Kántor Zsolt versei

A tengely csak küllők között rezonál
Tandori Dezsőnek

 

 
Arany János szerint két dolog emeli fel
a költeményt.
A jól talált kép.
S az üveg-tiszta kifejezésmód.
S a szemléleti perspektíva:
alaksejtelem.
Amelyben ott az aspektus-váltás.
Witgenstein szerint,
a szellem-elem.

 

 

Wittgenstein apokrif levele Heideggerhez
Emlékezik a fogalom. EP Függőjének emléke

 

 

Az önmagát kibontakoztató működés.
Növekedésben fogant, de felfeslett varrás.
Magzó hullás. Buzgó forrás.
A molekuláris beszéd. Abszolút hallás.

Mihelyst kigondolódik, felnyílik titka.
Mint zsebóra szelencéjén a zenélő fedél.
Nem beszédben áll. A legtöbbet ereje ér!
Megeszi, eltünteti, amit kíván az idő. Felissza.

Vannak szavak, amik a tekintetünket keresik.
Kinéz a könyvlapból a baromarcú tél.
Félrevon. Hátratekint. A csend kódja ez. Hogy életet él.

Milyen vehemenciával remél?
Lemond az egészről és mindent akar egyszerre.
Álmodja csak, hogy valamit jelentett?

Súlyos, de láthatatlan e kincs.
Kigombolódik a széltől, mint próbabábun az ing.

 

 

 

Belegondolja a szóba a létet
A Pascal-Nietzsche együttolvasás napja

 
A menüett egy csepp örökkévalóság.
Mert Isten egy hanghoz köthető. Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.

A jelentéssűrűség kihátrál, mint eltűnt korosztály.
„Folyondárok textúrájaként extrapolál.”
Tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.

Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
A szolgálat, hogy exegézisként szedi szét az ég.
Beviszi neki a kávét és másolja a hitét.

Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet a felhők behajtják.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.

S a történelmet későbbre halasztják.

 

 
Egy pályakezdő költő elszólása a szakkörön (Dargay Emil)

Kozma György versei

Kozma György

Balladák

1439
(bevezetés)

Na és, ha szeretlek? Na és, ha szerettél?
Akkor is itt hagytál. Akkor is elmentél.
És ez megtörtént már minden évszázadban
Sokféle korban és vérben, fagyban, hadban.
Emlékszem, én voltam Jeanne D’Arcnak apródja
Te meg Bizáncból a Xantopoulos grófja.
Súlyos brokát mögül egyre csak néztelek
De Te a Jeanne D’Arcnak csaptad már a szelet.

Ő a huszitákat nagyon nem szerette
Meztelenül jártak és ezt megvetette
Veled szóba sem állt, nem rontja imázsát
Én meg bánatomban híztam vagy egy mázsát.

Közben egyfolytában a Zóhárt lapoztad
Azt mondtad, a pápa is csak egy aposztat
Akkor kezdtem én is olvasni Bibliát
S tudtam látni benne Atyát és a Fiát

Fél évszázad múltán Torquemáda ellen
támadtak a zsidók s helyettese elment.
Te akkor Madridban nagykövetként szolgálsz
Én egy rabbi voltam, ki nem evett kolbászt.

Kihallgatók között Te voltál az egyik
Tőled is függ, hogy majd máglyán állok s meddig.
Láttam, hogy szemedben megcsillant az öröm
Mikor nyúzni kezdtek s véres lett a bőröm.

Újra láttuk egymást Wolsey bíborosnál
Mikor Henrik király mint egy bősz oroszlán
Rátámadt. Te védted, de persze hiába
Találtad meg a jó érvet most a Bibliába.
Báthory Erzsébet voltam egyszer éppen
Te meg görög inas: megöltelek szépen
Később Vezír voltál, én meg Janicsárod,
Megöleltél volna: már szúrt is handzsárom.

Zrínyi udvarában lovászfiúk voltunk
Onnan Rákóczihoz menten besoroztunk
Egy nemzedék múltán sajnos felnégyeltek
Lázadókká lettünk, senki nem védett meg.

Napóleon éppen önmagát puccsolta
Mikor grófok s bárók börtönből pucoltak.
Köztük volt az ősöm, Bercsényi dédlánya
Apósa híres lett hipnózis-talánnyal.

Tanítványa voltál, a Fária abbé
Akit Dumas megírt, hogyan is lett rabbá
Abban a börtönben én börtönőr voltam
S hagytam, hogy megszökjél, nem használtam coltom.

Ötven évvel később egy pesti börtönben
Xántus János ükbátyámmal közösen időztek
A többi eset már nem volt olyan régi
Elmesélte naplójában mindet már a dédi.

Sokan rámszólnak most: nehogy belészeress!
Hiszen meghalt, sírba tették, nincsen, amit keressz!
Az a válasz, hogy meghaltál már Te nagyon sokszor
De attól még szerethetlek. Nincsen bennem zokszó.
Volt sok eset, mikor újra megláthattuk egymást
Csak a szemed villant küldve egy futó pillantást
Mindig újra rámtört egy otthonos érzés
Mintha helyre kerül kibicsaklott testrész.

Úgy tűnt volt bennem egy komoly sebhely rejtve
Vagy talán egy rejtvény nem volt még megfejtve
A szívemből meg áradt ez a forró láva
Közben arcom zárva, mint valami lárva.

Mindenféle munkák voltak: összemelegedtünk,
Éreztük hogy vonzza egymást a lelkünk s a testünk,
Valamiért mégsem lettünk sohasem egy párrá
Másra leltél s én maradtam mindig újra árván.
Most már tudom persze, nem csináltál rosszat
Én voltam a rossz, hogy hittem, miket mondtak
Gyilkosoddá váltam, s benned Józóst öltem
Mint a rómaiak: mélypont ez könny-völgyben.
Aranyszín Paripám, vigyél fel az Égbe
Farkad legyen szárnyad, csapj bele a Kékbe.
Sárga rózsát kell majd ültetni a sírra
Sűrű könnyeinkkel azt is telesírva.

 

 

 

1484
Torquemada

Rikoltoz a sirály
Panaszkodik vércse
E királyi irály
Nem panasz lesz mégse
Épp most jelentették,
Nekem, Ferdinándnak,
Arbues-nek fejét vették,
Nézték Torq‘madának.

Sötétlelkű zsidók
Ilyen-olyan népség
Bennük örök mécs ég
Nagyanyám is az volt.
Az Palaiologoszoknak
Bizánc császárának
Fényes pereputtya
/Kiknek neve Xantos, Szőke/
Bibliánkat fordíttatja!

Zohárt fordítani
Mentek Firenzébe,
Került is az nekik
Jó nagy halom pénzbe.
Olaszhonból jöttek
Át Barcelonába,
Ferdinánd és Izabella
ősi otthonába.
Reggelente tengerpartra
Ülve imádkoznak
Minden gesztusokról
Jelentést is hoznak.

A kis barna apród
Háttal ül nagy grófnak
Mert a Zohár szerint
Hát a háttal így hat.

Hogyha két férfi közt
Erotizmus nélkül
Állandó érintést
Ad az, hogyha így ül.
Ez a pozitúra kizár minden mozgást
Minden mozdulatlan lesz és pirospozsgás
De ha máskor bárki ránéz egy fenékre
A Világ-Gép beindul és lesz felépülve.
Ami rosz volt, jó lesz, s ugyanez fordítva
Aki csöndben ült csak, most rohan ordítva.
45 (vagy 50) évenként van mozgás:
Felépülés néven illeti krónikás.
Másik három elem: Cél-Atya, Gond-Nővér
És Értelem-Anyánk egymásra épülvén.

És minden családtag testrész nevet visel
Szem és Fül az Atya s Anya – aki mindent figyel
Mell-Fívér a Felépülés, Hát-nővér a Hiány
Ez a Zohár kódja – tudja fiú s leány.
Azt mondja az álnok
Tan, hogy a zsidók jók:
De nem itt a Földön,
Belül köldökünkön.
Hogy nem születés tesz
Zsidóvá valakit
Hanem az, hogy mit tesz
Öl vagy szeret bárkit.
Nem tudom, nem tudom,
De az biztos, máma
Megrendül a trónom,
Ha ezt kiabálja.

Vérvörös parancsot
Adok ki ellene
Szúrják át a méhét
Ha nője ellene.
Van egy szép apródja
Ki még alig férfi
Fogják rá, hogy grófja
Táncol vele – s tréfli.
Kobozzák el kobzát
Vegyék el naplóját
Írjanak belé pár
Urának írt ódát.
Vallja be, imádja,
Csodalénynek látja
Feszítsék kínpadra
S vallja be: a fattya.

Engedjék a grófnak
Hogy búcsúbeszédbe
Foglalva, önmagát
S apródját megvédje.
Mondja, ha akarja,
Úgyse figyel senki
Hogy érintette karja
De más testrésze semmi.
Meg amit a Zohár
Folyton kimond hanggal
Hogy az apa-hiány
Csökken, bárki tangál /érint/

Izabella lányom,
Szegény idióta
Szerelmes lett, látom
A szép szőke grófba.

Legyen hát hamis tett
Felpingálva hártyán
Hogy a gróf is őtet
Szeretné igazán

Mégis megkapja őt
A Habsburg vőlegény
Akkor is ha róla
Az járja, hogy kretén.

A grófról meg mondják
Szomorkodik folyvást
Mert lányomért rajong
Sőt, egy udvarnagyért.
A rabbi-fi erről
Kapjon majd híradást.
Úgy, hogy el is higgye
S hagyja el az urát.
Arról is jelentést
Kapjon a gróf éjjel
Hogy ez a kis apród
Eljegyezve kéjjel.

Mert mikor megtudta
Hogy mást szeret gazdája
Bordélyba ment nyomba
Teste köz prédája.

Az utcán lássa meg
Őt a Xanthos Grófja
Fúrodjon belé szeg
Rozsdás szíve drótja.
A Világlény szeme hogyha hátra téved
Mindenki úgy érzi s mondja is: „ Megérted“.
Mert a szem ha felhúz lentről csípőt, hátat
Ez a gesztus mindent fenekestől áthat.
Nemcsak a szem, orr, fül
Nemcsak hát, kéz, láb
Minden testrész szervül
Földi rendszerben így egészen elmerül.

Ezért e tanítást üldözni kell mindig
Hogy Szülő s Gyermek igaz pillantása
Minden ok-okozat megett mindent indít.
S így minden pillantás tükre égi mása.

Ráadásul e rend évente változik
Napfoltok is beleszólnak: ki ül s ki meg fekszik.
45 évenként számosabb a merény
11 éves csúcs hol omlik az erény.
Xantopouloszoknál a Sárgafiaknál
Van ez ős tan titka, Palailogoszoknál
Irtani kell őket, ne maradjon ikra
Ha nem védem magam, ő engem kiiktat.

Ha nem lennék király, biztos csatlakoznék,
Mert ez az elmélet, látom, igaz és szép.
Hogy minden pillantás kozmikusan kihat
De jobb, ha e forrásból nem mindenki ihat.

Jól is néznénk ki, ha mindenki tudhatná,
Hogy melyik évben mely testrésszel épp hogyan hatnak Rá
Jobb, ha marad rejtély a világ rendszere
S babona marad a Jóság ellenszere.
Kötözzék hát össze ezt a két gaz latrot,
Szőke görög grófot s a kis zsidó baglyot.
Combjuk közé karó szúrva, vérezzenek lángban
Így jár az ki Hátra pillant szűzi tudásvággyal.
„ Gyémántom! Violám! Arany Csont-barátom!
Kifutunk az örök Őszbe, s már a Télt is látom!“
Így sikoltott görögül a jó Sárga Gróf
Miközben kebelén volt szerelme megholt.

Megbosszultuk végre Arbues főhóhért
Évezredes vérerekbe öntöttünk ma friss vért.
Lecsukom a pillám. Lecsaptam, mint villám.
Szőke herceg zsid barátja jeges szemmel néz rám.

Tudom, hogy tévedtem, elárultam Uram
Nem fogtam fel, hogy merre visz az iram
Vak voltam, hogy lássam Benned
Jézős Késztős Szívét
S elhittem a pletykát,
mi szürkévé tette
szivárványod ívét.

Rikoltoz a sirály
Panaszkodik vércse
Megsült ma egy király
De nem hullott vér se.

Kaj Ádám, a Pannon Tükör megújításáról

Kaj Ádám

Kaj Ádám főszerkesztő, a Zalai Hírlap január 10-i számában interjút adott a Pannon Tükör elmúlt évben végrehajtott megújításáról. Kiemelte, hogy egyik legfontosabb törekvés a Muravidék kortárs szellemi teljesítményének megjelenítése, és az európaiság. Hangsúlyozta, hogy a társművészetek, ahogy eddig is, ezután is szállást találnak maguknak a Pannon Tükör oldalain. Végül jó érzéssel újságolta: “A szegedi barátaink kifejezetten rácsodálkoztak, hogy a lapmegjelenés itt (Zalaegerszegen, a szerző) ünnepnek számít, a bemutatót a polgármester tiszteli meg jelenlétével”.

Gyukics Gábor műfordításai

Roberta Hill Whiteman (sz. 1947-) Oneida

To Those Who Matter
Azoknak, akik fontosak

Oneida szónokoknak és tanítóknak

A szívetekben levő napsugár ott lebeg
mosolyotokon mikor megosztjátok
tudásotokat. Értelem és
megbecsülés asszonyai, férfiai,
ti idéztétek meg a hely szellemét.
Segítettétek lelkemet
azt a csapkodó valamit, ami
megpróbál áthatolni a homályon, ami
túl akar suhanni az élet elsőzöld
levelein.

A szívedben levő holdsugár betölti
ezt az alvó, álmodó várost. Ez a
holdsugár fonja össze sebeinket
a te gondolataidnak megfelelőn
úgy ahogy mások megmásszák
mögötted a dombokat.
Cold Mountain azt tanácsolta hogy
ne veszítsd el a boldogság pillanatát.
Ugyanaz a szél ébresztette őt,
amely minket ébreszt.

A szívedben levő csillagfény
ott ragyog a Duck patak vizén,
fénylik, mint a dér friss füvön.
Segít a bímbóknak kitörni
a zöld rengetegébe. Amikor
néha beszélgetünk egy
végtelen, roppant világot látok
amely hatalmasabb és
mélységesebb szavainknál,
oly brilliáns, mint a sugárzásodat
viselő lélegzet.

 

 
Roberta Hill Whiteman (sz. 1947-) Oneida

„Tradition from Inside”
„Hagyomány zsigerből”

Agyag kerül a kerékre
ujjakon buggyan belülrő
a zsúfolt sötétben nyomják
kifelé miközben símára
formázzák az agyagtestet

Az ujjak nem tudják szétválasztani
anélkül hogy az ék középről
el ne mozduljon és a
felesleges kitüremkedés
a szemétben ne végezné

Kívül az ujjak kifelé és
befelé húzzák-nyomják
és eldobják a salakot
tér és ég köröttük
Az agyagozó egyforma erőt fejt ki
mindkét kezével így az agyag
több lesz, mint egy hideg ígéret
ami pillanatokkal ezelőtt volt
Az agyag belsejét alakító,

formáló ujjakra gondoltam
amikor azt állítottad, hogy az
indián művészek „zsigerbő ?
hoznak létre hagyományt”
Tehát ez az, amit csinálunk

a sötét csévéhez szorosan
közel abban a hitben, hogy
megtartja a közepe, mert
mi csupán az agyagozónak
tartozunk felelettel
akinek két barna kézfeje
egyforma erőt fejt ki
mindenek felett.

 

 
Roberta Hill Whiteman (sz. 1947-) Oneida

The White Land
Fehér föld

Amikor Orion meglovagolta egének ormát,
a fehér föld fölött időztünk szerelmesen.
Pislákol az Eridánusz folyó,
trópusi hullámokat, a napnyugta tollaiba
rendezett madarakat jósól, de mi nem
pocsékoltuk el azt a bizsergő sötétet.

Még egy kutya sem ugatott hajnali érkezésünkkor.
Csak alvás közben válok csavargóvá
és szenvedem meg a sablont azt az állandó
állapotot, hogy az időek nincs ideje.
A sors egy hadúr. Azon a reggelen
évtizedekig figyeltem időtlen lélegzésedet.

Azon a reggelen azt mondtad, hogy medvék
estek a fehér földre. Vastag északi bundában
hagyták el vackukat, minket örömre serkenetettek
lábnyomot nem hagyva. A kövérek orra estek, de
a többség táncolt, és veszekedés nélkül,
egyensúlyoztak a faágakon.

Nehezen lélegeztem a morajló repülőn,
az erdő látóhatára felé repített vissza.
Szabályos ritmusú híd köti össze egyenetlen alvásom.
Mi történik, ha ott tart téged a fehér föld szele?
Fénylik a mosogatólé; egy teherautó csikorog
lefelé az úton.

Gyukics Gábor fordításai

Molnár-Károlyi Katalin: Döntéshozók

Kioltottam a fényt, mi elméd beragyogta.
Elvágtam a kötelet, mi tested e léthez láncolta.
Feloldoztalak, mert én ezt választottam.

– Miért tette? – kérdezte a rendőr.
Hosszan néztem előre. A szemeim üvegesnek hatottak, akárha fátyol borította volna őket. Aztán lassú, szinte szaggatott mozdulattal a férfi felé fordítottam tekintetem, és gépiesen így feleltem:
– Mert meg kellett tennem.
Láttam, ahogy az arcára kiült a megrázkódtatás, talán az undor is, én azonban folytattam:
– Már nem hatottak a fájdalomcsillapítók, és keservesen szenvedett.
– Nem volt joga, hogy ítélkezzen felette.
– De neki joga volt választani.
– Honnan tudja, hogy meg akart halni?! – kiáltott ingerülten a férfi, s ahogy felugrott a székről, megpillantottam a fegyverét.
Hirtelen lemerevedtem, mint akit megigézett annak látványa.
– Feleljen már! – üvöltötte a férfi, és rácsapott az asztalra.
Ez némiképp visszazökkentett a valóságába, s éreztem, ahogy a kihallgató fojtogató melege, akár egy kígyó, a nyakam köré tekeredik, és nem enged levegőhöz jutni. Tudtam, hogy minél előbb szabadulnom kell innen.
– Szerettem őt – szóltam higgadtan. – Ismertem minden gondolatát, minden kívánságát. Számomra ő jelentette a világot.
A rendőr néhány másodpercig még az asztalra támaszkodván, dühödten bámult rám, s úgy tűnt, ő már ítéletet mondott felettem. Majd egyszer csak, mint akit mázsás kövek húztak alá, visszarogyott a székre. Ekkor ismerte fel ismét azt a tényt, hogy bennünk mennyi közös pont rejlik.
Egy őszi napon találkoztam először a rendőrrel. Emlékszem minden percre s másodpercre… Egyetlen pillanatot sem feledtem, s tudtam, azokat magammal viszem a sírba; az emlékképek bélelik majd ki a koporsómat.
Remélni mertem csupán, hogy a boldog órák velem tartanak, ahogy a férjem arca is, amint annyiszor láttam felsejleni a hold fényénél is. Az utolsó, gyötrelmes képeket nem akartam; azokat úgy hittem, felemészti majd a tűz, melybe halott testemet dobják, felemészti s elmossa, ahogy az eső az utcákat, házakat, mezőket, új életet adva a földnek.
Reggel történt, hogy összeesett a szobában. Már oly sokszor, rettegve játszódott le előttem a jelenet, mégis tudtam, elmém talán legmélyebb részén, hogy egyszer ennek is el kell jönnie. Hónapok óta vártunk. Ő a halálra, én a feloldozásra, s egyikünk sem tudta, hogy melyik lesz az a nap a sok közül, amikor bekövetkezik.
Berohantam a szobába, és lerogytam mellé. Fejét gondosan az ölembe helyeztem, miközben próbáltam magához téríteni. Nem volt eszméleténél, én azonban úgy láttam, szemhéja néha-néha megremegett a hangomra. Nem sírtam. A szemeim bár könnyekkel teltek, mégis erőt vettem magamon. Így vártam a mentő megérkezéséig. Akkor egy férfi két karom alá nyúlt, s óvatosan felemelt a földről. Kérdeztek valamit, de tekintetem mindvégig a férjemen pihentettem, s figyeltem, ahogy felemelik őt a hordágyra, s kitolják a házból.
A hordágy mellé ültettek. Fölé hajoltam, megfogtam a kezét, miközben hátrasimítottam haját. Az arcát fürkésztem. Rezzenéstelennek, szinte halottnak hatott, ám ahogy megérintettem, úgy tűnt, mintha az ajkai halovány mosolyra húzódnának, s halkan, síri hangon rebegett valamit. Nem értettem, mit mondott, s még az után is sokáig tépelődtem, hogy vajon mi lehetett az a szó, ami elhagyta száját. Csak azt tudom, én mit feleltem rá: szeretlek.
A kórházban hosszú és keserves vizsgálatoknak vetették alá, akárha egy különös, földöntúli lény lett volna, akit kedvükre vághatnak, szabdalhatnak, szúrhatnak, szenzációt keresvén.
Végül meggyötörve és fáradtan, mégis immár eszméleténél tolták be az egyik kórterembe. Én magam mindaddig a váróban jártam fel s alá, és mikor tekintetünk a szinte végtelennek tűnő idő után újra találkozott, mindkettőnk arcán megkönnyebbült mosoly suhant át. Berohantam a szobába, melynek nyomasztó, természetellenes neonfénye és a gyógyszerek keserű, gyomorforgató illata egyszerre elüldözött volna, ha nem szeretem őt igazán.
Köztünk mindig is erős kötelék volt. Egészen fiatalkorunkban ismertük meg egymást, s már akkor tudtuk, mi összetartozunk – örökre. Mintha egy láthatatlan kéz fogta volna a miénket, s vezetett volna át minden nehézségen, akadályon egyenest a boldogságig. Kitartottunk a végsőkig, s most, hogy egyikünk ennyire vészesen közel került a halálhoz, a szerelmünk még erősebb lett.
Sokáig ültem az ágya mellett kezét szorongatva, egyetlen szó nélkül, mikor lehunyta szemeit. Riadtan néztem fel, s egy röpke másodpercig a szívem kihagyott egy ütemet, de ő megszorította a kezem, s tudtam, még nem jött el az idő. Akkor felkeltem a székről, hogy megmozgassam végtagjaim. Csak abban a pillanatban vettem észre az ablaknál ácsorgó rendőrt.
Egyenruhát viselt, nyilván, egyenest munkából szalasztották ide. Fejét az ablaküvegnek támasztotta, miközben görcsösen kapaszkodott a függönybe. Az arcát nem láthattam, mivel éppen háttal állt nekem, és azt sem tudhattam, mióta várt már.
Sorsunk keresztútja, az a közös, fájdalmas pont bátoríthatott arra, hogy a közelébe merészkedjek. Kezemet óvatos mozdulattal vállára helyeztem, mire ő bánattól eltorzult arcát felém fordította. Egyikünknek sem kellett beszélgetést kezdeményeznie, az a percnyi mozdulatlan csend mindent elárult, amit tudni akartunk egymásról. Aztán ő lomha pillantást vetett az ágy felé, majd intett nekem, hogy tegyünk néhány kört a folyosón.
Elsétáltunk egészen a gang végéig; a kávéautomatánál mindketten ittunk egy-egy feketét, mely az olcsó kávé és a műanyag pohár jellegzetes ízét hagyta hátra ajkaink között. Ki tudja, talán ez kellett ahhoz, hogy végre megszólaljunk, s feloldjuk – ha csak egy percre is – azt a súlyt, ami már-már térdre kényszerített bennünket.
– Mióta? – kérdezte tőlem.
– Hónapok óta tudjuk.
– Őrjítő nem?
Beleegyezően bólintottam.
– Tudja… én… – Felsóhajtott, s egy pillanatra elcsuklott a hangja.
Láttam, mennyire küszködött, mennyire küzdött az ellen, hogy mások észrevegyék, megtört. Azt hiszem, ezzel én is hasonlóképp voltam. A szeretteink miatt megpróbáljuk erősebbnek és rettenthetetlennek mutatni magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, végül mégis azok, akik hátrahagynak minket, a végső percekben elszántabbak mindennél s mindenkinél, hogy utoljára, de mosolyt erőltessenek arcukra.
– Én láttam embereket meghalni – folytatta aztán. – Láttam, láttam őket.
Nem akartam a szavába vágni, mert úgy gondoltam, nem tudnék mit mondani neki. Hagytam, hadd beszéljen, s reméltem, hogy ezzel megnyugtat majd engem is.
– Azt hittem, ezt el lehet fogadni. Elvégre… az emberek meghalnak. Egyszer mindenki meghal…
– De nem mindegy, mikor – tettem hozzá.
– Nem – rázta meg a fejét, – valóban nem mindegy.
– Tudja, még csak nem is lehet felkészülni rá. Legalábbis ez az esély nem adatik meg mindenkinek. Nem tudom, hogy létezik-e Isten… – Felkaptam a tekintetem, s mélyen a szemébe néztem. – Maga vallásos?
– Nem mondhatnám.
– Én sem vagyok az. De tudja, imádkoztam hozzá.
– Nem hinném – vetett ellent, – hogy egy vagy akár száz ima segítene. Nem hinném, hogy itt bármi is segítene…
– Nem hisz a csodában? – kérdeztem, bár magam sem hittem egészen, amit beszéltem.
– Csodában? – nevetett fel keserűen. – Higgyen nekem, sokat tapasztaltam már életemben, de csodát… csodát még nem láttam.
– Akkor mit akar tenni érte? – szegeztem rá fürkésző tekintetem.
A legkevésbé sem szerettem volna tolakodónak vagy gúnyosnak tűnni, csupán tudni akartam azt, amit valójában sem ő, se az orvosok nem tudtak. Mégis reméltem, hogy válasszal szolgál, ő azonban félreértette a kérdést.
– Mit tehetnék?! – üvöltött fel kétségbeesetten, és öklével a falba csapott. – Végig kell néznem. Végig kell néznem, ahogy ő napról-napra gyengébb lesz, ahogy lassanként elhagyja minden ereje, a teste elernyed, míg végül már beszélni sem lesz képes. Hát mit tehetnék? Hagyjam magára? Attól nem lenne könnyebb… se neki, se nekem. Tudom, hogy szüksége van rám, és nekem is szükségem van rá. Mellette a helyem, mellette, amíg…
Elhallgatott. Félt a szótól, attól a végtelen egyszerű szótól, mely nem jelentett s nem ártott semmit. Én oly sokszor hallottam már; otthon minden egyes nap beszéltünk róla, ha csak néhány percig is, de megmérgezte elménket. Én nem a szótól rettegtem, sokkal inkább mindattól, melyet képviselni hivatott.
– Ha segíthetne rajta… – szóltam csendesen, – megtenné?
– Micsoda? – nézett rám megrökönyödve.
Nem ez volt az első alkalom, hogy eszembe jutott. Tudtam, hogy szörnyű és megbocsáthatatlan volt, de képtelen voltam kiverni a fejemből. Egyre csak a férjem keserves, fájdalommal küszködő arca lebegett előttem, és a tehetetlenség, mely engem sújtott, az ő kínjait is felülmúlta. Úgy éreztem magam, mint akit méreg járt át; úgy kúszott egyre mélyebbre és mélyebbre az a gondolat, mely lassanként felemésztett minden szabályt, normát és törvényt. Csak a vágy maradt hátra; a vágy, hogy segíthessek rajta.
– Ezt maga sem gondolja komolyan – mondta a rendőr.
– Nem tudom… – feleltem őszintén. – Nem tudom…
Nem beszéltünk többet. Ő elhagyta a kórházat, de én maradtam. Visszagondolva arra az éjszakára, talán sejtettem. Legbelül, a zsigerekben valami azt súgta, most nem mehetek el, nem hagyhatom magára, mert szükségünk van egymásra.
Hajnali hármat ütött az óra, amikor felébredtem. Ő egész testében reszketett és keservesen vonaglott, kapaszkodót keresvén. Végül elkapta a kezemet, és megszorított. Kíntól eltorzult arccal rám meredt. Szólni szeretett volna, ám a fájdalom erősebb volt nála és legyűrte őt, én azonban tudtam, mit akart mondani.
Ő mindig is erős volt, nemcsak testiekben, de lelkiekben is. Támaszt nyújtott, valahányszor szükségem volt rá, de még akkor is ő vigasztalt engem, amikor a veszteség őt sújtotta. Sosem vágyott arra, hogy bárki is így lássa. Nem érzéketlenségből vagy félelemből, csupáncsak próbált méltósággal és büszkén szembenézni azzal, ami rá várt. Csakhogy gyengén és széttörve nem sikerült.
Segíteni akartam, mégis rettegtem attól, ami következhet. Amikor ránéztem, nem láttam mást, mint elszántságot, s ez némiképp erőt adott. Bólintott. Én csókot leheltem az ajkára, ő pedig finoman végigsimította az arcomat. Mennyire szerettem őt, az érintését, a mosolyát, a pillantását, és mennyire irigyeltem a kitartását, a bátorságát, a hatalmas szívét. Úgy szerettem, mint senki mást ezen a világon, ahogy ember valaha is szerethet valakit, tisztán és sosem múló szerelemmel. Ezért tettem.
Felsóhajtottam. A rendőr felemelkedett székéből, és engem is felállított. Mélyen a szemébe néztem, de hiába kerestem benne azt az embert, akivel a kórházban találkoztam.
– Emlékszik, hogy kérdezte, megtenném-e? – szólt.
Csendben bólintottam.
– Sosem tenném meg vele.
Egyetlen szó nélkül tudomásul vettem. Talán nem is érdekelt, mit gondolt, hogy elítélt, hogy szörnyetegnek tartott. Én tudtam. Tudtam, hogy helyesen cselekedtem.
– Most mi lesz? – kérdeztem.
– A bíróság dönt.
Megráztam a fejem. Én már döntöttem.
– Én nem megyek.
Egyetlen szempillantás volt, nem pedig hirtelen fellángolás, harag vagy lázadás. Csak visszavágytam a férjemhez, mert nélküle úgy éreztem, céltalanul lebegek ebben a világban. Kirántottam a rendőr fegyverét, és a halántékomhoz szegeztem.
– Ne tegye! – parancsolt rám.
– Mindenkinek joga van választani…

jan 10

Kaj Ádám, a Pannon Tükör megújításáról






Kaj Ádám főszerkesztő, a Zalai Hírlap január 10-i számában interjút adott a Pannon Tükör elmúlt évben végrehajtott megújításáról. Kiemelte, hogy egyik legfontosabb törekvés a Muravidék kortárs szellemi teljesítményének megjelenítése, és az európaiság. Hangsúlyozta, hogy a társművészetek, ahogy eddig is, ezután is szállást találnak maguknak a Pannon Tükör oldalain. Végül jó érzéssel újságolta: “A szegedi …

Olvass tovább »

dec 19

Pannon Tükör törzsasztal Nagykanizsán a Deák téren






dec 17

Sikeres volt a II. Pannon Pódium, Nagykanizsán






Rendhagyó irodalomórával kezdődött a II. Pannon Pódium irodalmi és színházi minifesztivál. A Batthyány Lajos Gimnáziumban a Pannon Tükör szerkesztői voltak a vendégek. A 21 éves Pannon Tükör szerkesztőségének szülővárosa Nagykanizsa. A nemrég megújult Pannon Tükör irodalmi folyóirat munkatársai újszerű rendezvényeket, kulturális programokat is kínáltak olvasóinak. „Kanizsára hozták el a Pannon Pódiumot, és én mint igazgató, …

Olvass tovább »

dec 08

Bence Lajos új verseskötetének bemutatója Lentiben






.

A muravidéki költő, Bence Lajos legújabb kötetét, december 2-án mutatták be Lentiben. A költő egyesületünk tagja, és a Pannon Tükör  munkatársa. A magyartanári oklevelet 1981-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. 1994-ben Budapesten bölcsészdoktori fokozatot nyert el irodalomtudományból. 1981-1990 között középiskolai tanár Lendván, 1990-1992 között a Hidak című nemzetiségi tévéműsor szerkesztője volt a Szlovén Televíziónál. 1991-1997 …

Olvass tovább »

dec 07

A Sörgyári capriccio Budapesten, a Vallai kertben






        A budapesti Pannon Pódium keretében sikerrel mutatták be Bohumil Hrabal, regényéből, Kaj Ádám által színpadra írt Sörgyári capriccio – Nyiratkozások című  drámát, a szerző rendezésében, Kéner Gabi főszereplésével.További szereplők: Báhner Péter és Hodu Péter.

(A fotót a Szegedi Nemzeti Színház 2014-es előadásának anyagából kölcsönöztük.)

dec 07

A Pannon Tükör 5. számának bemutatása Budapesten






December 6-án, Budapesten, a Vallai kertben sikeres folyóirat bemutatót tartottunk, amelyen részt vettek és felolvastak Vörös István vers-rovatvezető, Payer Imre munkatárs, míg a házigazda szerepkörében Braun Barna jeleskedett. Kaj Ádám tájékoztatást adott az új szerkesztőség koncepciójáról, terveiről és munkájáról

További aktív résztvevők voltak Balazek Daniel, Gál Soma, Dezső Márton, Gréta Krippl, Szabó Dénes,  Szabó P. …

Olvass tovább »

dec 05

II. Pannon Pódium Nagykanizsa






A sikeres zalaegerszegi bemutatkozás után, december 14-15-én rendezzük meg a Kulturális minifesztivál című programot Nagykanizsán. Az új szerkesztőség ez évi utolsó. 6. számának bemutatása mellett, sor kerül Szoliva János helyi költő posztumusz kötetének bemutatójára is, majd a Pannon Pódium vendégeként beszélgetést folytatunk két nagykanizsai születésű hírességgel, Balázsovits Lajos Balázs Béla-díjas érdemes művész színésszel,  és …

Olvass tovább »

dec 05

Pannon Pódium






     Hosszú évek után, Budapesten december 6-án újra hallat magáról, az új szerkesztőség által jegyzett Pannon Tükör című kulturális folyóirat, a  Vallai kertben. A lap bemutatásában közreműködnek Kaj Ádám főszerkesztő, Vörös István rovatvezető, Szemes Péter szerkesztő és Braun Barna munkatárs-házigazda.

     Ezt követően, a Pannon Pódium másik kimagasló eseménye   – Kaj Ádám rendezésben  …

Olvass tovább »

nov 14

A Pannon Tükör Lentiben






 

November 4-én, a Lenti Városi Könyvtárban a Pannon Tükör 4. és 5. számának bemutatására került sor, Szemes Péter szerkesztő lapbemutató előadásával. A helyiek emlékezetes műsorral és a lapokban közzétett alkotások színvonalas tolmácsolásával színesítették az estet. Előtte a PT-szerkesztősége és a Csordás János írókör megkoszorúzta Utassy József költő, és Csordás János költő, névadó sírját.

 

Olvass tovább »

okt 29

A Pannon Tükör szerkesztői a Győri Könyvszalon vendégeiként






 

Győri Könyvszalon

 

November 19. 17:00 A Pannon Tükör c. folyóirat új köteteit mutatja be: Tóth Imre: Exit (versek); A kert (novellák) Szemes Péter: Itt és Otthon (kritikai írások) A szerzőkkel és Kaj Ádámmal, a Pannon Tükör főszerkesztőjével Szalai Zsolt beszélget. Helyszín: Kisfaludy Károly Könyvtár Muzeális gyűjtemény

 

Régebbi bejegyzések «

Fetch more items