Herczeg Ferenc kisprózái

Herczeg Ferenc kisprózái

Hiába

Vége felé jár az éjjel. Tucc, tucc, tucc, hallatszik a techno egy autórádióból… Futsz, futsz, futsz… Üresen kong ma a város. Futsz, futsz, futsz… Oszlik az éji sötét, az acid trance elhalkul, hogy átadja a helyét egy másik, súlyosabb, végzetesebb transznak. Megmozdul a föld temetőkben, megnyílnak a kriptakapuk, felbuknak a holtak a vízből, mennek a rakpart macskakövén libasorban. Akik a Dunából buktak fel, csatlakoznak a tömeghez. Vonulnak a holtak a Fő utcán. Van, ki a temetőből jön, sokan a körút alatti tömegsírból. Van, kit a kivonuló németek, van, kit a bevonuló szovjetek öltek meg. A többséget magyarok. Mintha csak tegnap lett volna, még érzik a melasz vagy lóhús ízét a szájukban. Vonulnak a holtak az úton, vonulnak néma haraggal. Gyanakodva, idegenkedve vizslatják egymást is. Reménykednek, hátha valahol út közben meglátják a gyilkosaikat. Vagy legalább egyet „azok” közül… Nagy nap a mai. Végre előjöhetnek. Végre bosszút állhatnak. Végre megmutathatják, hogy ők az ország igazi urai. Milyen kár, hogy csak négyévente van erre lehetőség! A halottak végigvonulnak a Fő utcán, közben kisebb-nagyobb csoportok leválnak és elindulnak a lakóhely szerinti szavazóhelyiség felé. Az élők nem szavaznak. Az élők kulcsra zárt ajtók mögött nyüszítenek a házaikban. Nem szól a templom nagyharangja, de rezeg, morajlik. Gramofon szól valahol messze, egy régi dal, alig hallani:

„Hiába menekülsz, hiába futsz.
A sorsod elől futni úgyse tudsz,
Mert sorsunk nekünk és végzetünk,
Hogy egymásért szenvedünk”.

Nyikes Zoltán és Tokody Dániel beszámolója

Nyikes Zoltán – Tokody Dániel
Doktorandusznak lenni nagyon jó! – Nyári tábori élmények Keszthelyről

 

 

 

Amikor doktorandusz társaink megkérdezték, hogy mi is a DOSz Nyári Tábor lényege magunk is elgondolkodtunk. De nem tartott sokáig a válasz megtalálása, hiszen már tavaly is részünk volt Pécsen ebben a nagyszerű élményben. Harmadéves doktoranduszok számára a tábor leginkább arról szól, hogy a közösségünkbe érkező új tagoknak segítséget nyújtsunk, megmutassuk mit is jelent doktorandusznak lenni, milyen az aktuális doktori képzés és hogy elmondjuk, az elkövetkezendő években mi fogja életüket meghatározni.
Az előbbieken túl, a tábor alkalmával megismerhetjük a fogadó intézmény és ezzel együtt a rendezvénynek otthont adó város értékeit. Ebben az évben különös szerencsénk volt, hiszen Keszthelyre és a Pannon Egyetem Georgikon Karára látogathattunk el vándorrendezvényünkkel.
Augusztus 25-én Budapestről indultunk és közel 3 órás menetidő után érkeztünk meg vonattal Keszthelyre. Egy rövid sétával értünk el a Pethe Ferenc Egyetemi Kollégiumhoz, ahol a szállásunk volt. A kollégium 6. emeletéről szemet és lelket gyönyörködtető kilátás nyílt a Balaton vízére. A kipakolás után a „D” épületben regisztráltunk, majd részt vettünk Prof. dr. Gelencsér András, a Pannon Egyetem rektora által tartott ünnepélyes megnyitón. Ezután egy előadást hallgathatunk meg amelyben, tájékoztattak bennünket a doktori képzés átalakításról. Este 8 órától a szervezők, a Doktoranduszok Országos Szövetségének és a Pannon Egyetem Doktorandusz Önkormányzatának képviselői egy ünnepi fogadás keretében köszöntötték a tábor résztvevőit. A fogadás része volt, hogy az egyetem, a Georgikon Pincészet és a Georgikon Kar Kertészeti Tanszéke által készített borokat kóstolhattunk meg a vacsora mellett. A közös és jó hangulatban telt étkezés után Szávay Lászlóval, a DOSz egykori elnökhelyettesével a „Ki mit tud?” következett, mely az elmúlt évek alatt már hagyománnyá vált.
A szervezők a későbbiekben több csapatba osztották a résztvevő doktoranduszokat. Az így megszervezett csapatok a különféle játékok alkalmával pontokat szerezhettek, és versenybe szállhattak a Nyári Tábor vándorkupájáért. A barátságos verseny hatékony formája lehet az új ismeretségek és baráti viszonyok kialakításának, s ez idén nyáron is bebizonyosodott.. A „Ki mit tud?” után éjszakai városnézés következett a káprázatos Keszthelyen. Az éjszakai, holdvilágos Balaton látványa és a kivilágított város szépsége mellett a versenyszámok hangulatos feladataival telt az este.
Másnap, a reggeli után előadásokat hallgattunk meg. Szó volt a tudományos pályára lépéshez szükséges gyakorlati tudnivalókról, a kutatói mobilitásról Európában, illetve pályázati lehetőségekről. A közösen elköltött ebéd után újra csapatokba verődtünk és megtekintettük a Festetics Imre Bioinnovációs Központ laboratóriumait, a Festetics-kastélyt, a Helikon Kastélymúzeumot a vadászati kiállítással, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Majortörténeti kiállítóhelyét és a Szendrey Júlia egykori lakhelyén berendezett emlékszobát. A kulturális élmények után a Keszthelyi-móló következett, ahonnan az összes táborozóval együtt indultunk sétahajózni a Balatonon. A hajóútról visszatérve borkóstolóval egybekötött vacsorával vártak minket. A vacsora és a kis pihenés után a Chili Zenekar paprikázta a kedélyeket, ezzel remek hangulatot teremtve a táncparketten.
A szombati napon sem pihentünk sokáig, reggeli után a DOSz tudományos osztályai mutatkoztak be az „újdonsült” doktoranduszoknak. Valamivel több, mint egy órában bemutattuk a DOSz-t és a tudományos osztályok rendszerét (a Szövetség 20 tudományos osztállyal rendelkezik), az osztályelnökök, tisztviselők ismertették a saját osztályaikat, az eddigi munkát, a közösségi életet, az osztályprogramokat. A beszélgetésen résztvevők bemutatkoztak egymásnak, elmondták miért szeretnének tudományos pályára lépni, milyen elképzeléseik és motivációik vannak arra vonatkozólag, hogy elvégezzék a most kezdett képzést és fokozatot szerezzenek. Volt lehetőségük egymástól és az előadóktól is kérdezni. Ezt a kissé kötetlenebb beszélgetős részt három további programpont követte. Ezek voltak a DOSz Jogsegély Szolgálat bemutatkozása, a Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság előadása és a Tudós villamos workshop.
Az eddigi sok – sok program után kicsit lazább formában folytatódott a délután. A nyári, balatoni hangulat olyan átható zsongást adott az egész további rendezvényhez, ami valóban egyedivé varázsolta az esemény egészét. Sokunk örömére kiváló időjárás tette felhőtlenné a Nyári Tábort. A jó időt élvezve, a Balaton parton lehetősége nyílt a résztvevőknek napozni, strandolni, regattázni vagy akár röplabdázni is. Ezek az események is a csapatversenyek sorát képezték. Mindeközben, a versenyekben megéhezett doktoranduszok a strandon lévő büféből a hagyományosan balatoni élményt jelentő lángosból annyit fogyasztottak, hogy az összes tészta elfogyott. Új ismeretségek, barátságok szövődtek a röplabda csapatok küzdelmében vagy akár az evezőlapát nyelének korántsem egyszerű pontos ütemre végzett mozgatása mellett. A regattázásról még annyit, hogy jobb, ha észnél van az ember, mert ha a hajót a többi evezős húzza, de te mégis elmélázol bizony – bizony fájdalmas élményben lehet részed.
A kellemes délután után közösen indultunk vissza vacsorázni. A tábor utolsó vacsoráját a szabadban költöttük el egy igen csak kellemes pálinkakóstolóval egyetemben. Az asztaloknál ülve és beszélgetve már ránk sötétedett, mire befejeztük a vacsorát. A csapatverseny végeredmény hirdetésére és a rendezvény zárására kis idő múlva gyűltünk össze a Bexi Clubban. A verseny alkalmával minden csapat kitett magáért, de elsőnek mindig lennie kell, így volt ez most is. A mi csapatunk, a rózsaszín, az első helyről éppen, hogy lemaradva másodikként zárta a versenyt. Az első csapat, amely a vándorkupát továbbvihette, a kék lett.
Este szép számmal gyűltünk össze, meg is telt a Club táncparkettje. Dj Krasznai segítségével egy jó hangulatú záró eseménnyel, egy zenés esttel fejeződött be a nap.
Mindent összevetve a DOSz-nak és a Pannon Egyetemnek sikerült egy igazan jó 2016-os keszthelyi Nyári Tábort szervezni. A tábor célja volt, hogy a leendő doktorandusz kollégák megismerkedjenek a rájuk váró feladatokkal, lehetőségekkel, különösen a most ősztől induló új 2×2 éves képzési rendszer eddig ismert elemeivel.
Ez a rendezvény is bebizonyította, hogy jó doktorandusznak lenni! És nagy öröm olyan közösség tagjává válni, akik nem csak a tudományért, de egymásért is szívesen tesznek! Találkozunk jövőre!
A beszámolót írták:
Tokody Dániel, DOSz MTO Elnök és Nyikes Zoltán, DOSz MTO Stratégiai Alelnök

Képfeliratok:
[1. kép]
A rózsaszín csapat (műszakiak)
[2. kép]
A kilátás a kollégiumból
[3. kép]
A sétahajón1-kep 2-kep 3-kep

Bubits Tünde drámarészlete

Bubits Tünde

CIGISZÜNET
Helyszín:
Köztemető, mellette idősek otthona

Szereplők:
Anci: közmunkára ítélt 40-es nő
Erzsike: nyugdíjas tanítónő, lakó az otthonban
Rózsika, Ilonka: lakók az otthonban
Pletykás Mari: lakó az otthonban
Böszme Kati: ápolónő
Nusi, Aladár, Aranka, Jolán: baráti társaság az otthonban
Részeg, kismama, tolvaj: temetői szereplők

 

1.felvonás 6.jelenet

Öregek otthona
Anci: Csókolom, Erzsike néni! Behoztam az uzsonnájukat: vajas, lekváros zsemlye.

Erzsike: Jó napot Ancikám! Köszönöm! Tegye csak az asztalra az enyémet, az Ilonkáét meg az ölébe, lassan eleszegeti.

Anci suttogva kérdezi Erzsikétől

Anci: Ki ez az Ilonka?

Erzsike: A Kovács ügyvéd anyja. Áldott jó lélek, csak mosolyog. Éjszaka sír néha álmában, amúgy egy szót sem szól.

Anci(hangosan): Jó napot Ilonka! Itt a finom lekváros zsemlye!

Erzsike: Nem süket, csak nem beszél. Roppant előnyös tulajdonság. Egy ideig.

Anci: Hoztam ám újságokat, hogy megtanítsam! Nem felejtettem ám el!

Erzsike: Gondoltam…

Anci: Mert az nem igaz, hogy manapság nem olvasnak az emberek. Igenis olvasnak, csak nem könyvet. Az drága. Megmondtam a gyereknek is, menjen el könyvtárba, nekem nincs 3000 forintom egy könyvre.

Erzsike: Hány éves a gyerek?

Anci: 17.

Erzsike: Fiú? Lány?

Anci: Fiú. Csak olvasna egész nap. Borzasztó. Mi haszna van annak? Az életet élni kell, nem olvasni. Olyan alamuszi fajta, mint az apja.

Erzsike: Elváltak?

Anci: El hát! Csak nézett a nagy ábrándos szemeivel. Aztán amíg otthon voltam a gyerekkel, a munkahelyén rámászott a pámpilla titkárnője, mint gyík a meleg kőre. Ez a böszme meg hagyta magát. Nevelhetem egyedül a gyereket. Olyan, mint az apja, sunyi, csak a könyveket bújja. Most is novellát ír valami országos pályázatra. Megmondtam neki, édes fiam, macskaszardíjat se nyersz, nem mozogsz te olyan körökben. Annak már rég megvan a gazdája. Ma így megy. Mindegy, hogy útépítésről vagy művészetről van szó. A kiírás csak népi játék.

Erzsike: Ha tehetsége van? Más örülne, ha alkot, olvas a gyerek.

Anci: Nem szeretném, ha csalódna, azért mondtam neki. Különben is, mire való az a sok betű? Szakmát kell tanulni, pénzt keresni. Én nem fogom taníttatni, nem élősködik a nyakamon 30 éves koráig, ahogy ma divat. A doktoréknál, ahol takarítok, 28 éves a gyerek, aztán még mindig egyetemre jár. Hát mi pénz az? Na jó! Ők megtehetik, én meg nem. Menjen dolgozni, álljon a lábára mielőbb.
Na, de azt ígértem, hogy megtanítom, mi a hasznos olvasás!

Erzsike: Ha annyira akarja!

Anci elővesz a táskájából egy halom reklámújságot

Anci: Ezek éppen ma jöttek. Először is kiválogatjuk.

Erzsike: Mit lehet ezen válogatni, mind egyforma.

Anci: Ez tévedés! Téma szerint végezzük a műveletet: műszaki, vegyszer, ruha, élelmiszer. Nem akarunk semmilyen elektromos kütyüt, kenceficét, rütyőt vásárolni, ezek tökéletesek lesznek a krumpli-, hagyma-, sárgarépa pucoláshoz. Van, aki gyújtósnak használja, ha olyan a kályha.

Erzsike: Értem.

Anci: Maradnak az élelmiszer nagyboltok. Itt a közelben kettő van, tehát a harmadikba nem megyünk, azt is a krumpli hámozáshoz tesszük. Fogunk egy papírt, tollat (táskájából elővesz egy tollat), az egyik felére egyik boltot írjuk, a másikra a másikat. Jegyzeteljük, mit hol érdemes venni árral együtt, hogy össze lehessen hasonlítani.

Erzsike az órára néz türelmetlenül

Erzsike: És akkor kész is!

Anci: Dehogyis! Most jön a lényeg! Az akcióvadászat!

Anci suttogva kérdi Erzsikétől

ANCI: Mit csinál az Ilonka?

Ilonka a takaróját gyűrögeti

Erzsike: Varr, varrónő volt.

Anci: Aha! Tehát akcióvadászat! Ugyanis: van, ami csütörtöktől akciós szerdáig, van, ami csak szombaton vagy csak vasárnap. El kell döntenünk, mikor akarunk menni, úgy kell tervezni. Nem lehet összevissza vásárolni. Tudatos tervezés kell. Például: szombaton akciós az öblítő, vasárnap meg a sonka. Ha sonka kell, vasárnap megyünk, ha öblítő, akkor meg szombaton. Csütörtöktől szerdáig meg olcsóbb a kávé. Mondjuk, kell öblítő, akkor szombaton megyünk és veszünk kávét is, mert most megéri, meg itt látom, hogy olcsóbb az édesítőszer is. Veszünk legalább ötöt.
Erzsike: Miért kell ötöt venni?

Anci: Mert így éri meg. Nem romlik meg, nem kér enni sem. Egyen spórolunk 50 forintot, akkor ötön 250 forintot, azon veszünk egy tábla csokit a gyereknek, vagyis így ingyen van. Tetszik érteni?

Erzsike: Értem, értem. Akkor ennyi? (egyre türelmetlenebb)

Anci: Dehogy ennyi. Nem lehet kapkodni. Ezt ide felírjuk, de megnézzük a másik lapot is, mert lehet, hogy ott még olcsóbb az öblítő, és akkor nem kell szombaton odamenni, hanem itt megvesszük. Összehasonlítjuk a sonkát is, mert akkor oda vasárnap megyünk, itt meg nézze csütörtöktől éri meg a sonka, olcsóbb is. Az öblítő is akciós, tehát elég, ha csak ide megyünk. Tetszik érteni?

Erzsike: Bonyolult!

Anci: Hát persze, ez időigényes, de megéri, mert ilyen francos mindegyik multi, hogy a mézesmadzaggal becsalogatja a vevőt, olcsón ad ezt-azt, aztán a másik holmin meg duplán behozza az árát. Roppant mód észnél kell lenni, hogy a mézet is lenyalogassuk, meg a madzagot is hazavigyük. Ezért kell jól olvasni, számolni, jegyzetelni minden héten. Tetszik látni, milyen fontos ma az olvasás! E nélkül a gatyánkat is elfizetnénk. És ezt szorgalmasan kell csinálni heti kétszer, mert kétszer dobják be az újságokat, hol ez a multi, hol meg az. Tetszik érteni?

Erzsike: Szerencsére itt minden megvan, főznöm sem kell.

Anci: Ki szokott vásárolni magának? Kell azért itt sampon is meg kézkrém, hintőpor.

Erzsike: A barátnőm, az Évike kéthetente meglátogat. Őt szoktam megkérni. Nincsenek nagy igényeim. Sok fogy gyógyszerre, azt meg a Kati, az ápolónő hozza. De most akkor olvasna nekem?

Anci: Mit olvasunk?

Erzsike: Verset. Nincs többre idő, nem sajátíthatom ki, más dolga is van.

Anci: Ráérek, jó magával itt beszélgetni, újra gyereknek érzem magam, ha Erzsi nénire nézek.

Erzsike odaadja a polcról a könyvet

Erzsi: Nyissa ki a 120. oldalon. Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Pan-ból.

Anci: Igenis, tanító néni. Mi a csoda az a Na Conxy Pan? Ki sem tudom mondani!

Erzsike: Egy festő, Gulácsy Lajos találta ki: álomvilág Japán és a Hold között.

Anci: Ennek se volt jobb dolga! Hát mi van Japán és a Hold között? Felhő, madár. Rossebb tudja.

Erzsike: Az mindegy, a vers szép.

Anci: De miért ír Weöres Sándor verset arról, amit nem is ő talált ki?

Erzsi: Más is írt erről, például Juhász Gyula.

Anci: Na, egy bolond százat csinál. Én azt sosem értettem, miért kell oda vágyódni, ami nincs is. Miért nem jó a valóság? Az is elég cifra tud lenni.

Erzsike: Néha jó a valóságból menekülni. De most ez mindegy is. Nem kell mindenkinek mindent érteni. Olvassa a 12-es résztől, az a kedvencem.

Anci: Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Pan-ból 12.
„Szép városodban tévedezve jártam,
Aztán a Hét Harangvirág Terén
Lehelletednek szobránál megálltam
S homlokod titka átömlött belém.”

Anci Elgondolkodva

Szép-szép, de nem értem. Jár egy város terén- eddig rendben. Mi az, hogy leheletednek szobra, ilyen nincs. A szobor az állandóan ott van, a lehelet meg elszáll, abból hogyan lehet tárgyat csinálni? Bár amilyen elmebeteg szobrokat kitesznek manapság! Megaszongya: homlokod titka átömlött belém. Az apámnak szép magas homloka volt, mondják az az ész,az értelem jele.

ErzsiKE: Ugorjunk a 15-re. Azt is szeretem!

Anci: ”Ha csízzé válnál – máma ezt gondolom –
Hoznál-e nékem ünnepkor diót?
S amint az ősz már közelít a dombon,
Galagonyát s fanyar kökénygolyót?”

Na, ezt értem. Tényleg! Weöres Sándor írta az Őszi éjjel izzik a galagonya, izzik a galagonya ruhája. Hát az óvodában az Árnyék Ricsike meg azt ismételgette: őszi éjjel ízlik a galagonya, ízlik a galagonya ruhája. Mondom neki: az nem ízlik, hanem izzik. Erre ő: annak nincs is értelme. Ne legyél idétlen Te, szépen mondd a verset, tudja mit kérdezett: akkor idétes legyek? Az milyen? Vág az esze, okos kis gyerek. Azért hívom Árnyék Ricsinek, mert úgy követ, mint az árnyék. Egy éve otthagyta az anyja, meglépett valami gazdag pasival, elkurvult, otthagyta a gyereket az apjának. Azóta rám van cuppanva.

Erzsike: Lejárt az idő, mennie kell. Talán holnap tovább jutunk. Vegye el az Ilonkától a tányérját!

Ilonka (szobatárs) a tányérját nyalogatja, nem akarja odaadni. Anci kitépi a kezéből.

Anci: Legyen jó kislány! Ilonka! Úgy, ni!

Erzsike: Szóljon a nővérnek, pelenkát kéne cserélni. Viszlát!

Anci: Szólok-szólok! Holnapig, viszlát! Csókolom!

Zsirai László novellája

Zsirai László

Gyía, Micos!

Édesapja tehetségét örökölte Kíváncsi Dezső hírlapíró fia, a kis Kíváncsi. A napokban a lapokban közölt írásai alapján egy rovatvezető feltette magában a kérdést: „Lehetséges, hogy tehetséges?”. Nos, a kis Kíváncsi pontosan tisztában van vele, hogy erre a kérdésre kell bizonyító feleletet adnia a cikkeivel. Naiv még, a karrier megítélésében is, hiszen ha tudná a különféle díjak elérésének útját, akkor inkább kazánfűtőnek állt volna. De nem az történt, és most itt ballag a telepvezetővel a városszéli gyártelep gyepén, a Duna melletti vasútvonal szomszédságában. Ott, ahol az iparvágány a kőhajításnyira lévő raktárak szürke kapuja alatt átoson.
A szolgálati lakás, amelyhez igyekeznek, ugyan régi, de rendezett családi ház. Ebben lakik az a nyugdíjas, akihez emlékidéző beszélgetésre igyekeznek egy májusi délután napsütéses óráiban. Idős házaspár fogadja Kíváncsiékat. A feleség tessékeli be a vendégeket a nappaliba, ahol egyszerű melegítőbe öltözött, kötött mozgású, féllábú öregember ül, a járókeretbe markolva. Kifejezéstelen arccal bámulna maga elé, ha látna. Megtámadta és felőrli szervezetét a cukorbetegséggel vegyült érszűkület.
Rövid bemutatkozás után valamennyien helyet foglalnak, és rögtön úgy ülnek az asztal körül, mintha megszokott kártyapartiba tartoznának.
– De sokszor zörgettek be a szolgálati lakás ablakán még éjszaka is, hogy menjek, javítsak valamit a gépeken, mivel a termelés nem állhat le átmeneti géphiba miatt – gondol vissza a régi időkre Sanyi bácsi, a házigazda, aki beletörődött már a sorsába, s megszokta, hogy tulajdonképpen ebben a családban Marica néni viseli a pantallót időtlen idők óta.
A kezdetben bizonytalan mozdulatokat tevő öregember szívesen lendül a beszélgetésbe, bár tudja, hogy ifjúkori álmai már régen beértek. Vágyai veszteglő vonatok. Nem várja más, mint az elmúlás gyötrelmes csatlakozása, aminek menetidejét érzi ugyan, de pontosan nem ismerheti.
– Újvidékiek vagyunk, többfelé dolgoztam Jugoszláviában. Legutoljára a vízművek vezetőjeként. Még a világháború előtt ismerkedtem meg a budapestiekkel, akiknek érdekeltségük volt azon a környéken. Hívtak, s így kerültem ebbe a budapesti gyárba, nekirugaszkodva az ősznek, 1942. szeptember elsején. A családom később költözött fel… – meséli az öreg.
– Arról szíveskedjék beszélni, hogy mivel foglalkozott akkoriban s a későbbiekben itt a telepen – kéri az újságíró, aki hivatásánál (és nevénél) fogva, kíváncsian fürkészi a jelent és a múltat is, így faggatva tulajdonképpen a jövőt.
– Gépészként dolgoztam. A bentonitbányák jó alapanyagot adtak a derítőföld készítéséhez, merthogy ezzel foglalkozott ez a telep. Sokféle szakmát űztem. Értettem a gépekhez, az elektromossághoz, kazánügyeletet tartottam. Előfordult, hogy eltörött egy csigakerék. Ésszerűsítettem is. A szivattyú lapátkerekét például, amelyet szétmart a sósav, keményfára cseréltem. Kitört az öröm, amikor megindult a szárító. Új szitát, nyelveket készítettem, sok alkatrészt állítottam elő a kis esztergapadon. Közreműködtem a vagon-lefejtésben. Jelentős változást hozott a termelésben a hatvanas évek elején készült, nagy siló. Közben dolgoztam a gyárközpontban, meg a vidéki telephelyen is egykor. Soha nem szerettem a tétlenséget – vallja Sanyi bácsi, aki szinte minden egészségügyi gondjáról megfeledkezik a beszélgetésbe merülve.
– Milyennek bizonyult a munkafegyelem akkoriban? – teszi fel a kérdést Kíváncsi Rezső.
– Tudja, a háború alatt katonai parancsnok tartott fegyelmet. A telep belövés nélkül megúszta… Mindig dolgos munkatársak vettek körül, összetartottak. Az asztalosok a présekhez készítettek lapokat, a lakatosok végezték a karbantartást. Komoly szerephez jutott az elektromosság, amit magam is kitanultam. Semmit sem kellett kétszer mondani, az emberek becsülték a munkát, s igyekeztek önként megoldani a feladatokat.
– Vajon miből táplálkozott ez a fegyelem, a munkaszeretet? – tudakolja tovább az újságíró, aki a teremtés híve, s nem a rombolásé. Aligha jutna kenyérhez a vértől és szellemi mocsoktól csepegő bulvárlapoknál, ám nem is törődik ezzel, hiszen a hivatása más irányba hajtja. Szép és jó. Mindent megír, ami e két tárgykörbe tartozik. A harmonikus emberi élet érdekli, talán azért is, mert eredetileg muzsikusnak készült, aztán mégis az írógép billentyűit kezdte simogatni a zongorabillentyűk helyett.
– Egyértelműen abból, hogy akkoriban a tudása, a teljesítménye alapján ítélte meg a környezete az embert. Nekem is bensőmből fakadt, hogy többféle szakterület tudnivalóit igyekeztem elsajátítani, és lehetőleg eredményesen gyakorolni. Ha biciklit kellett szerelni, azt szereltem. Ha autót, akkor autót. Ugye, egy igazi gépésznek a képessége sok mindenre kiterjed. Javítottam aratógépet, zárat, autót, még templomórát is. Dolgoztam vízimalomban, bányavízben fürödve szereltem szivattyút a krómérc-bányában. A kazán átalakításától sem ijedtem meg. Egy időben én javítottam a vállalati autókat, nekem is volt saját Fiatom.
– Úgy hallottam, hogy a mozdonyokhoz is értett… – veti közbe kíváncsian Kíváncsi Rezső, akit ma bizonyára Vitéz Felső- és Alsókíváncsi Kíváncsi Rezsőnek neveznének a konzervatívabb kaszinó-demokrata körök.
– Nos, igen – kezdi válaszát a telephely nagy öregje. – Idekerült Muki, a kismozdony. Gőztermelésre hasznosítottuk a kádakhoz. Vén lokomotív volt már, de még jó hasznát vette a telep.
– S mivel töltötte a szabadidejét? – érdeklődik a kis Kíváncsi.
– Mindig tettem-vettem valamit. A cséplőgéppel, amelyet Ford traktor vontatott, csépelni jártam. Kutakat is javítottam a környéken. Persze, előbb leengedtem az égő gyertyát, hogy nincs-e gáz, aztán leereszkedtem. Munka nélkül nem bírtam lenni… – hallatszik az öregúrtól, aki egykoron szorgalmas mesteremberként töltötte napjait, most pedig elpityeredik, mert jaj, a lelke félrevert harang, s érezhetően szomorú szívvel bolyong bent a hang. Előfordul az ember életében, hogy riadtan bámul a csillagokra, miközben gondol csak a szép napokra.
Aztán előkerül egy fotóalbum. Fényképeket nézegetnek családtagokról, munkatársakról. A telepvezető mosolyogva tekint egy-egy ismerős arcra. A fényképek citátumában szinte felidéződik a történelem egy-egy mozzanata. Halványul a kitüntetések fénye a nehéz műtétek árnyékában. A telepről, a szorgos munkásévekről mégis szívesen beszél az öreg. Kíváncsi Rezső különleges szeretettel fordult a becsületes, nem részeges munkásemberekhez, hiszen nagyapja gépész-kovács volt. Tisztelték, becsülték, szerették a szorgalmáért. Nem véletlen egyébként, hogy a kovácsok lelke legendás mindenfelé. A tűz jelképes melege érlelte a patkók, a szerszámok vasát; a kovácsmester ügyessége formálta hasznossá a hétköznapi életben használt tárgyakat. Ezért szerette őket a nép, mert a munkaeszközeiket készítették, s munka közben jókat adomázgattak a megrendelőikkel.
– Nem fordult elő olyan gépészeti feladat, amit nem oldott volna meg pontosan, jó minőségben, idejében. Lelkiismeretesen dolgozó munkatársunknak ismertük Sanyi bácsit, akitől szakmai és emberi ismereteket is lehetett tanulni. Példaképünkké vált itt a telepen, sokat köszönhetünk neki! – A telepvezető szavaiból érződő mély tisztelet kíséri ki az újságírót az autóbusz-megállóba, meg az öregúr felesége, aki eldicsekszik a különben magáért beszélő, ház előtti virágoskerttel, s amíg a buszra várnak, az emlékezés falán átnyerítő Micosra emlékezik, kedves és okos lovukra, melynek már nem lehet a valóságban kockacukrot keresni a ruha zsebében.
– Olyan kezes és szolgálatkész kis ló volt, hogy csuda! Elegendőnek bizonyult, ha csak megemeltem az ostor nyelét, dehogy is kellett ütve nógatni. Hallgatott a finom szóra. Egyetlenegyszer bokrosodott meg csupán, amikor a városi piacról hajtottunk haza a homokfutóval, amelyben a terményeket vittem eladni. Útközben ért bennünket a vihar. Dörgött, villámlott. Szóval nógattam a lovat, hogy „Gyía, Micos!”, meneküljünk haza a záporozó esőből. Aztán egy nagy dörgésre-villámlásra hirtelen vágtázni kezdett, nem tudtam visszafogni a gyeplővel. Futott, szaladt, rohant, ahogyan csak bírt. Az egyik gyámoszlopos villanypózna fogságába tévedt. Beszorult a pózna tótágast álló v betűt formázó alakjába. Így álltunk meg. Akkor az egyszer nem fogadott szót nekem, különben mindig olyan volt, akár a kezes bárány. Mosolygott, ha homlokát simogatva nyújtottam felé a kockacukrot, s óvatosan vette el a nyelvével. Hol van már az az idő? No, látja, fordul be a busz. Jó utat, uram! – búcsúzik el Marica néni.
S ahogy Kíváncsi Rezső hírlapíró helyet foglal a sofőr mögötti ülések egyikén, önkéntlenül mondja maga elé az ajtók becsukódásakor: „Gyía, Micos!”. Az ablakon keresztül integet az éppen visszaforduló asszonynak, s édesapjára gondol, a nagy Kíváncsira, aki éppen öt esztendeje hunyt el ugyanannak a betegségnek következtében, mint amiben Sanyi bácsi szenved. Ugyanazzal a Szent Mihály lovával vitték el Kíváncsi Dezsőt örök nyughelyére, mint amelyikkel majd annak idején, nem is sokára Sanyi bácsit fogják. Csakhogy a nagy Kíváncsi már jó előre kijelentette a munkatársaira gondolva, hogy „Senkit sem akarok látni a temetésemen közületek!” Földi tapasztalataink szerint feltehetőleg nem is látott senkit a ravatala körül. Leginkább állandó kölcsönkérői maradhattak el, akiknek hagyatékban maradt kölcsönei borítottak jótékony fátylat alkoholtól zavaros szemeikre. A megvakult Sanyi bácsit pedig sokan el fogják kísérni, de Szent Mihály lovában egészen biztosan Micost ismeri fel a lelke.
Amikor a kis Kíváncsi régi újságok között lapozgatva emlékezik majd erre az interjú során készített portréra, feltehetőleg búcsúlevélhez fogja hasonlítani. Olyan búcsúlevélhez, amelyik utolsó mondatának végéről pont a pont hiányzik. Mintha akart volna még valamit mondani, aki írta, de azt a tartalmat már örök titok fedi.

Báthori Csaba verse

 

BÁTHORI CSABA
SIRATÓ
Esterházy Péter halálára
1

Egészen elmentél, egészen itt maradtál.
Nem hiányzik itt, csak a szabad ember.
Madár és lélek mind alacsonyan száll,
szűkebb utakon nem kíséri angyal.

Hiába a szív, hangtalan a mámor.
Hány mérget szívtam már a hallgatásból!
Jaj, a magasság mindig idegenség,
nélküled véges-üresek az esték.

Magunk fogyunk el, noha ő hiányzik,
mert aki eltűnt, másképpen világít –
hirtelen terem mindenütt hazája.

Aki itt lenn dalolt, az úgy marad fenn:
örökre feltűnik a végtelenben
hogy élő s halott egyszerre megtalálja.

2

Meghalt-e, vagy csak a földet tanulja?
Azért nincs, mert mindenki kér belőle?
Remény halottja, emlék újszülöttje.
Ha napunk nincs, marad-e fény a holdra?

Hogy lehet így, hirtelen égre törni?
Korcsok vagyunk, megszűnt növekedésünk.
Megsemmisültünk, bár megmenekültünk.
Maholnap minden hamis, ami földi.

Agyamig sértesz, hogy most elenyészel.
Vagy sötét kút az álom, a halál is?
Tápláló szentség minden búcsúvétel?

Élsz, ha szívünkbe férsz a végtelennel,
s míg földdel ismerkedsz, az égre máris
új isten ért, vagy csillagközi ember.
3

Te távozol, de születik a szellem,
nem kéri már soha többé a testet –
szomorúan, de szüntelen szeretnek
árva földi árnyak lélek-szegetten.

Mert már semmi vagy, véged nincs, határod,
s mert sehol se vagy, mindenütt vagy –
örök létet lélegzenek a holtak
s felfele kémlelnek mint a virágok.

Most karmol még a fény a szemfödéllel,
de halál nem halál az évek útján
s ami oszlik, egészen sosem ég el.

Ki egyszer törlesztett a másvilágnak,
ezerszer ura lett a változásnak
s megvált egy létet ezer újjászületéssel.
4

Forog a megütött szív látni téged,
nyílik a szürke föld hogy befogadjon,
s mi veled együtt rágjuk a meséket
újra a senkiföldje horizonton.

Az a kék gyöngy szempár, most, a halálé.
Zúzos ezüst lidérc fej, most, halálé.
Az a csupa tánc tekintet, halálé.
A temérdek kín válhatott-e fénnyé?

Istent talált-e ott, a betűkön túl?
Kínjaink között, itt, semmi se mozdul…
Igazság, hazugság, megfoghatatlan.

Ész nincsen eszünkben, szív nincs szívünkben,
minden szorongás lett és menthetetlen
ég-föld, hol teljes napfogyatkozás van.
5

Nincs éjszaka, de megvesz a sötétség,
nincs tél, pupillánk mégis jégvirágos,
bánat a hittel együtt sem világos,
nyílik a föld, a magasság sötétkék.

Ne keresd, aki elment, csak magadban.
Az öröklét huszonötödik óra.
Holt idejének nincsen mutatója,
holdacska-napocska álmod alatt van.

Vele élsz és álmodsz, egy és sok ember
ő, csak testetlen jön meg ő ezerszer –
csak mélysötétben ragyog, mint a csillag.

Nincs, de egyre lassúbb az eltűnése
és újra régi értelmet ad annak
ki gyásza két szemével utolérte.
6

Ne menj el, ne túl messze, ne túl gyorsan,
félig, negyedig, semmi töredékig
maradj a föld fölötti forgalomban –
legalább könnyítsd meg az ég meséit!

Vagy ez volt a nagy zűr, melyet a semmi
gyógyít? Mért láttuk harminckét fogadnak
havát hiába újra felragyogni?
Hogy óriások összezsugorodnak,

az a téboly. Nézni, hogy a rigóknál
nem esznek többet, s vállukon hogyan jár,
tágul sátorrá a szélrágta kelme.

Téboly, hogy a kincs éppen a semmiben van
s nem itt a teremtett anyagba rejtve
s hogy holtan kell keresni, láthatatlan.
7

Szellő, pehely és szellem, ez az ember,
és vihar, ahogy szelek elragadják.
Fejből koponya válik, füle támad
s nevetés után megtanít ma sírni.

Arca cinegék hajléka, a járta
lappangás, lélekzetét Arieltől
kölcsönözte. Szembogara kitágul
s úgy állomásozik a kék halandó,

mint a napok présében áldozócsütörtök.
Feledhetetlen keserüdesége.
S ahogy húsa fogy, nevetése még több

és még több, – úgy jár bátran, mintha félne.
Múló világ csak létrehozni tudta –
de mert örök, nem tudja visszahozni.
8

Nem is halsz meg, csak eldugtad a házad,
ruhának se hordhatsz halotti inget,
nem tudtalak még soha közelibbnek
mint most hogy lenn a földön nem talállak.

Szűk itt a tér, ismerni nincs szabadság,
se tavaszt, se őszt, elevent vagy embert,
most foglak csak meg, hogy életed eltelt:
szólítás helyett a visszhang csodáját.

Késő hajnal nyíl szellőtlen világban –
s ahogy idődhöz illeszted időtlen
formád, léted felgyúl a levegőben.

Csoda, hogy létre hívod a semmit,
s tűntödre tűz-víz hirtelen hibátlan
egymásra lel s együtt jár valameddig.
9

Nem tisztaság volt ez a hófehér vég:
minden holttal gyanús a végtelenség.
Sorjában jövünk, de átabotában
megyünk el, ez a téboly és a számtan.

Ember, végtelen, így marad a földön:
most hogy távozott, folyton csak felénk jön.
Léte utója, holta sokszorozza,
bánat takarja, emléke kihordja.

Házad most már a sárba ágyazott sír,
szellemed viszi magasra a szellő –
vagy és nem vagy, káprázatos esendő.

Aludj, volt arany nap, s térj vissza mint hold
vagy csillag… mert ami magas, sosem holt
az és ott fenn megsemmisülni nem bír.

10

Tudunk-e fölemelni, icirke isten,
ki hitted és vitted is a keresztet,
oda hol egy Úr lakik az egekben
s hol száz hitetlen csillagocska reszket.

Te csont s föld, mi földbegyökerezettek,
te holt ezüst, mi szerpapok a könnyel,
vérehült test, mi száz gyász-lázas ember,
kik téged égbe segíteni jöttek,

nézd, itt vagyunk! De tudd, milyen nehéz,
míg eltemet és nem feled az ész
egy pólyás halottat, aki a földön

örök s az a sorsa, hogy visszajöjjön
naponta s azt súgja: nem vagyok emlék,
hanem egyetlen személy végtelenség.

Beköszöntő

Üdvözlünk a megújult Pannon Tükör ONLINE oldalán!

 

Online univerzumok

Amióta Marshall McLuhan megalkotta a Gutenberg-galaxis fogalmát, sok víz lefolyt Kanada folyóin. Azóta jóslatának megfelelően, mi már mindannyian a “globális faluban” élünk. A nyomtatott kultúra megszűnésére vonatkozó jövendölése viszont nem vált valóra, ugyanis egymás mellett él a print és az online világ. Nem ritka, hogy egyazon sajtóterméknek, folyóiratnak két változata él egymás mellett. A Pannon Tükör is eljutott most idáig, a korábbi statikus honlap helyett egy korszerű, küllemében és tartalmában is megújult online felület jelentkezik az Olvasónál.

Tóth Imre

 


 

http://PT%20kiadó

PT kiadó

kötetek

http://PannonTükör

PannonTükör

A folyóirat

 

AKTUÁLIS HÍREK, ESEMÉNYEK

Herczeg Ferenc kisprózái






Herczeg Ferenc kisprózái

Hiába

Vége felé jár az éjjel. Tucc, tucc, tucc, hallatszik a techno egy autórádióból… Futsz, futsz, futsz… Üresen kong ma a város. Futsz, futsz, futsz… Oszlik az …

Olvasd el

3-kep

Nyikes Zoltán és Tokody Dániel beszámolója






Nyikes Zoltán – Tokody Dániel Doktorandusznak lenni nagyon jó! – Nyári tábori élmények Keszthelyről

 

 

 

Amikor doktorandusz társaink megkérdezték, hogy mi is a DOSz Nyári Tábor lényege magunk is elgondolkodtunk. De nem tartott sokáig a válasz megtalálása, hiszen már tavaly is részünk volt Pécsen ebben a nagyszerű élményben. Harmadéves doktoranduszok számára …

Olvasd el

Bubits Tünde drámarészlete






Bubits Tünde

CIGISZÜNET Helyszín: Köztemető, mellette idősek otthona

Szereplők: Anci: közmunkára ítélt 40-es nő Erzsike: nyugdíjas tanítónő, lakó az otthonban Rózsika, Ilonka: lakók az otthonban Pletykás Mari: lakó az otthonban Böszme Kati: ápolónő Nusi, Aladár, Aranka, Jolán: baráti társaság az otthonban Részeg, kismama, tolvaj: temetői szereplők

 

1.felvonás 6.jelenet

Öregek otthona Anci: Csókolom, Erzsike néni! …

Olvasd el

Zsirai László novellája






Zsirai László

Gyía, Micos!

Édesapja tehetségét örökölte Kíváncsi Dezső hírlapíró fia, a kis Kíváncsi. A napokban a lapokban közölt írásai alapján egy rovatvezető feltette magában a kérdést: „Lehetséges, hogy tehetséges?”. Nos, a kis Kíváncsi pontosan tisztában van vele, hogy erre a kérdésre kell bizonyító feleletet adnia a cikkeivel. Naiv még, a karrier megítélésében …

Olvasd el

Báthori Csaba verse






 

BÁTHORI CSABA SIRATÓ Esterházy Péter halálára 1

Egészen elmentél, egészen itt maradtál. Nem hiányzik itt, csak a szabad ember. Madár és lélek mind alacsonyan száll, szűkebb utakon nem kíséri angyal.

Hiába a szív, hangtalan a mámor. Hány mérget szívtam már a hallgatásból! Jaj, a magasság mindig idegenség, nélküled véges-üresek az esték.

Magunk fogyunk el, …

Olvasd el

Kállay Eszter beszámolója a JAK-táborról






Napló a JAK-táborban töltött napokról

 

 

Idén jelentkeztem a József Attila Körbe, mely a múlt hónapban szervezte meg a 27. JAK tábort Szigligeten augusztus 25. és 29. között. Egy nagyon sűrű időszak közepén esem be a táborba, ahol mintha más szabályok működnének, megnyúlna az idő és a terek is valószínűtlenül nagyok …

Olvasd el