Molnár-Károlyi Katalin: Döntéshozók

Szerző: | 2017-01-10T08:54:38+00:00 2017. 01. 10.|Próza|

Kioltottam a fényt, mi elméd beragyogta.
Elvágtam a kötelet, mi tested e léthez láncolta.
Feloldoztalak, mert én ezt választottam.

– Miért tette? – kérdezte a rendőr.
Hosszan néztem előre. A szemeim üvegesnek hatottak, akárha fátyol borította volna őket. Aztán lassú, szinte szaggatott mozdulattal a férfi felé fordítottam tekintetem, és gépiesen így feleltem:
– Mert meg kellett tennem.
Láttam, ahogy az arcára kiült a megrázkódtatás, talán az undor is, én azonban folytattam:
– Már nem hatottak a fájdalomcsillapítók, és keservesen szenvedett.
– Nem volt joga, hogy ítélkezzen felette.
– De neki joga volt választani.
– Honnan tudja, hogy meg akart halni?! – kiáltott ingerülten a férfi, s ahogy felugrott a székről, megpillantottam a fegyverét.
Hirtelen lemerevedtem, mint akit megigézett annak látványa.
– Feleljen már! – üvöltötte a férfi, és rácsapott az asztalra.
Ez némiképp visszazökkentett a valóságába, s éreztem, ahogy a kihallgató fojtogató melege, akár egy kígyó, a nyakam köré tekeredik, és nem enged levegőhöz jutni. Tudtam, hogy minél előbb szabadulnom kell innen.
– Szerettem őt – szóltam higgadtan. – Ismertem minden gondolatát, minden kívánságát. Számomra ő jelentette a világot.
A rendőr néhány másodpercig még az asztalra támaszkodván, dühödten bámult rám, s úgy tűnt, ő már ítéletet mondott felettem. Majd egyszer csak, mint akit mázsás kövek húztak alá, visszarogyott a székre. Ekkor ismerte fel ismét azt a tényt, hogy bennünk mennyi közös pont rejlik.
Egy őszi napon találkoztam először a rendőrrel. Emlékszem minden percre s másodpercre… Egyetlen pillanatot sem feledtem, s tudtam, azokat magammal viszem a sírba; az emlékképek bélelik majd ki a koporsómat.
Remélni mertem csupán, hogy a boldog órák velem tartanak, ahogy a férjem arca is, amint annyiszor láttam felsejleni a hold fényénél is. Az utolsó, gyötrelmes képeket nem akartam; azokat úgy hittem, felemészti majd a tűz, melybe halott testemet dobják, felemészti s elmossa, ahogy az eső az utcákat, házakat, mezőket, új életet adva a földnek.
Reggel történt, hogy összeesett a szobában. Már oly sokszor, rettegve játszódott le előttem a jelenet, mégis tudtam, elmém talán legmélyebb részén, hogy egyszer ennek is el kell jönnie. Hónapok óta vártunk. Ő a halálra, én a feloldozásra, s egyikünk sem tudta, hogy melyik lesz az a nap a sok közül, amikor bekövetkezik.
Berohantam a szobába, és lerogytam mellé. Fejét gondosan az ölembe helyeztem, miközben próbáltam magához téríteni. Nem volt eszméleténél, én azonban úgy láttam, szemhéja néha-néha megremegett a hangomra. Nem sírtam. A szemeim bár könnyekkel teltek, mégis erőt vettem magamon. Így vártam a mentő megérkezéséig. Akkor egy férfi két karom alá nyúlt, s óvatosan felemelt a földről. Kérdeztek valamit, de tekintetem mindvégig a férjemen pihentettem, s figyeltem, ahogy felemelik őt a hordágyra, s kitolják a házból.
A hordágy mellé ültettek. Fölé hajoltam, megfogtam a kezét, miközben hátrasimítottam haját. Az arcát fürkésztem. Rezzenéstelennek, szinte halottnak hatott, ám ahogy megérintettem, úgy tűnt, mintha az ajkai halovány mosolyra húzódnának, s halkan, síri hangon rebegett valamit. Nem értettem, mit mondott, s még az után is sokáig tépelődtem, hogy vajon mi lehetett az a szó, ami elhagyta száját. Csak azt tudom, én mit feleltem rá: szeretlek.
A kórházban hosszú és keserves vizsgálatoknak vetették alá, akárha egy különös, földöntúli lény lett volna, akit kedvükre vághatnak, szabdalhatnak, szúrhatnak, szenzációt keresvén.
Végül meggyötörve és fáradtan, mégis immár eszméleténél tolták be az egyik kórterembe. Én magam mindaddig a váróban jártam fel s alá, és mikor tekintetünk a szinte végtelennek tűnő idő után újra találkozott, mindkettőnk arcán megkönnyebbült mosoly suhant át. Berohantam a szobába, melynek nyomasztó, természetellenes neonfénye és a gyógyszerek keserű, gyomorforgató illata egyszerre elüldözött volna, ha nem szeretem őt igazán.
Köztünk mindig is erős kötelék volt. Egészen fiatalkorunkban ismertük meg egymást, s már akkor tudtuk, mi összetartozunk – örökre. Mintha egy láthatatlan kéz fogta volna a miénket, s vezetett volna át minden nehézségen, akadályon egyenest a boldogságig. Kitartottunk a végsőkig, s most, hogy egyikünk ennyire vészesen közel került a halálhoz, a szerelmünk még erősebb lett.
Sokáig ültem az ágya mellett kezét szorongatva, egyetlen szó nélkül, mikor lehunyta szemeit. Riadtan néztem fel, s egy röpke másodpercig a szívem kihagyott egy ütemet, de ő megszorította a kezem, s tudtam, még nem jött el az idő. Akkor felkeltem a székről, hogy megmozgassam végtagjaim. Csak abban a pillanatban vettem észre az ablaknál ácsorgó rendőrt.
Egyenruhát viselt, nyilván, egyenest munkából szalasztották ide. Fejét az ablaküvegnek támasztotta, miközben görcsösen kapaszkodott a függönybe. Az arcát nem láthattam, mivel éppen háttal állt nekem, és azt sem tudhattam, mióta várt már.
Sorsunk keresztútja, az a közös, fájdalmas pont bátoríthatott arra, hogy a közelébe merészkedjek. Kezemet óvatos mozdulattal vállára helyeztem, mire ő bánattól eltorzult arcát felém fordította. Egyikünknek sem kellett beszélgetést kezdeményeznie, az a percnyi mozdulatlan csend mindent elárult, amit tudni akartunk egymásról. Aztán ő lomha pillantást vetett az ágy felé, majd intett nekem, hogy tegyünk néhány kört a folyosón.
Elsétáltunk egészen a gang végéig; a kávéautomatánál mindketten ittunk egy-egy feketét, mely az olcsó kávé és a műanyag pohár jellegzetes ízét hagyta hátra ajkaink között. Ki tudja, talán ez kellett ahhoz, hogy végre megszólaljunk, s feloldjuk – ha csak egy percre is – azt a súlyt, ami már-már térdre kényszerített bennünket.
– Mióta? – kérdezte tőlem.
– Hónapok óta tudjuk.
– Őrjítő nem?
Beleegyezően bólintottam.
– Tudja… én… – Felsóhajtott, s egy pillanatra elcsuklott a hangja.
Láttam, mennyire küszködött, mennyire küzdött az ellen, hogy mások észrevegyék, megtört. Azt hiszem, ezzel én is hasonlóképp voltam. A szeretteink miatt megpróbáljuk erősebbnek és rettenthetetlennek mutatni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, végül mégis azok, akik hátrahagynak minket, a végső percekben elszántabbak mindennél s mindenkinél, hogy utoljára, de mosolyt erőltessenek arcukra.
– Én láttam embereket meghalni – folytatta aztán. – Láttam, láttam őket.
Nem akartam a szavába vágni, mert úgy gondoltam, nem tudnék mit mondani neki. Hagytam, hadd beszéljen, s reméltem, hogy ezzel megnyugtat majd engem is.
– Azt hittem, ezt el lehet fogadni. Elvégre… az emberek meghalnak. Egyszer mindenki meghal…
– De nem mindegy, mikor – tettem hozzá.
– Nem – rázta meg a fejét, – valóban nem mindegy.
– Tudja, még csak nem is lehet felkészülni rá. Legalábbis ez az esély nem adatik meg mindenkinek. Nem tudom, hogy létezik-e Isten… – Felkaptam a tekintetem, s mélyen a szemébe néztem. – Maga vallásos?
– Nem mondhatnám.
– Én sem vagyok az. De tudja, imádkoztam hozzá.
– Nem hinném – vetett ellent, – hogy egy vagy akár száz ima segítene. Nem hinném, hogy itt bármi is segítene…
– Nem hisz a csodában? – kérdeztem, bár magam sem hittem egészen, amit beszéltem.
– Csodában? – nevetett fel keserűen. – Higgyen nekem, sokat tapasztaltam már életemben, de csodát… csodát még nem láttam.
– Akkor mit akar tenni érte? – szegeztem rá fürkésző tekintetem.
A legkevésbé sem szerettem volna tolakodónak vagy gúnyosnak tűnni, csupán tudni akartam azt, amit valójában sem ő, se az orvosok nem tudtak. Mégis reméltem, hogy válasszal szolgál, ő azonban félreértette a kérdést.
– Mit tehetnék?! – üvöltött fel kétségbeesetten, és öklével a falba csapott. – Végig kell néznem. Végig kell néznem, ahogy ő napról-napra gyengébb lesz, ahogy lassanként elhagyja minden ereje, a teste elernyed, míg végül már beszélni sem lesz képes. Hát mit tehetnék? Hagyjam magára? Attól nem lenne könnyebb… se neki, se nekem. Tudom, hogy szüksége van rám, és nekem is szükségem van rá. Mellette a helyem, mellette, amíg…
Elhallgatott. Félt a szótól, attól a végtelen egyszerű szótól, mely nem jelentett s nem ártott semmit. Én oly sokszor hallottam már; otthon minden egyes nap beszéltünk róla, ha csak néhány percig is, de megmérgezte elménket. Én nem a szótól rettegtem, sokkal inkább mindattól, melyet képviselni hivatott.
– Ha segíthetne rajta… – szóltam csendesen, – megtenné?
– Micsoda? – nézett rám megrökönyödve.
Nem ez volt az első alkalom, hogy eszembe jutott. Tudtam, hogy szörnyű és megbocsáthatatlan volt, de képtelen voltam kiverni a fejemből. Egyre csak a férjem keserves, fájdalommal küszködő arca lebegett előttem, és a tehetetlenség, mely engem sújtott, az ő kínjait is felülmúlta. Úgy éreztem magam, mint akit méreg járt át; úgy kúszott egyre mélyebbre és mélyebbre az a gondolat, mely lassanként felemésztett minden szabályt, normát és törvényt. Csak a vágy maradt hátra; a vágy, hogy segíthessek rajta.
– Ezt maga sem gondolja komolyan – mondta a rendőr.
– Nem tudom… – feleltem őszintén. – Nem tudom…
Nem beszéltünk többet. Ő elhagyta a kórházat, de én maradtam. Visszagondolva arra az éjszakára, talán sejtettem. Legbelül, a zsigerekben valami azt súgta, most nem mehetek el, nem hagyhatom magára, mert szükségünk van egymásra.
Hajnali hármat ütött az óra, amikor felébredtem. Ő egész testében reszketett és keservesen vonaglott, kapaszkodót keresvén. Végül elkapta a kezemet, és megszorított. Kíntól eltorzult arccal rám meredt. Szólni szeretett volna, ám a fájdalom erősebb volt nála és legyűrte őt, én azonban tudtam, mit akart mondani.
Ő mindig is erős volt, nemcsak testiekben, de lelkiekben is. Támaszt nyújtott, valahányszor szükségem volt rá, de még akkor is ő vigasztalt engem, amikor a veszteség őt sújtotta. Sosem vágyott arra, hogy bárki is így lássa. Nem érzéketlenségből vagy félelemből, csupáncsak próbált méltósággal és büszkén szembenézni azzal, ami rá várt. Csakhogy gyengén és széttörve nem sikerült.
Segíteni akartam, mégis rettegtem attól, ami következhet. Amikor ránéztem, nem láttam mást, mint elszántságot, s ez némiképp erőt adott. Bólintott. Én csókot leheltem az ajkára, ő pedig finoman végigsimította az arcomat. Mennyire szerettem őt, az érintését, a mosolyát, a pillantását, és mennyire irigyeltem a kitartását, a bátorságát, a hatalmas szívét. Úgy szerettem, mint senki mást ezen a világon, ahogy ember valaha is szerethet valakit, tisztán és sosem múló szerelemmel. Ezért tettem.
Felsóhajtottam. A rendőr felemelkedett székéből, és engem is felállított. Mélyen a szemébe néztem, de hiába kerestem benne azt az embert, akivel a kórházban találkoztam.
– Emlékszik, hogy kérdezte, megtenném-e? – szólt.
Csendben bólintottam.
– Sosem tenném meg vele.
Egyetlen szó nélkül tudomásul vettem. Talán nem is érdekelt, mit gondolt, hogy elítélt, hogy szörnyetegnek tartott. Én tudtam. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem.
– Most mi lesz? – kérdeztem.
– A bíróság dönt.
Megráztam a fejem. Én már döntöttem.
– Én nem megyek.
Egyetlen szempillantás volt, nem pedig hirtelen fellángolás, harag vagy lázadás. Csak visszavágytam a férjemhez, mert nélküle úgy éreztem, céltalanul lebegek ebben a világban. Kirántottam a rendőr fegyverét, és a halántékomhoz szegeztem.
– Ne tegye! – parancsolt rám.
– Mindenkinek joga van választani…