Királylányok a Jókai téren

Szerző: | 2016-09-14T14:54:00+00:00 2016. 09. 14.|Színház|
kolibri1

Fotó: Kolibri Színház

Királylányok a Jókai téren
A 25. Kolibri Évadnyitó Fesztiválról

 

Szeptember első hétvégéjén csak úgy sorjáztak a színháznyitogató rendezvények Budapesten: Örkény kert, Pozsonyi Piknik, Kolibri Fesztivál. Mindehhez jó idő is társult, így nem csoda, hogy teltházzal, pontosabban telt utcával és terekkel futott mindegyik, hiszen ingyenes, zömmel szabadtéri programokról volt szó.
Míg az első kettő néhány éves, a Kolibri Évadnyitó Fesztivál már negyedszázados történetet tudhat maga mögött. A színház előtti Jókai téren megrendezett, egész napos programból ezúttal három vidéki bábszínház előadását választottam, olyan előadásokat, amelyek Budapesten egyébként nem, vagy csak ritkán láthatóak.
(A fesztiválon szerepelt a Griff Bábszínház is a Pintyőke cirkusz, világszám című előadásával, erről azonban már részletesen írtam a Pannon Tükör 2016/2. számában.)
A szabadtéri előadás nem könnyítette meg sem a nézők, sem az alkotók helyzetét. Ez annak ellenére is így volt, hogy a rendezők nagyon gördülékenyen, a meghirdetett időpontokat pontosan tartva bonyolították le a programot. A két színpad lehetővé tette, hogy míg az egyiken előadás zajlott, a másikat átdíszletezzék, így az előadások között általában tíz perc szünet volt csak, amit legtöbbször zenével töltöttek ki. De – éppen a nagy érdeklődés miatt – sem ülőhelyet, sem látóhelyet nem volt könnyű találni, az aprónépnek még kevésbé.
Közös pont a három történetben, hogy mindegyik királylányok / tündérlányok körül zajlik, vagyis középpontjukban egy tipikus mesehős áll. Az azonban, ahogy ehhez a mesehőshöz közelítenek, már nagyon is különbözik.
A miskolci Csodamalom Bábszínház előadása, a Mosó Masa mosodája (r.: Sramó Gábor) csak keretnek használja a címben megjelölt mesehőst és műintézményét, a tényleges főszereplő itt Sompolygó, a rókalány, aki a fregolin lógva, száradás közben meséli el kalandos útját az Aranyvárosba, az áhított tündérkirálynőség felé. A három színész számos bábbal és így számos szerepben tűnik fel. A bábok és a díszletek is szokványosak, a róka éppen olyan, ahogy a legtöbb mesében megszoktuk, a mosodát egy nagy, csónak alakú fateknő jelzi, és a többi szereplő és díszletelem is hozza a sztereotípiákat – kissé már megkopott kivitelben. A mesébe időről időre dalokat szőttek. Ahogy a rendezés, a színészi játék is a korrekt jelzővel írható le: hagyományos mesét láthattunk, hagyományos eszközökkel. Az előadás néhány pontján a nézőkkel is felvették a kapcsolatot, de csak néhány kérdés, kiszólás, jelzés erejéig. A mese végig lekötötte a gyerekek figyelmét, és a szülők is elégedettnek tűntek. Szakmai szemmel a Mosó Masa mosodája nem mutat különösebb újdonságot, szokványos gyerekelőadás, ami születhetett volna húsz vagy akár harminc évvel ezelőtt is.
A MárkusZínház Benedek Elek meséjét, Az égig érő fát hozta el a fesztiválra. Itt is csupa ismerős mesei motívummal találkozhattak a gyerekek: megmentésre váró királykisasszonnyal, öreg királlyal, az akadályokat leküzdő szegénylegénnyel és egy csodafával. Az előadás jó példa arra, hogy lehet frissé, lendületessé tenni egy sokszor hallott történetet, hogy lehet folyamatosan, bátran bevonni a történetbe gyereket, szülőt, nagyszülőt egyaránt. Hogy ez megtörtént, abban oroszlánrésze volt Pilári Gábor színpadi lényének, aki folyamatosan átlépte a színpad és a nézőtér közötti határvonalakat. Szó szerint is, hiszen már az előadás elején a nézőtérről került elő, ráadásul több gyereket is úgy tudott bevonni a színpadi játékba, hogy tényleg a mese szereplőinek érezhették magukat. Kommentálta a nézői reakciókat, volt hozzáfűzni valója a VI. kerületi helyszínhez – mindezzel sikerült elérni azt az itt és most hatást, amit az előző előadásból hiányoltam. Színésztársa, Vajda Zsuzsanna visszafogottabb, mégis intenzív jelenléte adta mindehhez a kellő ellenpontot. A díszlet és a bábok egyszerűségükben szépek, kidolgozottak, jól illenek a meséhez. Ebben az előadásban minden a helyén volt, és ezt a közönség is visszaigazolta. (Rendezőt a színlap nem tüntet fel.)
A veszprémi Kabóca Bábszínház előadása, A királykisasszony, akinek nem volt birodalma kortárs mese: Ursula Jones munkáját Markó Róbert dolgozta át és Tengely Gábor rendezte. A Mákszem Lenke által játszott „hősnő” a nézőtérről kászálódik elő, hátán a háza, társa a kutyája, a nyarat idéző hőségben kabátot, sapkát, sok réteg ruhát visel. Ha a Jókai tér túlsó felén látnánk, besimulna a padokon pihenő hajléktalanok közé. De a szívében királykisasszony ő is – csak nincsen birodalma. Eljátssza nekünk a maga királylányos meséjét, és a szemünk előtt alakul valóban azzá. Megható, szép embermesét láttunk, felnőtt szemmel szívet szorongatót, amit a gyerek nézők nem mindig értettek. Legalábbis a körülöttem ülők közül többen is a szüleiktől kérdezgették, milyen mese ez, és hogy ki az a néni. Nem könnyítette meg a dolgukat az sem, hogy a színésznő egy asztalon, poharakkal és üvegpalackokkal játszotta el a mesét a mesében. A tárgyanimációnak ez a formája ötletes, de úgy tűnt, a gyerekeknek nem mindig követhető. Ez egy olyan előadás, amihez a szülőknek is hozzá kell tenni a magukét: felelni a gyerekeknek, néhány mondattal segíteni őket, ha valamit nem értenek, legfőképpen pedig nyitottnak kell lenniük arra, hogy ez egy másfajta mese és másféle előadás, mint amit megszoktak. A közönséget figyelve láttam olyan nagymamát, aki „majd visszajövünk a rendes mesére” felkiáltással elvitte a kérdezősködő unokákat, és olyan apukát is, aki addig válaszolgatott a gyerekek kérdéseire, amíg maguk kérték, hogy várják meg az előadás végét. A Kabóca Bábszínház előadása bátor, elismerést érdemlő vállalkozás. Jó lenne, ha minél több szülő és pedagógus lenne nyitott az ilyen, hozzánk szóló, mai mesékre, hogy a gyerekeknek is út nyílhasson a kortárs irodalom és a kortárs gyerekszínház felé.
A kilenc előadásból itt mindössze háromról szóltam, és nagyon sajnálom, hogy például kimaradt a szombathelyi Mesebolt Bábszínház Hoppládája, amely idén elnyerte a fesztivál díját, a Kemény Henrik által alapított, a világhírű bábművészről elnevezett Michel Indali-díjat, ahogy kimaradt több más jó előadás is. De az Örkény kert programjaiba is muszáj volt belenézni – hiába, ez egy ilyen színházi túlkínálatos hétvége volt. Akik ott voltak, nem bánták.
Kolibri Színház, Jókai tér, 2016. szeptember 3.

Turbuly Lilla