Boldogh Dezső versei

 

Pannon-táj

I.

Mindig a pannon-táj. És mindig a bús düledékek.
Puszta malomban… Kopjafa-állvány… Füst-szemű ősök…
Irgalom atyjai! Bankosok és kidobók feketében.
Nincs ezer év, se jövendő. („Alva születnek a költők.”)
Lenni kicsit menedzsernek, ősz filozófusnak.
Új-örök álmát ontja a gamma, az elfeketült menny.
Aztán ott van az ördögalak-szerű csillag a szobron.
Végtelen ős-ok. Nincs kegyelem. Szakadékok a térben.
Írni az írt sosevolt bajaidra. Úgy özönöl.
Bús düledéked ez itt. Örök-élet. Vagy: sohasem -.
Moccan a lélek. Talpon a zombi. Vár. Nekiindul.

II.

Mindig a pannon-táj. És mindig a bús telemarket.
Büntet a Cég. (Kirakatban cetlik hűs ragyogása.)
Őr-szerű, bágyadt, szürke vigyázók. Végtelen ős-ok.
Nincs fakadás, soha rügy, soha hófúvások a tájban.
Egy vak rókatetem, autó-bogarak kibelezve.
Izzik a lyuk, feketéll és hull le a híd a világ.
Majd kerül asszony a jurtába. Lesz gazdag a zombi.
(Kétszínű arcán immár serked az őszi legénytoll.)
Majd vesz új tevenyerget mert aranyér alakulgat.
Elmegy a Céghez. Éli a költők életeit …–
(mért, mi van ebben? És lovat áldoz, írja a gestát.)

 

 
Elindulok utánad

 

 

 

Elindulok utánad elindulok élet-előtti útjaimra
csapásaimat magam választom magam lehetséges világaimat
(a tengert a tüzet és emlékezetemet fogva össze) – – –
költészet nincs és soha nem is volt
csak nemtelen próbálkozások legyűrni holmi alacsonyabb istenségeket
csak az eső hangjaiból és fényfestékből egy-egy sugártaktus néha
(egy barlangi ember kéznyoma a vihar zenéjére)

Költészet nincs és soha nem is volt
és ha van értelmetlenebb mint a világ eseményei
idegesítőbb mint a csecsemők bömbölése
nem létezik a vers amely szólhatna Rólad
és megnevezhetné tested kilenc kapuját

A világszülő szellem hallgat
szavak torlódnak mint a tengerek
(jó söröm kiborult hülyén bámulok bele az éjszakába)
(itt ez a fehérség amelyhez a trolibusz csikorgása odalentről épp ideillik)
itt ez az ismeretlen járókelő szobámat telefüstöli
iszapos arcával angyalrendűek mappájába fürkész

Árapály alakít emberré lennem
noha kell hogy létezz Te is a túlsó oldalon hogy kisöpörd egyszer
a világaim közé szorult bolygóhideglelést
kell hogy létezz valahol az idegen hegyek szülte népek városain túl
egyszer felrobban a Nap megint
és újra egy köztes álom mandalája teremti majd valósággá arcodat
Adj valamit a remény ellen mondtam a remény ellen adj valamit
rombolhatod a puszta látványt válaszolta az angyal
asszonyt formálhatsz vízből szélből és homokból
de itt sehol egy pálmafatörzsbe karcolt szív meztelen nő
csak ez a háromnapos tabla-szóló a megszelidített datolyafák
és egy csí-energiával szétvetett toronyház a parton
Feltekerem gyapjútakarómat és elindulok az emberek közé
elindulok utánad hogy visszafogadjon megint a történelem
és az elhagyott Város amely lényed kilenc kapuját őrizte
odalent sárga zavarral vizenyős szemeikben az élők
szokásos vásári nép olcsó mulatt lányok a rabszolgapiacon
egy ablakból makacs XX. századi írógépkattogás
Itt csak a pókalakos gagyi sámánt látni a tévén
és koponyám falán a vonuló árnyékokat
lombikszél köszönt a plázsra
és millió mű-arcodon fenséges közönyödet
tested kapuit bámíthatják vizenyős szemeikkel az élők
Vagy férfi vagy Kirké barma az ember
nem létezik a vers amely szólhatna Rólad
csak a hallgatásunkká változott fenyők a beszáradt szürkületben
csak foszlányok a kulcsok urának monológjaiból

aztán egy ádámévai nyár
aztán az istenember emberi pózai –
a világszülő szellem hallgat

(jó söröm kiborult hülyén bámulok bele az éjszakába)

 

 

 

Nem kedveljük

 

 

Nem kedveljük a felfedőket
amerikát tárni pápuákokat
matatni hulla-fejtetőket
bűvös gépeket miken a nép mulat
a setét nép gyöngyöt hordsz elébe
a mának él csak hogy mindjárt felélje
bírvágyán nem győz az ámulat

Nem kedveljük a felfedőket
magyarázni véres kis titkaik
hajdanvolt koronás főknek
(minden titokban kárhozat lapít)
minden felfedő ócska bérenc csak
mind hízeleg hátulról képen csap
s északra néznek ablakaik

Nem kedveljük a felfedőket
nem kedveljük amerikáikat
a műbolygókat a ránk törő századot
műgatyáinkban a gumimásnikat
(a villamosszéket a honfibánatot
a hasznos életet a rózsafelhőket)
nem kedveljük
nem kedveljük őket

Tóth Norbert : Számítógép melletti beszélgetések, avagy körkérdések egerszegi képzőművészekhez

Számítógép melletti beszélgetések, avagy körkérdések egerszegi képzőművészekhez

Amikor 2013 májusában Zalaegerszeg város vezetése találkozóra hívta az itt élő képzőművészeket, néhány alkotó egy kis prezentációs anyaggal készült, amiben összefoglalták azt, hogy ők hogyan látják az elmúlt évtizedek és a jelen helyi művészeti életét, annak szereplőit.
Ebben megállapították azt, hogy az 1960-as, 1970-es és 1980-as években, valamint a ’90-es évek első felében sok művész tért haza, vagy telepedett le a városban.  Minőségi szobrok sorát állították, műteremlakásokat alakítottak ki, építettek. A megélhetésüket tanácsi és egyéb megrendelések sora, igazi mecenatúra, valamint tanári állások betöltése biztosította a műtárgyak eladása mellett. Elindult az Ady Művészeti Gimnázium, a kiállítóterekben pedig nívós tárlatokat láthattak az érdeklődők.
Ezzel szemben a 2000-es években a korábban idekerült művészek jelentős része elköltözött. Azok a fiatalok, akik a helyi oktatási intézményekben pallérozódtak, felsőfokú tanulmányaik végeztével – szinte kivétel nélkül – nem költöztek haza, vagy csak rövidebb időre. Azaz Zalaegerszeg „művész-megtartó” képessége, vonzereje csökkent. Ez nem vita kérdése, hanem egyszerű matematika, pontosabban statisztika. Akik maradtak, azok általában a 1970-es és 1980-as évek generációjának tagjai, illetve 3-4 harmincas éveiben járó fiatalabb alkotó.
De mi a helyzet velük? Hogy kerültek ide? Miért maradtak? Milyen kérdések foglalkoztatják őket? Merre tartanak? Elégedettek-e a helyi kulturális élet biztosította lehetőségekkel? Kell-e, és ha igen, akkor hogyan lehetne pezsgőbbé tenni a képzőművészeti életet? Ilyen és hasonló kérdésekkel szeretne foglalkozni ez a cikksorozat.

1. fejezet: Létezik-e olyan ma Magyarországon, hogy vidéki művész, illetve vidéki művészet? Ha igen, akkor mit jelent ez? Mik az ismérvei, sajátosságai?

Monok Balázs képzőművész, az Ady-iskola művésztanára

Vidéki művész, vidéki művészet… szerintem?

Művésznek lenni vidéken, illetve művészettel találkozni vidéken, vagy akár művészetre nevelni vidéken biztosan más dolog, mint a fővárosban. Vidéken minden más. Ezen a vidéken meg különösen más. A zalaegerszegi művészi élet meg kiváltképp a legmásabb. Találkoztam itt egyszer egy művésszel, aki azt mondta, hogy ő nem művész. Még ilyent?
Lássuk csak! Itt nincs humán irányvonalú egyetem (pedig ahol van, ott azért művészeti élet is fellelhető) Itt soha nem volt képző- és iparművészeti szakközépiskola. (Amit a „művészeti” alatt értünk az nálunk még csak alapfokú) Itt nincs modern képtár (persze elavult sincs) ami ha most hirtelen lenne is, valószínűleg nem sokat változtatna a jelenlegi helyzeten. Amit az itt élők zöme művészetnek nevez, azt máshol már rég nem nevezik annak, de van olyan, amit a fővárosban művészetnek neveznek, azt itt mégis megvetik. Néha megjelennek nagyon fiatal művészjelöltek nagyon messzi országokból, de ez megközelítőleg csak 20 embert érdekel a városban. Szóval van is művészet, meg nincs is művészet.
Én például nem kerültem ide, mert mindig is itt voltam, viszont az én művészetemet itt sem, és nagyon máshol sem tartják túlzottan jó művészetnek. Ezt meg tudom érteni. Nekem persze az. Főleg amikor csinálom, azt nagyon bírom. Olykor zenét írok, máskor verset. Van úgy, hogy szobrot készítek, de az is előfordult már, hogy festettem. Ha nagyon elkap, néha még environmenteken is dolgozom, és szeretek kipróbálni mindent, amit csak lehet műalkotás címszó alatt. Nincs anyagfóbiám.  Én ugyan nem rendelkezem művész jogosítvánnyal, habár mégis ezt tanítom. Igaz, én tanítani tanultam, nem művet alkotni. Persze ismerek olyant is itt, akinek birtokában van efféle oklevél, mégsem tanítja, vagy ha mégis, nem mindig jól. Ezeket mostanra már egészen biztosan állíthatom.
Próbálkozik, tényleg nagyon igyekszik, drukkolok is neki a háttérből, mert én már itt maradok végig, de a többiekhez képest ez a vidéki megyeszékhely még sajnos mindig nagyon éretlen. Egyszer azonban remek művészeti központtá válhat majd, az adottságai akár meg is lehetnének hozzá. Olyan, amiért érdemes lesz ide jönni, sőt akár itt is maradni, hiszen egyszer már majdnem sikerült.

Frimmel Gyula grafikusművész, az Ady-iskola művésztanára

Kedves Norbi!
A kérdések, amelyeket feltettél, rendkívül szerteágazó témákhoz vezetnek, éppen ezért kifejtésük nagy terjedelmet és alapos felkészültséget igényelne. Én főleg ez utóbbival nem rendelkezem, de néhány gondolat azért megfogalmazódott bennem annál is inkább, mivel személyes érintettségem a dologban nyilvánvaló.
Először is nézzük magát a fogalmat! Mi az, hogy vidéki művész (művészet)? A szómagyarázat látszólag egyszerű: olyan művész, aki nem a fővárosban él, és alkot. Igen, de mi következik ebből? Attól, hogy a kilométerben mért távolság a lakóhelye és az ország gazdasági, kulturális és más központjaitól (hogy ne használjam a “vízfej” megnevezést) több, vajon más lesz-e a művészete. Nyomot hagy-e ez a távolság a munkájában? Erre a kérdésre nincs egyértelmű válasz. Nádas Péter vajon vidéki művész lett-e attól, hogy évtizedek óta itt él Göcsejben? Könyveiben hogyan jelenik meg a vidék élete, budapesti polgári gyökerei átültethetők-e a zalai agyagos talajba? Nem hinném, hogy nagyot tévedek, ha azt állítom: ő ugyanaz a polgár maradt, aki azelőtt volt, és ugyanúgy része az egész magyar és fővárosi irodalmi életnek, mintha a Rózsadombon lakna. Aztán meg itt él köztünk egy Németh János. Az ősei is itt éltek és az említett agyagot gyúrták, formálták. Mi alakította az ő művészetét olyanná, amilyennek ismerjük? Elődei mesterségének és anyagának, emellett az egész európai képzőművészetnek a legalaposabb ismerete, és az, hogy ezek mind együtt váltak vérévé. Továbbfejlesztette a régi fazekas tradíciókat magas művészetté, de ez a magas művészet csak ebben a sárgás színű földben gyökerezhetett. Aztán meg beszélhetünk Bukta Imréről is. Ő is mélyen, a “nép fiaként” kezdte. Aki látta a közelmúltban Műcsarnokbeli kiállítását, talán még a vidék szagát is érezte a festményeken, installációkon. Vidéki művész? Igen, de egyetemes jelentőségű.
Ha a felsorolást újabb nevekkel és életművekkel bővítenénk, valószínűleg tovább színesedne a kép, és még bizonytalanabbá válna a vidéki művész mibenlétének meghatározása. Szándékosan választottam közismert példákat a magam esete helyett, mivel nem nagyon szeretek saját magamról beszélni, meg az a véleményem, hogy az én esetem más is. (Persze mindenkié más!)
A leveledben feltett alkérdések inkább a művészlét (vidéki és nem vidéki egyaránt) egzisztenciális kérdéseit firtatják. Ez megint kötetekre rugó tanulmányt igényelne. Röviden azért el lehet mondani, hogy a művészet természetszerűleg anyagi ráfordítást igényel. Az anyagi források vagy valakinek a magánvagyonából, vagy az állampolgárok befizetett adójából teremthetők elő. Az első változat meglehetősen ritka errefelé. Ha mégis előfordul, talán leginkább valaki zűrös adóügyeinek a tisztára mosását szolgálja, mintsem valódi művészetpártolást. (Ez egy rosszmájú megjegyzés volt, és nem is vonatkozik mindenkire, aki pénzt áldozott műalkotásokra!) A másik lehetőség közpénzekből finanszírozni a művészetet. Itt mindjárt több kérdés vetődik fel: mennyi áldozható a költségvetésből kultúrára? Ki dönti el, mire mennyi költhető? Kit bízunk meg művek létrehozásával? Ezek milyen valóságos igényeket elégítenek ki, hosszú távú, időtálló művek-e, vagy csak a pillanatnyi divatnak hódolnak, a népszórakoztatás céljait szolgálják? A közpénzek elköltésének persze vannak szabályai, de mint minden más területen, a szabályok itt is rendkívül “rugalmasan” alkalmazhatók. Legyünk őszinték, ahogy nincs tiszta gazdaság, úgy a tiszta kultúra is nehezen képzelhető el. Az érdekek szerteágazók és a döntéseket mindig valóságos személyek hozzák, nem absztrakt jogszabályok. Ráadásul objektív kritériumok sincsenek – nem is lehetségesek – ezért a döntéshozókat különösen nagy felelősség terheli. Így van ez országosan, de itt helyben is, mindenki tudna érdekes, furcsa eseteket felhozni példának (lásd Fischer György és mások).
Nem is beszélve arról, hogy a művészet manapság mennyire heterogén, így aztán az anyagi források felett diszponálók döntései még akkor sem egyszerűek, ha a legtisztább szándékok vezetik őket. No meg hát a művész szemszögéből is felmerülnek problémák. Milyen kompromisszumokra hajlandó annak érdekében, hogy a fent vázolt körülmények között mégis csak a művészetéből élhessen? Ha semmilyenre, akkor meg tudja-e teremteni magának azt az anyagi függetlenséget, amely lehetővé teszi számára a szabad, független alkotást? Elvárhatja-e a társadalomtól, hogy biztosítsa számára a megélhetést és a munkafeltételeket akkor is, ha homlokegyenest szembemegy az emberek által elfogadhatónak tartott trendekkel? Tudatosan, vagy anélkül ezekkel a kérdésekkel minden művész szembesül a pályája kezdetén, és azután is sokszor. Keservesen nehéz döntések ezek, és persze néha akad egy-két szerencsés, akinek nem kell nagyobb erőszakot tennie a természetén, hogy boldogulhasson. A többiek ezt gyakran irigykedve nézik, de nincs mindig igazuk.
Hogy azért mégis mondjak magamról valamit: az én választásomat egy régi-régi élményem határozta meg. Ez pedig nem más, mint Alan Sillitoe A hosszútávfutó magányossága című regényéből készült film egy jelenete, amelyet Tony Richardson rendezett. A jelenetben a főszereplő (Tom Courtenay játssza) győztesen futhatna be a hosszútávú futóversenyen a célba, ám a célszalagtól tíz méterre megáll, és nem fut tovább. Lassan beéri a második versenyző, aki nem érti, mi történt, de ő csak vigyorog, kapkodja a levegőt, és úgy tesz, mint aki befejezte a versenyt. Amikor a társa mellé ér, egy utánozhatatlan elegáns mozdulattal tessékeli előre, mintha a királynő fogadásán lenne. Így aztán a börtönigazgató és a többiek dühös üvöltözése mellett a második versenyző fut be először a célba. Tom Courtenay gesztusa azt mondja: – Csak tessék! Ha te ezeknél akarsz érvényesülni, parancsolj!
Hát, igen. A függetlenség kérdése… Persze én szerencsés vagyok a mesterségemet illetően, mert egy darab rézlemezre mindig futja. Egy szobrász, egy színész helyzete mindig nehezebb. De ez legyen az ő gondjuk.
Láthatod, ahogy lenni szokott, a feltett -látszólag egyszerű- kérdésre csak újabb kérdésekkel tudok válaszolni. De talán mások majd talán közelebb jutnak az igazsághoz. Én mindig bíztam a fiatalokban.
Üdvözlettel:
Frimmel Gyula

Tánczos György festőművész, az Ady-iskola művésztanára

 

 

 

1998 szeptember első napján álltam munkába az Ady iskolába, mint friss diplomás kezdő művésztanár. Veszprém megyei gyökereim és a pécsi tanulmányok, barátok otthagyása után a számos, máshol kínált csalogató álláslehetőség közül hogy miért pont Zalaegerszeget választottam?
Erre nagyon egyszerű a válasz. Nem a város vonzereje miatt, hanem a barátok, későbbi művésztársak, kollégák invitálására. Fischer Gyuriék.
– Hahóti házában rendezett művésztelepek, cimborám Horváth M. Zoli, csoporttársam Ernszt Andris, továbbá a későbbi művészkollégáim, Gábriel Jóska, Frimmel Gyula, Farkas Feri, Andor Pisti ittléte egy olyan pezsgő életteli közegről biztosított, amiért könnyen mondtam le a pécsi forgatagról és a város imagojáról is. Noha ahogy a korabeli “szlogennel” többen is illették akkor Zalaegerszeget, ami szerint olyan volt mint egy: “fáradt osztrák kisváros”- ahol egyébként munka van, de a kultúrát magadnak kell csinálni nem volt túl bizalomgerjesztő. A barátok, a tanítás sokáig feledtette velem mindezt. Egy burokba éreztem magam, ahol elhittem, hogy van olyan, hogy “vidéki művész” és “vidéki művészet”. Fiatal pályakezdőként nem különösebben törekedtem szakmai szervezetek tagja lenni, máshol kiállítani, hiszen a szakmaiságot, a további tanulás lehetőségét, kollégáim, barátaim ittléte biztosította. A kétezres évektől azonban sok minden megváltozott. A művészkollégák sorra hagyták itt a várost és az iskolát; Andor Pisti, Ernszt Andris, Gábriel Jóska, Horváth Zoli is elment, ami rádöbbentett arra, hogy a régi más városokban élő kapcsolataim felelevenítésével nekem is lépnem kell, ha nem karok beszürkülni. Mindemellett a város is változáson ment keresztül, hiszen a gazdasági válság magával sodort olyan vállalatokat, üzemeket, mint a Zala hús, a Zalabútor, Zalabaromfi, a Ruhagyár a MOL telep stb. Így már a korábbi szlogen sem állta meg a helyét… De ez mindenki számára ismert. Zalaegerszeg valahogy lemaradt abban a versenyben, ha volt egyáltalán ilyen, amit Győr, Szombathely, sőt Veszprém is sikeresen oldott meg. Nevezetesen megvalósítottak a felsőoktatás bővítése révén egy olyan CAMPUST, amely igénylője, később fogyasztója lett a helyi kultúrának, művészeteknek. Zalaegerszegen, ez mind a mai napig hiányzik. A pénzügyi főiskolai képzés és az orvosi kihelyezett képzése ezt nem biztosíthatja. Nincs továbbá a városnak egy olyan “bázis” helye, amely másutt a belvárosokban nyíló galériák sorát ösztönözte. Elég csak Veszprém várnegyedére gondolni, ahol az állandó kiállítóhelyek Vass László Gyűjtemény, László Károly Gyűjtemény mellett az elmúlt másfél évtizedben a Csikász Galéria mellett még további galériák nyíltak (Magtár, Várgaléria stb..), mint kiállítóhelyek. A zalaegerszegi Kossuth utca meg nem oldott helyzete, amely nincs összeköttetésben a régi városrésszel (Deák tér környékével) nem segíti elő ezt a folyamatot. Nem segíti elő ezt a folyamatot az sem, hogy nincs rendszeres, szervezett megmutatkozási lehetősége a helyi képzőművészeknek. Az Egerszeg szalonok rendszertelen megjelenései – eltűnései, nívótlan díjazásai (egy díj odaítélése) tovább csökkenti a helyi lakosság jelenlétét az efféle rendezvényeken, megnyitókon, így a helyi művészeti élet megítélése is felemás. Jónak tartom a D’Clinic Stúdió  kortárs művészeket megjelenítő próbálkozásait, de a fent említett tények miatt, igazi “tömeg” bázisa szerintem nem tud lenni. Ahogy nem létezik itt a vidéki művész fogalma sem. Most már úgy gondolom vidéken élő és alkotó művészek vannak, ahogy itt Zalaegerszegen is, de vidéki művészet nem létezik. Az ember vagy alkot és kiállít, lehetőleg minél több helyen, vagy nem, és beszürkül elkedvetlenedik felülről várja a sült galambot….

Tánczos György
Zalaegerszeg, 2017. január 30.

 

 

 

Németh Klára festőművész

 

 

 

Lehet szofisztikáltan fogalmazni a választ, ezt már meg is tette előttem Frimmel Gyula.
Én az idézett prezentáció megállapításaira szeretnék reflektálni.
– A nyolcvanas évek elején egzisztenciális okokból jöttünk Zalaegerszegre. Egyetlen hétvégén felmértük leendő lakhelyünket: Vadász György Csipkeháza, az új  Művelődési Központ Landorhegyen, az Egervári Művésztelep alkotásai a Vizslaparkban, az MMIK kiállítóterme, Irodalmi Kávéház, a Hevesi Sándor Színházban Ruszt József, Árendás, Zsótér… Lukács Zoli és Vértényi Lajos egyedi plakátjai. Elegáns Képcsarnok Galéria volt a városközpontban, minden igényt kielégítő a Simon István Könyvesbolt. A filmklubban cseh filmek. A kulturális élet  minősége minden területen egyenletesnek és megbízhatónak látszott.
Tanítottunk, szakköröztünk, dolgoztunk, lassan megismertük a várost, szomszédokból barátok, tanítványokból kollégák lettek. Közvetlen megbízásokra, vásárlásokra nem számíthattunk, de a város kapcsolatai révén külföldi művésztelepeken, kiállításokon részt vettünk. Ami hiányzott, azt megteremtettük – szép kis galériákat alakítottunk ki romos helyekből, a műtermünket megosztottuk, hahóti házunkban nyári kézművestábort szerveztünk.
– Szakmai kapcsolatok, bemutatkozási lehetőségek a rendszeres Zalai Tárlaton kívül is adódtak – a  Dunántúli Tárlat, Pécsi Kisplasztikai Biennálé, Hódmezővásárhelyi Tárlat, Egri Akvarell Biennálé a Magyar Alkotóművészek Egyesülete tagjai számára országos megmérettetésnek is számítottak. A szigorú zsűrik után már a bekerülés is sikert jelentett, a díjazás pedig szakmai körökben feltétlen tekintélyt, rangot adott – vidékiként különösen jó érzés volt átélni (Fischer mindig hozott el elismerést).
– A városban és a megyében is sok országosan nyitott pályázatot hirdettek köztéri alkotásokra. A Képzőművészeti Lektorátus szakértői véleményezték a pályaműveket, nagyon professzionális, már-már szőrszálhasogató jegyzőkönyveiket megkapta a megbízó, és igencsak elgondolkodhatott, ha nem aszerint döntött… ami napjainkhoz közeledve egyre sűrűbben fordult elő.
– A mostani helyzetet már kevésbé ismerem, nincsenek elvárásaim, legfeljebb néhány ötletem, javaslatom (Köszönöm, hogy megkérdeztél, Norbi!) Abban biztos vagyok, hogy a megvalósításukhoz profi csapat kell, a lelkesedés már kevés.
Szerintem hasznos minden lehetőséget megragadni a nyitásra a külvilág felé (D’Clinic bravó!), és tudomásul venni, hogy inkább az itteniek érdeke ez, és  előbb kell adnunk, mint kapunk… Amíg a Báthory utcában üresen állnak a műteremlakások, azokat csekély áldozat lenne felhasználni erre a célra. Jó feltételekkel, jó embereket hívni, akik hírét vihetik…
Beengedni friss, eredeti köztéri dolgokat a meglévők mellé, visszatérni az országos pályázatokhoz, nem feltétlenül csak plasztikában gondolkodva! Találják ki a művészek, miképp alakuljon egy tér, végül is ez egy szakma, amiben ki lenne járatosabb?! Az építészetnek mindig hosszú időre van hatása a környezetre, jó lenne, ha nem utólagos korrigálásra próbálnák használni a vizuális művészetet (pl. Vásárcsarnok). Ne szobor és szobor versenyezzen egymással, hanem bármilyen szín-anyag-forma, földön-vízen-levegőben. Látványterveken ma már bármit be lehet mutatni.
A vizuális képzés kimarad generációk életéből, bármennyire divat lett a stylist, a lakberendező, a jobb agyféltekés rajzolás, a mandalakészítés, és így tovább sajnos… Ez szerintem azért jelez bizonyos hiányérzetet. Átlagos iskolákban szinte nincs is idő erre a területre. Feltűnt ugyanakkor, hogy a városban megnőtt az érdeklődés a beszélgetős műsorokra. Ebben a keretben színvonalasan prosperál a pszichológia, lehet, hogy a képzőművészet terjesztése is működne. Hogy a mi mániánk sokak mániája legyen! Valahogy ravaszul becsempészni… fokozatosan: híres divattervező, extravagáns belsőépítész, szórakoztató képzőművész.
Nem kellene rengeteg pénz ahhoz sem, hogy legyen egy kortárs gyűjteményünk. Én már régen megvásároltam volna a Zalai Tárlat díjazott műveit!  Garantált minőség, remek áron, csak háromévenként! Fontos, hogy nem ötletszerűen kiválasztott anyag, hanem zsűrizett.
Már csak két témát említek, közvetlen és nagyon közeli események, a tanulságot vond le:
– Fischer Györgyre, munkásságára emlékező kiállítás a Göcseji Múzeumban 2016 novemberében, sok barát, kolléga, tanítvány.
Recenzió? Új Művészet, Balkon, Műértő? Valaki Budapestről?
– Fischer Judit kiállítás megnyitója Budapesten, a Liget Galériában, 600 lájk, 100-150 ember, kritikusok, kurátorok, festők; aki csak él és mozog.
Fischer György szobrászművészről albumot készül kiadni a város. Feltétel, hogy a szerkesztéstől a nyomdáig helyben készüljön. Szerinted kihez jut majd el?

 

 

 

Németh János a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas szobrász, keramikus

Németh Jancsi bácsi hagyományos levélben kapta meg az első kérdéseket. Ennek apropóján aztán beszélgetésre hívott, lévén nem olyan aktív a számítógép előtt. Rövid találkozónk alkalmával végül azt kérte, hogy a Forrás című folyóirat 2015. márciusi számában olvasható interjúból szemezgessek, abban mindent elmondott. A szépirodalommal, szociográfiával és művészettel foglalkozó lapból kaptam is egy példányt, amiből most néhány részletet kiemelek.
Forrás: Ménesi Gábor: Nem korszerű szeretnék lenni, hanem időszerű. = Forrás, 2015. március. 77-104. o.

„..Utunk a Göcseji Múzeumba vezet, miközben szemügyre vesszük néhány köztéri alkotását. Az utcán lépten-nyomon ismerősbe botlunk, akik tisztelettel köszöntik a mestert. Nem csoda, hiszen születése óta, immár több mint nyolcvan éve itt él, mindig hű maradt a városhoz, jól ismeri annak valamennyi szegletét. […] Németh pályakezdése óta erősen támaszkodik a népművészetre, alkotásain, melyek legfőbb témái, motívumai a Bibliában, a mitológiában, a legendákban és a magyar mondavilágban gyökereznek, átsejlik az ősi fazekasság hagyománya, formavilága.”
„…Segédeink közül különösen jó viszonyban voltam a muravidéki Marusics Ferenccel, aki Kisszabadkáról érkezett. Időnként hazament a falujába, én pedig rábeszéltem, hogy vigyen magával néhány agyagfigurát, amit készítettem, és adja el az ottani búcsúban, vagyis már legkorábbi munkáim értékesítésre kerültek. Olyan meghatározó élményekkel találkoztam gyermekkoromban, amelyek később a kerámiaművészet közelébe sodortak. Nem is volt más gondolatom, csak azt akartam folytatni, amit felmenőim elkezdtek.”

„A főiskolai oklevél mellé egy évre szóló ösztöndíjat kaptam, szállással és teljes ellátással, vagyis tovább dolgozhattam az ottani műtermekben.[…]
[Az ösztöndíj letelte után] meghívtak a zsennyei művésztelepre, ahol inspiráló környezetben tölthettem a nyári hónapokat. Utána jó állást ajánlottak Hódmezővásárhelyen, én azonban akkor már elhatároztam, hogy hazajövök. […] Lajos bácsi műhelyét nem érintette az államosítás – ott dolgozott az unokabátyám, ifjabb Lajos is –, átmenetileg annak sarkában alakíthattam ki első műtermemet. Építettünk nekem is egy tokos, dupla falú, fatüzeléses kemencét, abban égettem ki a munkáimat. Körülvettek és megihlettek a festett tálak, tányérok és korsók, kéznél voltak a színes oxidok, agyagfestékek, és azokkal vontam be a szobraimat. Ott készült az első, négy négyzetméter nagyságú színes csempeképem a balatonföldvári iskola falára.”

„– Közben visszament a gyárba?
– Igen. Műszakvezető, gyártás-előkészítő lettem, ami azt jelentette, hogy új kályhacsempéket kellett terveznem. Egy alkalommal megkeresett Vass Antal belsőépítész, aki a főiskolán tanított, és az újonnan létesült kőbányai vásárközpont pavilonjait tervezte, és megbízott húszezer csonka gúla alakú fagyálló idom gyártásával. Mindez jelentős bevételt hozott a gyárnak, és számomra is tanulságos munka volt, mert felkészülhettem a domborművekre, kikísérletezhettem azokat az anyagokat, amelyeket később is használtam.
– Hogyan sikerült saját, különálló műteremre szert tennie?
– A gyár szemközti irodahelyiségét kiürítették, mert felépült az új irodaház. Említettem az igazgatónak, hogy milyen jó lenne az nekem műteremnek. Ő azonban először nem akarta átengedni. A megyei első titkár, Darabos Iván gyakran megállt mellettem, ha arra járt, és megkérdezte, min dolgozom. Beszélgetésünkből az is kiderült számára, hogy szükségem lenne saját műteremre. Végül az ő közbenjárására kaptam meg az említett helyiséget. Később a város egyik tanácselnöke, Kustos Lajos, aki nagy művészetbarát volt, kezdeményezte, hogy építsenek műteremlakásokat. Ezek egyikében élek és dolgozom jelenleg is. Kaptunk annyi kedvezményt, hogy a műterem alapterülete nem számít bele a lakbérbe.
– A hatvanas évek végén döntött úgy, hogy eljön a gyárból, és – mai szóval élve – szabadúszó lesz.
– Igen, de ehhez egy nagyobb megbízás is kellett, mégpedig a harkányfürdői harminchét négyzetméteres falikép elkészítése.
– Hogyan jutott ahhoz a munkához?
– Az előző rendszer pozitív intézkedése volt az a rendelet, melynek értelmében a beruházó az építkezések után befizetett egy bizonyos összeget a központi kasszába, s ezt közintézményekben, iskolákban, köztereken műalkotások felállítására fordították. Elosztásáról a Képző- és Iparművészeti Lektorátus döntött, pályázat vagy meghívás útján választották ki az alkotókat. Éveken keresztül kaptam ezúton különböző megbízásokat. Születtek persze olyan alkotások, amelyek a kommunista ideológiát közvetítették, de voltak olyan művészek, akik az említett támogatás segítségével töretlenül járták a maguk számára kijelölt utat.”

„…Emlékszem, javában dolgoztam a harkányi munkán, amikor Borsos Miklós meglátogatott műtermemben, hosszasan nézte a száradó elemeket, és elismerően szólt róluk. Egyes részleteit bemutattam 1969-ben a Képcsarnok Derkovits Termében rendezett kiállításon. László Gyula megnyitójában külön kiemelte, mennyire újszerűen alkalmazom képzőművész szemlélettel azt a hagyományt, amit a népi fazekasságtól örököltem. Mellette a Televízió Galériájának tizedik adásában szerepeltem, közel egyórás portré készült rólam. A műsort Somogyi József szobrászművész, Rapcsányi László és Poór Klára vezette.”

„– Nem sokkal a harkányi munka után újabb nagy feladat várt önre, hiszen a zalaegerszegi fedett uszoda több mint húsz méter hosszú és százhúsz centiméter magas frízét kellett elkészítenie.”

„…Utána készült az épülő kórház bejárati folyosójára egy tizenhárom méteres fríz, mely a gyógyítás történetének fontosabb állomásait mutatja be különböző motívumokkal. Köztéri munkáimra úgy tekintek, hogy azok valóban a köznek szólnak, és nem pusztán ábrázolnak, hanem gondolatébresztő mondanivalót közvetítenek. Ha nem szólítják meg a befogadót, nem sikerültek igazán jól.”
„…Korai szobraimat még mintáztam, azok formavilágához és témájához jól passzoltak az erősebb színek. Később azonban, ahogy áttértem a korongozásra, elhagytam a különböző festékeket, mert rájöttem, az agyagmázak jobban aláhúzzák a formát, egy színen belül mutatnak sötétebb és világosabb tónusokat, vagyis a színek kavalkádja helyett a forma szépségével és az anyagszerűséggel, a cserép „hangjával” fejezik ki a mondanivalót. Számomra ezek is színesek, de nem tarkák, nem tűnnek túldíszítettnek, és úgy érzem, hitelesebben tükrözik azt a hagyományt, amelyhez ragaszkodom. Az etruszk agyagszobrok mellett előképnek tekintem az útszéli kőfaragványokat, mert azokat olyan mesteremberek készítették, akik nem tanultak mintázni, a maguk naiv egyszerűsége, ízlésvilága szerint közelítették meg témáikat. Nem akartak ők művészettel foglalkozni, csupán a szépség iránti vágy késztette őket arra, hogy formába öntsék gondolataikat, s mindazt, amit maguk körül tapasztaltak. Szívvel-lélekkel teremtették meg alkotásaikat, sugárzik belőlük a szeretet, a gondolat tisztasága, a forma öröme. Az arányokkal hasonlóképpen bánok, mint a pásztorművészet, vagyis kiemelem, nagyobbnak ábrázolom, ami számomra fontos.”
„– A Műcsarnok három termében 1976-ban rendezett kiállítása összegezte mindazt, amit addig létrehozott. Mit jelentett önnek akkor ez a megmutatkozás?
– Nagyon fontos volt számomra, elsősorban azért, mert eljöttek a mestereim és a művésztársak, a megnyitót Borsos Miklós vállalta. A tárlat alapvetően kedvező fogadtatásban részesült, többen méltatták a szaksajtóban is. Voltak azonban olyanok, akik számon kérték rajtam, hogy változatlanul ugyanazzal a technikával, formavilággal dolgozom, és a szememre vetették, hogy egy helyben járok.”

„…Pályám fontos állomásának tekintem a Kölcsey Ferenc Gimnázium aulájának húsz négyzetméteres domborművét. A csodaszarvas-legenda szimbolikus megfogalmazását állítottam középpontba, és belecsempésztem a mi vidékünket, a csodálatos dunántúli tájat. A hétágú gesztenyefa (ez a faj Zalának egyik őshonos fája) a hét törzset jelképezi. Rajta a madarak a megtelepedés, a fészekrakás szimbólumai. A csodaszarvas megtorpan, és egy pillanatra visszanéz, vezeti Hunort és Magort, a madár szinte a szájából röppen fel. A jellegzetes göcseji kontyos harangláb kötelét két földből kinyúló kéz rántja meg. A harang kondulása születést, halált, ünnepet, gyászt egyaránt jelez. A szántásban felbukkanó amfora arra utal, hogy ez a vidék Pannónia provincia volt a Római Birodalom idején. Árpád vezér a gyökerek közt pihen, úgy érzékeljük, mintha belőle nőne ki a fa. A tájhoz tartozik a búzamező, a kalászok tipikus korongolt formaként szinte kelyheknek látszanak. A fa mögött felsejlő szőlő ugyancsak a vidék gazdagságát fejezi ki.”

Barna Róbert interjúja Jahoda Sándorral

Interjú Jahoda Sándorral. Kérdező: Barna Róbert

Barna Róbert: Régóta ismerjük egymást. Így végigkövethettem írói pályájának alakulását. Emlékszem, versekkel kezdte. Hogy kezdett el írni? Mikor jelent meg először?

Jahoda Sándor: Tizennégy évesen írtam az első versemet. Jól emlékszem a körülményekre, borzasztó volt, mindegy. Szóval egy rendkívül rosszul sikerült iskolai szünet alatt született, karácsony után. József Attilát olvastam éppen, illetve József Attiláról, és az ő életét, akkor, bizonyos szinten párhuzamban éreztem az enyémmel, mármint szenvedés-ügyileg, és ez megihletett. Versemből ennyire emlékszem, így szól:

Betegségedből kigyógyulni nem tudtál,
Te mégis alkottál,
Míg a gyertyát el nem fújta
Ő…

Semmiféle célom nem volt ezzel a verssel, csak jött és kész. Tizenhét éves koromig nem is írtam többet. Akkor viszont kitört bennem az „eszperente-láz”. Hetekig eszperente nyelven beszéltem, a kollégiumban, az iskolában – úgyszólván folyékonyan. És hát, ebben az időszakban írtam eszperente-verseket, nem is keveset. De ezt pusztán szórakozatásból csináltam, megnevettettem velük a társaimat, és persze magamat is. És megint nem volt célom ezekkel a versekkel, jöttek és kész. Nem vettem komolyan akkor sem. Aztán húsz éves koromban túlterheltem magam, idegileg kikészültem, és pszichiátriára kerültem. Ott kezdtem el „komolyan” írni. Első igazi publikációm huszonnyolc évesen, 2003-ban volt, a Lyukasórában. Még egy kevéske honoráriumot is kaptam a versért… Mérhetetlenül büszke voltam. És rettentően naiv…

B.R.: Hogyan keletkeztek a verseskötetek? Ma már leginkább prózát ír, sőt, drámai műfajokkal is kísérletezik. Mikor és hogyan történt a váltás?

J.S.: Ez egy hosszú történet, próbálom sűrítve elmondani. Már többször publikáltam itt-ott verseket, többek között a Napút folyóiratban is. Akkoriban volt még Irodalmi pályázat, itt, Zuglóban, amit a Zuglói Önkormányzat írt ki, és sikerült nyernem rajta 200000 forintot. Ez 2005 végén volt. A Napkút Kiadó kiadhatónak érezte az anyagomat, így következő év tavaszán meg is jelent első kötetem, az Etűdök üvegpoharakra. Én őrülten örültem ennek. Úgy kb. másfél hónapig… Utána csak nőtt az ámulatom, hogy nem állt meg az élet, továbbra is ugyanolyan zűrös-bajos volt a világ, mint annak előtte, és még csak szakmai reflexiók, kritikák sem jelentek meg róla. Az ámulatból depresszió lett, a depresszióból újra versek, és verseskötetek. Évente egy-egy kötet, sorjában öt. 2010-ben jött ki haiku-kötetem, a Hungarovox Kiadónál, a Tizenhét szótag. Ekkor nyertem utoljára a kerületi pályázaton, utána ugyanis már nem volt több zuglói pályázat, és azóta sincs. Hogy hogyan kezdtem el prózát írni? Érdekes volt. Először is: én annak előtte mindig azt hittem, hogy nem, nem, én nem tudok prózát írni, csakis verseket. Tehát 2011-ben elkezdtem prózát írni. Emlékszem, feküdtem az ágyon, otthon, tök depressziósan, és egyszer csak jött egy mondat, valahonnan. Mégpedig ez: „Az öreg Kovács nem érte meg a reggelt.” Hirtelen felültem az ágyon, és lázasan azon gondolkodtam, hogy ez nem egy vers kezdőmondata… Ekkor és ezzel kezdtem el prózát írni. Később, ebből az anyagból, 2015-ben meg is jelent a Panírozott szárnyak című kisregényem, a Magyar Napló Kiadónál. De nem volt zökkenőmentes az „átállás” Többnyire verseket írtam továbbra is, csak néha-néha nyúltam a prózához. Keveset haladtam vele, de a barátaim biztatására egyre lelkesebben folytatgattam a szöveget. Másfél év alatt jutottam el oda, hogy szerkesztgetni kezdtem az anyagot, ami nem volt egyszerű, ugyanis kísérletjellegű anyag volt. Időrendileg direkt összekutyultam, és csak később gondoltam azt, hogy ne, ezt nem így kéne. Tehát időrendileg rendbetettem. Közben a versek egyre kevésbé voltak jók, én legalábbis így láttam, és ez a szerkesztői válaszokban, illetve a szerkesztői nem-válaszolásokban is megnyilvánult. Teljesen paff lettem. Aztán elkezdtem rossz novellákat írni. Majd később jobbakat. 2015-ben kezdtem el drámákat, vígjátékokat is írni. De előtte még csináltam egy kalózregényt-paródiát, és belekezdtem egy lektűr-sorozatba.

B.R.: Nem szeretném kihagyni a recenzió műfajt sem. Hiszen nagyon lényeglátóak, ugyanakkor szórakoztatóak is könyvkritikái. Hányadik ismertetőnél tart, és melyikre vagy melyekre emlékszik szívesen?

J.S.: Olyan 30-at, 35-öt biztosan írtam. Az elsőt barátom, Kókai János verseskötetéről írtam, mérsékelt önbizalommal, és nagyon meglepődtem, meg persze örültem is, hogy elfogadta a Magyar Napló folyóirat. 2013-ban jelent meg végül. Később már szert tettem kellő önbizalomra és valamennyi rutinra, és mindenféle műfajú könyvekről írtam, amik megjelentek különböző irodalmi folyóiratokban és irodalmi portálokon. Legemlékezetesebb számomra a Papp-Zakor Ilka: Angyalvacsora című novellás-kötetéről írott szövegem volt. Megdöbbentett az író fiatalsága, írásainak elemi ereje, sajátos humora, eredetisége. Nagyon szórakoztatott, ugyanakkor mélyen meg is érintett. Rendkívül élveztem ezt a munkát, egészen lenyűgöző tehetségnek tartom őt.

B.R.: Ha már a szórakoztatásnál tartunk. Talán az egyik legizgalmasabb vállalkozása az a lektűr-sorozat, aminek a harmadik köteténél tart. Mesélne róla?

J.S.: 2013-ban jött az ötlet, hogy csinálni kéne egy humoros krimit, vagyis egy ál-krimit, egy krimi-paródiát. Nagy lelkesedéssel vágtam bele. Egy évig dolgoztam rajta. Címe: A huncut démon. És, ahogy dolgoztam rajta, lassan, fokozatosan, szinte hónapról hónapra „vált le” rólam a lírikus. Mire végeztem a regénnyel, úgyszólván már „csak” író lettem. Novellákat, recenziókat írtam és jelentettem meg, továbbá rögtön elkezdtem a sorozat második részét is, amelynek Háromezer akadály lett a címe. A jelenleginek, amin még most is dolgozom: a Vér és szívás címet adtam. Tervezek még egy további regényt, de nem tudom, mikor tudok hozzálátni.
Ezek tulajdonképpen bizonyosfajta – szórakoztató, humoros – reflexiók, azokra a sokak által szinte véresen komolyan vett „kvázi-valóságokra”, bizarr „szellemi divatokra”, „jelenségekre”, amik már megvoltak az emberiség történetében, de amiket a mi korszellemünk hívott elő ismét, illetve erősített fel, egészen túlzóra. Gondolok itt például: a szellemidézésre; az ördögűzésre; lélekjárásokra; az ufó- és vámpírjelenségre; a boszorkányságra; a rontásokra; a varázslásra – hogy csak a főbb „vonulatokat” említsem. Én ezekre reflektáltam, reflektálok, a magam módján, ezekkel a regényekkel.

B.R.: A prózái között nagy sorozat a művészekről írott novella-sor. Kikről írt eddig? És mik a tervei még?

J.S.: Igen, ez egy hosszú sorozat, bár semmiképpen sem sorozatnak indult. Először Dickensről írtam egy novellát, aztán Mozartról. Írtam egy Verdiset is. Na, erre már többen mondták, barátok, ismerősök, hogy: te, írjál még ilyeneket, ezekből egy kötetet kéne írni, biztos sikeres lesz. Azóta írtam már: Händelről; Benvenuto Celliniről; Courbetról; Lautrecről; Adyról; Somlyó Zoltánról; Gauguinról; Heinéről. Most írok egy Liszt-Cziffra-novellát, továbbá tervezem, hogy írok: Karinthy Frigyesről; Munkácsyról; Országh Liliről; Beethovenről, stb., stb. Nem tudom, mikor lesz belőle kötet, egyelőre még nem foglalkozom ezzel – csinálom.

B.R.: Persze, talán az egyik legizgalmasabb vállalkozása egy önéletrajzi ihletésből születő könyve, valóságból táplálkozik. A maga élete egy „kincsesbánya”. Persze, idézőjelben kincs, de egy íróembernek az élete, bármilyen is volt a gyerek- és ifjúkora, mégis csak gazdag a megírandókban. Így látja maga is?

J.S.: Egyetértek Önnel, de az biztos, hogy nem szeretném újra végigélni. Nagyon izgalmas vállalkozás, valóban. Én a gyermekkoromról nem tudtam írni, szó szerint értve: semmit, sem versben, sem prózában. Egészen mostanáig, 2016 tavaszáig. Úgy gondoltam, hogy ez egy tabutéma. Nem mertem, nem akartam feltépni a sebeket. 9 hónapos koromtól fogva intézetben nevelkedtem, szinte megszakítás nélkül, egészen 25 éves koromig. Ezt, nyilván nem könnyű feldolgozni. Illetve feldolgozni sohasem lehet, de megírni – azt igen, lehet. Nem volt könnyű dolog nekiállni, többször nekifutottam, de végül sikerült egy mókás „hangot”, hangoltságot megtalálni, és azzal, hogy kissé „elszemélytelenítettem” – magamat is, egy más névvel szerepeltetve, és egyes szám harmadik személyben írtam-írom, no meg azzal is, hogy az eredeti nevek és helyszínek mind át lettek írva: mondhatom, meglepő, kellemes és valóban izgalmas a munka. Úgy az 1/5, 1/6 részénél járok, vagyis, mondjuk, hogy az elején, de érzem, hogy fog menni, sőt megy is. Tehát, igen, most már úgy látom: gyermekkorom és ifjúságom igen gazdag a megírandókban.

B.R.: Hogy látja az író mai szerepét?

J.S.: Nincs szerepe. Már. Az író lefokozódott túlélőművésszé. Ha csak annyit mondok, hogy az úgynevezett celebek „mindent visznek”, akkor, azt hiszem, mindent elmondtam, ami erről a kérdésről elmondható.

B.R.: Mit gondol az online sajtó és a papír alapú kiadás helyzetéről?

J.S.: Minden publikálásnak örülni kell. Ha ez internetes, már az is jó. De szerintem, legalábbis az én szememben – bár egyre kevesebb lap kap támogatást, és így egyre kevesebb a nyomtatott folyóirat – a folyóiratbéli publikáció értékesebbnek tűnik, akkor is, ha kevéske, vagy éppenséggel semmi honorárium nem jár vele. Jobban szeretem ugyanis, ha egy könyvnek, egy folyóiratnak „szaga van”, szóval szívesebben olvasok papír alapú „termékeket”. Nehéz kérdés persze, hogy mennyien is olvassák az adott lapot, vagy kötetet. Az internetes publikáció már olyannyira összefügg a közösségi médiával, hogy, talán túlzok, de szembe kell nézni vele: addig él a netes publikáció, míg „fönt van”, aztán szinte nyomban eltűnik az újabb meg újabb adatok, képek, információk „süllyesztőjében”, illetve káoszában. Mégis: talán többen olvassák.

B.R.: Maga és társai kis irodalmi csoportosulást, a Hátsó Bejáratot hozták létre. Él-e még az együttműködés? Mit tanácsol a most induló fiataloknak?

J. S.: 2007-ben jött Türjei Zoltán, költő-barátomnak az ötlete, hogy létre kéne hoznunk egy kis alkotó-csapatot. Mivel, jó ellőtte is „bábáskodtunk” már egymás írásain, és akkor barátkoztunk össze igazán, Kókai János költő-barátunkkal, jó ötletnek tűnt. Ez a baráti „hármas-szövetség”, nagyon inspiratív volt, mindannyiunk számára. Felolvasó esteket tartottunk, ezeken felül pedig őszintén megvitattuk egymás verseit. Mondhatom, nagyon eredményes szövetség, mind jobban erősödő barátság lett ebből. Egyre több helyen publikáltunk, köteteink jelentek meg, és ezt a jó műhelymunkának is köszönhetjük. Egy antológiánk meg is jelent, 2009-ben. Egy jó ideig úgy kb. kéthetente összejöttünk, műhelymunkára, baráti beszélgetésekre, termékeny vitákra, sörözésre-borozásra. Jelentem, ma is megvagyunk, csak én inkább a prózához szegődtem, ha lehet így mondani, a többiek meg más okok miatt, de a lényeg, hogy kevesebbet találkozunk, és akkor is inkább a baráti kapcsolatok ápolása végett találkozunk. Jó ez így is. Mivel ebben az évben leszünk „10 évesek”, lehet, hogy készülünk valamire, szó van róla… Hisz nem felejtettük el… De, a viccet félretéve, azt biztosan kijelenthetem, hogy egymás ilyetén szövetsége nélkül, nehéz elképzelni, mi lett volna, ha nem lett volna ez a baráti csoportosulás. És itt válaszolnék egyúttal a másik feltett kérdésre is. Azt tanácsolnám a most induló fiataloknak, hogy legyenek erősek, szívósak és türelmesek. Menjenek neki a falnak, de ne fejjel. Merüljenek el a visszautasítottságban is, készüljenek ki százszor akár, mert az is rendkívül hasznos. Az is nagyon fontos, hogy – ha lehet: rendületlenül – higgyenek magukban. Viharban, szélcsendben egyaránt.

B.R.: Mi az, amit nem kérdeztem meg, vagy amit rosszul kérdeztem magától? Mit kérdezne magától?

J.S.: Azt nem kérdezte meg, amit én is szívesen megkérdeznék magamtól. Vagyis, hogy: hogy bírtam ki – eddig? Azt válaszolnám erre, hogy: nem tudom. Talán tartással, belső tartással, és kitartással, no meg – hittel.

Gyárfás Endre : A Pannon-tenger

 

A PANNON TENGER

 

Itt hullámzott hajdan a pannon tenger; a tajték

vulkánpernyével keveredve oszolt el a ködben.

Ám eloszolt-e valóban? Semmi sem él ama ősi

korszakból? Mi maradt ránk, kései ittlakozókra?

El nem enyésztek a tenger habjai, hisz’ tavaszonta

láthatod őket a hószín szirmú mandulafákon.

Delfinek és bálnák bordái merednek a földből

gyakran elő, de mi sziklának hisszük valamennyit.

Ágaznak, tekeregnek az ösvények? Polipok mind!

Lélegző kagylók: nyiladoznak a kerti virágok!

Hínár gáncsol, járván elgazosult mezeinket.

 

S mind ama gerjedelem, melytől a sekély meg a mély víz

forrt és örvénylett, miliárdnyi gyönyörteli nemzés

nyomtalanul nem tűnt el a pannon szárazulatról:

testünk-lelkünk génjeiben tárolja a kódot,

túlélésünk egyetlen titkát, – a szerelmet.

 

 

 

 

 

Ádám Tamás versei

Nagytotál

 

 

 
Mint mínusz húszfokos keserű
mesékben, arcomra fagynak azok
az átlátszó buborékok, amelyeknek
semmi funkciójuk nincsen egy
mutatósra tervezett temetésen.

Roncsolt kézzel dolgoznak rutinos
látványtervezők. Hócsizmás
gyászhuszárok orrában elfagy
a fehér szőr. Élvezhetetlenül
szemcsés a nagytotál.

Az elvárások miatt páran még
erőltetik a könnyeket, ekkor
pattan meg nyakban az ideg.
Csak látványosan: koporsóból
szökik a csend.

Hát befejeztetett! Már csak
egy feszes filmvágás van hátra.

 

 

 
Merre vagy?

 

 

 
A párnából kirázott hó lassan
feketedik az éjben. Mintha
gyorsabban üszkösödne karom.
Ölelni kellene még, kifűzni
cipődet, kiönteni zsáknyi reményt.

Rozsdás sarlóval barnuló ködöt
nyitó angyalok misztikus éneke
visszhangzik. Érzékeny a bőr,
hallja a dallamot, a simogatást.
Talán jó helyen járok.

Kereslek árnyékos lapulevelek,
szégyenlős boróka bokrok,
hóbortos kalapú galócák tövében.
Merre vagy, édesanyám?

 

 

 
Masina

 

 

 
Vízzel oldott vaspor festi árnyékod,
köröket rajzolsz hideg homlokomra,
csendesen írod a szomorúságot.
Magától reped a masina felülete.

Rétegenként olvad a tél, szépen
kiöntött vastetőn tűzrózsák nyílnak.
Papírvékony gyújtósok torkodig
pattognak. Összeégnek az
újsághasábok.

Tört venyigék csúsznak nehezen nyíló
szájba. Lassú tűzön birsalmák
pirulnak. Hallom a sercegést.
A kavargó füst jóllakottság érzetét
kelti, szeretetedre éhezem.

jan 25

Lap- és könyvbemutató(k) Zalaegerszegen






Január 20-án, a Mimóza Kávézóban a Pannon Tükör 2016/6. számát Szemes Péter főmunkatárs mutatta be az érdeklődőknek, majd Vörös István költő, vers rovatvezető  három kötetének ismertetésére került sor, ebben közreműködött Kaj Ádám főszerkesztő. Az Apám kakasa gyerekvers átiratokat, a Csavard fel a szöveget híres slágerszövegek paródiáit tartalmazza, míg a Százötven zsoltár sajátos párbeszédet vázol fel …

Olvass tovább »

jan 10

Kaj Ádám, a Pannon Tükör megújításáról






Kaj Ádám főszerkesztő, a Zalai Hírlap január 10-i számában interjút adott a Pannon Tükör elmúlt évben végrehajtott megújításáról. Kiemelte, hogy egyik legfontosabb törekvés a Muravidék kortárs szellemi teljesítményének megjelenítése, és az európaiság. Hangsúlyozta, hogy a társművészetek, ahogy eddig is, ezután is szállást találnak maguknak a Pannon Tükör oldalain. Végül jó érzéssel újságolta: “A szegedi …

Olvass tovább »

dec 19

Pannon Tükör törzsasztal Nagykanizsán a Deák téren






A Pannon Tükör törzsasztal avatása. Első vendég Szakolczay Lajos, nagykanizsai születésű író, irodalom történész volt.

dec 17

Sikeres volt a II. Pannon Pódium, Nagykanizsán






Rendhagyó irodalomórával kezdődött a II. Pannon Pódium irodalmi és színházi minifesztivál. A Batthyány Lajos Gimnáziumban a Pannon Tükör szerkesztői voltak a vendégek. A 21 éves Pannon Tükör szerkesztőségének szülővárosa Nagykanizsa. A nemrég megújult Pannon Tükör irodalmi folyóirat munkatársai újszerű rendezvényeket, kulturális programokat is kínáltak olvasóinak. „Kanizsára hozták el a Pannon Pódiumot, és én mint igazgató, …

Olvass tovább »

dec 08

Bence Lajos új verseskötetének bemutatója Lentiben






.

A muravidéki költő, Bence Lajos legújabb kötetét, december 2-án mutatták be Lentiben. A költő egyesületünk tagja, és a Pannon Tükör  munkatársa. A magyartanári oklevelet 1981-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. 1994-ben Budapesten bölcsészdoktori fokozatot nyert el irodalomtudományból. 1981-1990 között középiskolai tanár Lendván, 1990-1992 között a Hidak című nemzetiségi tévéműsor szerkesztője volt a Szlovén Televíziónál. 1991-1997 …

Olvass tovább »

dec 07

A Pannon Tükör 5. számának bemutatása Budapesten






December 6-án, Budapesten, a Vallai kertben sikeres folyóirat bemutatót tartottunk, amelyen részt vettek és felolvastak Vörös István vers-rovatvezető, Payer Imre munkatárs, míg a házigazda szerepkörében Braun Barna jeleskedett. Kaj Ádám tájékoztatást adott az új szerkesztőség koncepciójáról, terveiről és munkájáról

További aktív résztvevők voltak Balazek Daniel, Gál Soma, Dezső Márton, Gréta Krippl, Szabó Dénes,  Szabó P. …

Olvass tovább »

dec 05

II. Pannon Pódium Nagykanizsa






A sikeres zalaegerszegi bemutatkozás után, december 14-15-én rendezzük meg a Kulturális minifesztivál című programot Nagykanizsán. Az új szerkesztőség ez évi utolsó. 6. számának bemutatása mellett, sor kerül Szoliva János helyi költő posztumusz kötetének bemutatójára is, majd a Pannon Pódium vendégeként beszélgetést folytatunk két nagykanizsai születésű hírességgel, Balázsovits Lajos Balázs Béla-díjas érdemes művész színésszel,  és …

Olvass tovább »

dec 05

Pannon Pódium






     Hosszú évek után, Budapesten december 6-án újra hallat magáról, az új szerkesztőség által jegyzett Pannon Tükör című kulturális folyóirat, a  Vallai kertben. A lap bemutatásában közreműködnek Kaj Ádám főszerkesztő, Vörös István rovatvezető, Szemes Péter szerkesztő és Braun Barna munkatárs-házigazda.

     Ezt követően, a Pannon Pódium másik kimagasló eseménye   – Kaj Ádám rendezésben  …

Olvass tovább »

nov 14

A Pannon Tükör Lentiben






 

November 4-én, a Lenti Városi Könyvtárban a Pannon Tükör 4. és 5. számának bemutatására került sor, Szemes Péter szerkesztő lapbemutató előadásával. A helyiek emlékezetes műsorral és a lapokban közzétett alkotások színvonalas tolmácsolásával színesítették az estet. Előtte a PT-szerkesztősége és a Csordás János írókör megkoszorúzta Utassy József költő, és Csordás János költő, névadó sírját.

 

Olvass tovább »

okt 29

A Pannon Tükör szerkesztői a Győri Könyvszalon vendégeiként






Győri Könyvszalon

November 19. 17:00 A Pannon Tükör c. folyóirat új köteteit mutatja be: Tóth Imre: Exit (versek); A kert (novellák) Szemes Péter: Itt és Otthon (kritikai írások) A szerzőkkel és Kaj Ádámmal, a Pannon Tükör főszerkesztőjével Szalai Zsolt beszélget. Helyszín: Kisfaludy Károly Könyvtár Muzeális gyűjtemény

 

Régebbi bejegyzések «

További elemek