Rőhrig Eszter : Budapesti ősz Modiglianival

Szerző: | 2016-12-06T14:07:37+00:00 2016. 12. 06.|Képzőművészet|

Budapesti ősz Modiglianival

A Moszkva térről meredeken felfelé ívelő utcán indultak el a Várba szeptember végén, amikor már a leveleknek sárgulni és hullaniuk kellett volna. Az ebédet követő, kora délutáni órában ömlött rájuk a forró fény. A Naprendszer legragyogóbb csillaga bőkezűen bánt velük, amit a magyar nő úgy értelmezett, hogy a Vénasszonyok nyara haladékot kapott, talán az ördög majd később viszi el őt is azokra a távoli tájakra, amelyekre egyre többet gondolt szívszorongva, amikor tisztán érezte hívogató közelségüket.
A két barátnő egy rendezvény miatt kerülő úton jutott el Modigliani képeihez. Pontosan ezen a helyen nyílt meg tavaly ilyenkor a Maillol és Rippl – Rónai ikerkiállítás. A magyar nő már akkor kidühöngte magát a termekben kanyargó, falanszterszerű elválasztófalak, a látogatókat ide-oda terelgető rendezői elvek láttán, és tiltakozásul mindent fordítva csinált, nem olvasta el a hosszú leírásokat, sem a képek címeit. Emlékezetében mindössze egy archív filmfelvételt őrzött innen, minden mást elfelejtett. Hasadozó képfelületen a szürke tengert és a hullámok csapkodását. Magával ragadta a filmkockák elevensége, a vibráló képeken, mint hirtelen képződő és szertefoszló fekete idegszál – indák, úgy futott végig a romboló idő. A szélverte víz ütemesen ismétlődő látványa és hangja a festményeket, rajzokat, minden egyéb művészi tárgyat maga mögé parancsolt. A magyar nő egy tenger nélküli országban élt, ahol a sós illat és a szél egyedül a képzelet határtalan tájain mutatkoztak meg előtte.
A két barátnő most belépett a kiállítási térbe, a hűs légbe, meg egy másik dimenzióba, és mintha laboratóriumban előállított művészi-párlat részeseivé avatódtak volna. A magyar nő az üvegtárlókba zárt szoborfejeket kezdte szemlélni és megjelent előtte Modigliani, amint dühödten kalapálja, vési a követ, amely csak lassan engedi át magát az őt formáló művészi akaratnak. Arra gondolt, hogy milyen megrázkódtatás lehetett abbahagyni a szobrászatot csak azért, mert fullasztotta a felszálló por, a kő tiltakozása, amiért beleavatkoznak természet adta létébe. Körös – körül a falak mentén a művészt ihlető, letűnt korok névtelenjeinek kő és bronz alkotásai sorakoztak, középre pedig Modiglianiéit helyezték. Megállapította, hogy a barbárnak nevezett civilizációk máig lélegző, erőteljes jelenlétükkel tüntető művei jobban vonzzák, mint e késői utód valószínűleg sikertelen próbálkozásai. Közben a két barátnő különvált, ki-ki a maga kedve és ritmusa szerint merült el a látnivalókban. A svéd nő nyugodtabbnak tűnt, gondosan elolvasott minden ismertetőt, a magyar pedig hirtelen lecövekelt egy picike, prehistorikus carrarai márvány fej előtt: ez volt a Küklád kő. Ettől a pillanattól kezdve, – noha még nem tudta, – számára a kiállításban foglaltak két szélső ponttá zsugorodtak. Az egyik ez a Küklád kő, a másik az utolsó terem utolsó alkotása, az Anyaság . Ezen kívül csak a korabeli Montmartre-on rohangáló járművek és emberek, és egy zsúfolásig telt, levegőtlen kis rondellában vetített, a kortársakkal és Modigliani lányával készített dokumentumfilmek érdekelték. Ez utóbbiban Jeanne Modigliani mosolytalan, férfias arcát volt kénytelen szemlélni, mert amit mondott, itt és most, nem hatott rá. Mindössze az apjáról írt monográfia adatait jegyezte föl a noteszába, mert elhatározta, hogy ha legközelebb Párizsban jár, megveszi, és elolvassa. Egyszer csak a barátnője megfordult és kiment a rondellából. Utána nézett és látta, hogy az utolsó, csőszerű teremben futó pillantást vet ide-oda, de valójában a kijárat felé tart. Nem tudta, mi ütött belé, amúgy pedig egyedülálló jelenség, egzotikum volt a szemében a svéd nő, aki egészen fiatalon került az északi országba, ahol az ingerszegény környezet ellenére kalandos életet élt. A magyar nő a legvonzóbbnak azt találta benne, hogy egyszerre volt buddhista és sámán.
A magyar nő úgy döntött, ő végignézi a kiállítást. Titokban elege volt az ikonszerű, érzékietlen női testekből, s főleg abból, hogy mindegyik akt természetellenes tartásban jelent meg a festményeken. Egyedül a színeket találta erőteljeseknek, a narancs, a puha piros árnyalataiba szinte beleolvadt maga is, miközben észrevétlenül a külön falra helyezett, utolsó kép elé ért, amelynek Anyaság volt a címe.
Hirtelen azt érezte, mintha a művész vízióját látná. A kép1919-ben készült, kevéssel Modigliani halála előtt. Asszonya, Jeanne tizennyolcszor ült neki modellt, de ez nem a huszonkét éves, hosszú, dús, fekete hajú, érzéki ajkú, perzselő tekintetű nő, – mert ez volt valójában – és karjában nem a közös csecsemőjüket tartja. Ölében egy nagyobb gyerek, sőt, inkább egy rongybaba ül, amelyet az anya átölel ugyan, de valójában felénk, a nézők felé fordítja, hogy minél jobban lássuk, mennyire szomorú és csúnya ez a kis disznófejű lény. Jeanne itt idősödő, kisírt szemű nő, mindkettejük be van bugyolálva valamibe: az egyik vállkendőbe, a másik sapkába és vigasztalhatatlanul roskadnak magukba. Modigliani talán szorongott, mivé lesznek nélküle, óvta, féltette volna őket, az anya és a gyerek pedig őt gyászolják… A Nobel-díjas íróval, Modianoval távoli rokonságban álló, karizmatikus, szép férfi megsejthette, hogy űrt hagy majd maga után és bánatot. Nem csak őt szerették, valószínűleg ő is szeretett, ha aggodalom töltötte el, ha azon gondolkodott, mi lesz azután, ha ő már nem él.
A magyar nő a kijárati ajtóhoz érkezett, de képzeletben visszakanyarodott a bejárathoz, ahol a Küklád követ látta. Még nem tudta, hogy lánya éppen Athénban van, s hogy majd ő részletesen elmagyarázza neki, hogyan jut el a Küklád Múzeumba, s megkéri, hozzon neki egy könyvet onnan, fontos lenne. A lánya, elmegy, tetszenek neki nagyon a küklád kövek, mint majd mondja, ez volt a legszebb athéni élménye, de könyvet nem hoz, csak képeslapot, amit azóta sem adott oda, de nem baj, ő ettől függetlenül írt egy rövid verset, elküldte ide meg oda, mutatta a svéd barátnőjének is, nem lett egy sikerült darab, azt írja majd neki, hogy „ez a vers kissé gyenge”, „nincsenek benne ütős kifejezések”. És jó szándékúan ad tanácsokat, hogy meg hogy meg kéne emelnie a tőmondatokat, és így tovább. A magyar nő fogta a verset, és elkezdte tépkedni, amire alig maradt néhány sor, egy csonk, egy torzó lett belőle, mint a modellje, a törött orrú, szépséges nő. Mert mindenhonnan elutasították, most idehozza, és óvón átemeli ebbe a szövegbe.

Küklád kő

Festékpor
A márvány pórusaiban.
Fejét simára csiszolták,
Nem hagytak
arcán
vonásokat.
Ránca, tokája nincs.
Szája és szeme sincs.
Csak
A letört orr.

Tovább fogja írni, csiszolja, javítja még, mint háromezer éve az a finom ujjú mester, aki a fehér márványdarabkát mindenáron a kavicsok természetes simaságához szerette volna hasonlatossá tenni. Ez a kavicsfejű nő nem a vonásai hiányával, hanem éppen a felület bársonyos simaságával vonzotta őt. Azt sem tudja még ez a buta nő, hogy egy pesti múzeumban még ennél is szebb idolfejeket fog találni és napokat tölt majd azzal, hogy őket csodálja reggel tíztől este hat óráig.
Hirtelen felocsúdott. Talán még nincsen zárás, hat óra, de sok idő eltelhetett, vajon hol lehet a svéd barátnője? Kiszaladt az előtérbe, keresni kezdte, ott ült egy keskeny kőlapon és könnyeit törölgette. Nem értette, amit mondott neki, hogy milyen szellemeket látott, de remélte, kísértetei visszatérnek oda, ahonnan jöttek.