Purgatórium
Amíg megkerülöm ezt a fát, megvizsgálom a sérüléseket. Amelyeket az út monoton iránytartása okozott.
A templom előtti pad üres. Tegnap itt ült az öreg, és kávét ivott fehér műanyagpohárból. Tegnapelőtt is. Furcsa nélküle. A templom ajtaja nyitva. A csend kórusa dalol. A pad alatt két üres, fehér műanyagpohár hever.
A politika házát bezárták. Most lakatlan. Ablakai foltosak. Csak a régi épületek lakottak. Az újakat befestik, kertjükkel mutogatják őket.
Meg kell érteni ezt a várost. Minden kerítését, minden bálványát, minden lépcsőjét. A befestett, új ház elé egy zacskót raktak. Abban félig megrágott, száraz kenyér.
Az emberek az úton rohannak. Én az utakat csak keresztezem, azt is lassan. Felesleges vagyok itt. A túloldalon a lámpa piros.
A híd alá tartok. Nehéz megkerülni. Az emberek önként mennek oda. Könnyű út. Nem félnek. Természetes, napi rutin.
A lépcsők idővel elfogynak. Az út ezután egyenes, de csak a kanyar után. A túloldalon egy Volvo markológép áll. Az oroszlánból kinőtt a fű. A markológép egyik kereke hiányzik.
A Lánchíd közepére valaki behúzott egy csíkot. Hogy itt van a közepe. Az egyik oldalra odaírta, hogy Pest, a másikra azt, hogy Buda.
A járdán sétálok. Nézem a négyzeteket. Próbálok nem rálépni a csíkokra. Mégis megteszem. Jön mellettem a tükörképem. Megfigyeli, mit csinálok.
Megérkezem. Víz van a sarokban.
