bá’ a padláson posta és egyéb fogyasztásra szánt galambot tartott, s ezekhez, akár a méhecskékhez remekül értett. Talán a nyelvüket is beszélte, gyakran rárepültek karjára, fejére, vállaira. Ilyen bizalommal voltak iránta a madarak, pedig hébe-korba elcsípett közülük egyet-egyet a leveshez s szemvillanás alatt puszta kézzel csavarta le fejüket. Disznók is voltak. Húsukból múlhatatlan emlékű házikolbász és szalámi készült János bá’ békési – ahogy Nagyapám mondta – „tótocska” kezei alatt. Nem nyomorúságos, de tisztesen szegény kisgyermekkorom ünnepei közé tartozott, amikor a postás csomagot hozott a disznóságokkal. Valódi örömvölgy volt ilyenkor az akkor már Diószegi Sámuel utcában.