Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.

Tánczos György

Képzőművészeti pályám alakulásában nagyon fontos szerepet játszott, hogy a családunkban volt valami, amit nevezhetünk kézügyességnek vagy rajzkészségnek- teljesen mindegy. Anyai dédnagyapám és nagyapám szenzációs rajzkészséggel megáldott ember volt, amellett, hogy ezt nem is tanulták, ahogy szüleim is. Dédnagyapám cimbalmot faragott Noszlopon, amin játszott is a bálokon. Nagyapán elképesztő állatfigura rajzokkal lepett el gyermekkoromban, amelyeket én kivágva játékként használhattam. Tágabb családi viszonylatban is többen lettek rajztanárok, ahogy a rokon későbbi általános iskolai rajztanárnőm Trombitás Veronika is, aki rengeteg rajzpályázaton indított, és akivel közösen is többször rajzoltam állatokat, természetet.

A veszprémi középiskolás időszakból Hegyeshalmi László várban tartott rajzköre és Veszeli Lajos balatonalmádi rajzórái voltak rám a legnagyobb hatással. Megtisztelő, hogy azóta mindkettejüket barátomnak is tudhatom. Nagyrészt az ő  szakmai irányításuknak is köszönhetem, hogy elsőre bekerültem Pécsre.

Az egyetem évei alatt Valkó László, majd későbbi mesterem, Pinczehelyi Sándor irányítása alatt bontakozott ki az a szemléletmód, ami során a korai felülettanulmányokra épülő képeim megszülettek. Mivel mindig is vonzott a történelem, a múlt, –  ezen belül a régi emlékeket hordozó megbarnult családi fotók világa-, egyenesen következett, hogy a két világot valahogy összekapcsoljam. A diplomamunkák sorozata már ebben a szellemben fogant. A friss előadásmód érdekelt és érdekel most is a figurák megfogalmazásánál.
Csernus Tibor kontrasztos, de szenzációsan friss felületei mellett, mint példa természetesen ott van a nagy holland Frans Hals is.

Most leginkább  Suzan Schuttelaar és az indiai akvarellista Rajkumar Sthabathy művészete az irányadó, de színfelfogása miatt  folyamatosan nyomon kísérem a pécsi évekből megismert Mátis Rita munkásságát is.
A helyszín, az életterem, soha nem gyakorolt közvetlen hatást arra, hogy éppen milyen munkán miképpen dolgozom. Természetesen elmondhatatlanul más érzés volt szüleim házának udvarán a diófa alatt nyáron dolgozni, ahogy somlóvásárhelyi nagyanyám házának üveges verandáján megfesteni nagyapám katonafiguráját, mint most a rendelkezésemre álló félszoba egyik sarkában egyensúlyozni a betölthető térrel. A legutóbbi munkám 150 cm x 160cm- es méretével nem kis fejtörést okozott e tekintetben- épp, hogy befért. Persze az ember úgy ügyeskedik, ahogy tud: kisebb méretű sorozatokban gondolkodik, vagy kompromisszumot hoz, és összecsavarozható darabokból építkezik.
Azért a nagy falméretű vásznaknak nincs párja.

Tánczos György: Kanizsai hadtest triptichon – olaj vászon, 120 cm x 300 cm, 2001

 

Koosán Ildikó versei

egy józan kötözködése

belül a lázongó
értelem,
kívül korfüggő
álcaváz;
liftez a hangulat
fenn, s a lenn között,
szédül a józan,
bárhogy is vigyáz

részekre bontja
sodrát a jelen;
az egyértelmű
roncsaira hull,
a lét kontúrja
foltokká fakul,
érteni a kort
szinte képtelen;

a távoliból
ami visszasejlik
már nem valóság,
csupán látszata,
gubancos eszmék
rostáján kiejtik,
okafogyott lesz
íze, illata;

színes cégtáblát
himbál az idő,
a dolgok tejfogát
kipöckölik az évek,
tegnapot ver szét
minden döccenő,
ma a fétisek is
báránybőrt cserélnek.

2014

 

 

Téli minimál

 

fehérben

többszólamú
az éjszaka,
fagy, dér, köd
szitál,
fénytörmelékké
roppantja
majd a reggel,
a cirmoskék
visszaverődés

szavak

hullnak az időrostán
és ami fennakad
valami mást mutat
mint a valóság,

ritmusba tömörülnek,
ha kell, elmerülnek,
felmerülnek
kéretlen megülnek
idegsejten
szempillaráncon
csapatban
hangos csiviteléssel,

lázadók, huligánok,
ijesztő
formákat öltenek
kitöltve időt és teret
csakazértis.
2017. január 4.

 

 

Múlik

 

és v é g e…
mondanám,
banális szavak;

ha pókfonál
módján fennakadt
idézheti a
jeltelen jelent;

végigfut
az értelem
résein hirtelen,
a lényeget
kapszulázza,
védtelen
magammal
összezárva
elködlik belül;
nincs szó
nincs képlet,
sem ábra
ami feltárja,
magyarázza:

– miért, nem
tarthat tovább
a p i l l a n a t,
élhet a jelen,

s ami e féktelen
időmúlást
megzabolázza.

2015

Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.

Németh Klára

 

 

 

Hol értek életre szóló hatások?
Középiskolába Pécsen jártam. A hetvenes években érkeztek a városba azok a fiatal művészek, művészettörténészek, akik teljesen friss szellemiséget képviseltek, és csoportjuk meghatározó szerepet kapott a művészeti életben.
A Pécsi Műhely vezetője, Lantos Ferenc rövid ideig tanárom  volt a gimnáziumban, szakkörébe is jártam. Rendkívül tudatos természeti megfigyeléseket rögzítettünk, már kialakult az a rendszer, amelyre egész művészete épült. Megalapította a Bonyhádi Művésztelepet, a Zománcárugyárban kísérletezték ki a nagyméretű murális zománcokat, amelyek középületek díszítményei lettek. Mindez tulajdonképpen utólag állt össze számomra, hiszen teljesen máshonnan kezdtem el a tűzzománcot, de mára nyilvánvaló lett, hogy a vele töltött időszak adott biztos alapot mai munkáimhoz.
Hosszú ideig magam sem tudtam eldönteni, fessek vagy grafikázzak… Szerettem az alkalmazott grafika egzaktságát, festőtanáraim a színek világa felé tereltek. A Képzőművészeti Főiskolára felváltva jelentkeztem festő és grafika szakra.
Meghatározónak tartom azt a légkört, ami Pécsen körülvett, folyamatosan inspirált, amihez mérni lehetett magunkat. A gimnáziumban néha előkerültek kortárs külföldi művészekről újságok, katalógusok, jártunk a Hírlapolvasóba, ahol a legfrissebb külföldi  művészeti szaklapokat nézegethettük, építészetről, dizájnról, képzőművészetről.
Budapesti éveimmel kapcsolatban nincsenek hasonló elementáris emlékeim, talán csak néhány kiállítás, a MANUÁL csoport igazán üde munkái, Kokas Ignác festészete…
Nem hallgathatom el Fischer hatását a munkáimra… Pályakezdéskor óvatlanul megfogalmaztam, hogy nagyon szeretnék eleven, energikus, vidám képeket festeni… Fischer erre azt mondta, hogy ez nem művészeti kategória. Az etalon Gábriel József volt.  Közös műtermünkben folyamatosan nézegettük, korrigáltuk egymás munkáit, és Fischer tőlem „érett” színeket, felületeket követelt. Ezért többször átfestettem, lemostam, „érleltem” az akvarelljeim. Nagyon bizonytalannak éreztem ezt a dolgot, de értem el eredményeket!
Néhány éve találtam meg azt a formát, amivel tökéletesen összhangban érzem magam, és érdekes módon egyesíti a ragyogó felületek és a finom faktúrák  iránti vágyam, a betűket motívumként és üzenetként értelmezhetem, szigorú geometrikus rendben komponálhatok bonyolult színviszonylatokat. Ehhez újra felfedezem a hetvenes-nyolcvanas évek alkotóit, Robert Rauschenberget, Sonia Delaunayt, Alighiero Boettit…
Régebben igyekeztem hatni a környezetemre, ahol éltem – Zalaegerszeg –, ma erre nem látok lehetőséget.
Inspirációt az interneten keresek, gyakran járok Budapestre, néha Bécsbe kiállításokra, szellemi táplálékért… Gyerekeim és barátaik figyelme a legfontosabb számomra, tőlük kapok visszaigazolást, hogy még ne hagyjam abba.

 

Németh Klára: Éld az Életed! – tűzzománc, 40×60 cm, 2016

Varga Zoltán : Mű-lopás

Mű-lopás

 

A sötétkék öltönyét nagyon kényelmetlennek találta magán hordani az elviselhetetlen kánikulában, de már nem akart átöltözni, mert este hét órára úgyis megy koncertre. Délután volt egy tárgyalása, emiatt vette elegánsra a figurát. Így magán hagyta a szokatlan ruhadarabot, de a teste apró bökdösésekkel, apró rángásokkal válaszolt vissza neki minduntalan, amikor irritálta a szokatlan szövet. Este találkozik Schuberttel, a zongoradarabjain keresztül, és csak remélni tudja, hogy senki mással nem fut majd össze. A könyvtárban úgyis mindig megállítják, feltartóztatják, s néha el is pusztítják a magvas gondolatait, az olyan „szép”, és általános mondattal például, hogy: „Ugye mekkora a hőség? Még szerencse, hogy itt működik a légkondicionáló, nem?”, vagy egy „csodás” másikkal: „Mi újság, már rég nem beszéltünk, ugye?” No persze az ismerősöket nem szabad megbántani, és kiváltképp nem szabad azzal az arcátlansággal élni, vagy visszaélni, hogy mindezeket az üressé tevő mozzanatokat tudomásukra hozzuk.

Alig ejtette ki gondolati száján, máris hasonló élményben lett része a magányos, de teremtő olvasószoba leghátsó asztalánál, ahol ült, és csak bámulta a hosszú, kard alakú virágot, ami tőle kicsit balra, az ablakban foglalt helyet, hogy a fényözönben fürödhessen. A könyvtáros tette le a kért könyveket a jobb karja elé azzal, hogy: „tessék, a keresett kritikák, esszék.”, amire annyi jött válaszul:” Köszönöm”. És ekkor jutott eszébe, hogy a teljesség szüli a legnagyobb ürességet, amiben sokan szenvednek. Mások meg pont attól, hogy valami nagyon fontos hiányzik nekik, ezért nem lehet maximális az életük. Szóval szinte mindenki a teljességtől szenved! Ez igazán jó téma! Aminek a levezetését már nem tudta befejezni a kis böngésző szegletben, mert a hangos bemondó megszólalt: „Kedves látogatóink, könyvtárunk tíz perc múlva zár.”.

Fogta a táskáját, és a közeli parkba sétált, helyet foglalt egy pad szélén, és nagy meglepetésére ott folytathatta belső monológját, ahol az előbb abbahagyta. Ahogy hátradőlt rögtön megakadt újra a tekintete a hosszú, kard alakú virágon. A növény és a könyvtáros, mint szinonima, összejátszottak a fejében, pedig fizikálisan, vagy mentálisan nem is érintkeztek. De nem volt erről meggyőződve teljesen, mert lehet, hogy pont az a férfi öntözi, és mondjuk nem a takarítónő.

A virág emberi szemmel nézve üres, mégis teljes, viszont az a férfi teljes, mégis üres, mert látszott a tekintetén, hogy imádja a munkáját, ő „csak” a szakmájának él. A növény érte is áldoz.

A toronyóra fél hetet ütött. A hangverseny terem felé vette az irányt. Belépve, a nemrég felújított, eredeti pompáját visszanyerő épületbe, jobbra fordult a ruhatár felé. De hirtelen ráeszmélt, hogy nincs is mit leadnia, mert a zakóját majd úgyis a székére teszi. Az ötlete kicsit későn jött.

– Jó napot Uram! Szabad a kabátját? – kérdezte a korához képest nagyon csinos ruhatáros nő, aki ugyan úgy kicsípte magát, mintha ő is Schuberttel találkozna.

– Jó napot kívánok! Tessék hölgyem! – jegyezte meg kicsit megilletődve.

– A táskáját nem adja le?

– Nem akarom, mert…

– Ahogy gondolja!

– Nem szabad bevinni?

– Ilyet én nem mondtam! – és félrehúzott szájjal átnyújtotta a ruhatári jegyet.

De nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valamilyen különös csomaggal megy be. „Csak is ő, senki más! Mit jelenthet ez? Biztos, hogy nem terrorista, azok nem így néznek ki! Áh, biztos valami komoly üzletember, akinek a papírjaiban „nyugszik” az élete, azokat félti annyira.

Az ajtónál álló ember is nagyon megnézte, aki ellenőrizte a belépőjét, de ő nem szólt semmit, csak határozott mozdulatokkal összeráncolta a homlokát, egymás után többször is.

Nem foglalkozott vele, és pár lépéssel a háta mögött, kicsit megtorpanva körülnézett, hogy hova ülhetne le. Az utolsó előtti sor közepén alig ültek, így kiszemelte magának az ötödik széket. Enyhe rossz szájízzel konstatálta, hogy a szélső ülőhelyeket már mind elfoglalták.

A zenészek már lázasan készülődtek a négy vonós, és a zongorista. Az ajtókat becsukták, és a hegedűs belekezdett halk, szomorkás, andalító játékába, de amikor a billentyűk hangjai is felcsendültek, a muzsika hirtelen felgyorsult, drámaivá nőtt. És következett az a piano szóló, ami a kardvirágra emlékeztette, ahogy szemeivel követte a zongorista ujjait, melyek már a három vonalas C fele jártak, a növényt így fedezte fel újra a cseréptől a tetejéig.

Nem elmélkedett azon, hogy a többi zenebarát éppen most mire gondolhat, hogy mit képzelnek a gyönyörű dallamok hallatán, hogy hol járhatnak képzeletben, hogy a Művek miatt jöttek ide, vagy a híres zenészek miatt, vagy azért, hogy megmutathassák az új kis estéji nyári ruháikat, öltönyeiket, vagy hogy bizonyos körökben illett megjelenni ilyen rendezvényeken. Látszólag mindenki feszülten ült, fülelt, kifogástalan modorban, ugyan ilyen külcsínnel.

A kardvirág kinyittatta vele a táskáját, és ahogy a két ellenkező irányba húzta ki a zipzárakat, az egész sor rászegezte rosszalló tekintetét, felszisszent. Ahogy elővette hordozható számítógépét, az előtte és a mögötte lévő sor is felhördült, mikor bekapcsolta, és a gép egyet pityegett. Páran azonnal visszafordultak, és újra a zenészeket figyelték, akik teljes átéléssel idézték meg Schubert szellemét, míg mások le sem tudták venni tekintetüket a renitensről, aki láthatólag lázasan gépelt, mert minden egyes tiszta harmónia egy-egy mondatot juttatott a kezeibe. Ez a nagyobb csoport felváltva őt, és az ajtónál állókat figyelte, és tekintetükkel arra szuggerálták őket, hogy tegyenek már valamit ezzel a bajkeverővel. Ezalatt ő már egy teljes oldalt teleírt.

Az első tételnek már hamarosan vége lett volna, de a „zenebarátok” nyomására a hang nélküli, de gesztikuláló gépelőt kivezették. Aki útközben fedezte fel, hogy az előadást kamerákkal felveszik, és azzal nyugtatta magát, hogy ő nem nézett bele egyik optikába sem, még csak véletlenül sem. Egyáltalán nem állt ellent annak a két embernek, akik megfogva két karját irányították, és akik a hangversenyterem előterében elmagyarázták neki udvariasan, hogy ha gondolja, visszamehet, de a számítógépe nélkül, azt le kell adnia, s a koncert végén majd visszakapja. A ruhatáros hölgy a „segítségükre sietett”, kíváncsian várta az események folytatását, és azon nyomban fel is ajánlotta, hogy ő majd őrzi a táskát. A „rendzavaró” csak az öltönyét kérte, és távozott, és maga után hagyta az izgatott ruhatáros hölgyet, s a két irányítóját, akik rögtön visszasétáltak a terembe.

A késő esti híradóban már úgy emlegették, hogy egy férfi megzavarta a felújított városi művelődési ház felavatását azzal, hogy hangosan játszott a számítógépével a komolyzenei koncert közben. Hozzátették még azt is, hogy visszaeső ünneprontó, mert már több városban előfordult vele hasonló eset, de csak olyan helyeken, ahol Schubertet játszottak.

Pár hét elteltével találkozott a kiadójával, akinek átnyújtotta az új regényének, a „Teljes üresség” kéziratát.

  • Köszönhetem Schubertnek, és a kardvirágnak, hogy ilyen hamar végeztem az írással.

A kiadó embere nem igazán értette, csak ő, de vele együtt mosolygott, és boldogan tartotta a kezeiben az ígéretes művet.

Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.

Nemes László festőművész

 

 

 

1990-ben telepedtünk le családommal Zalaegerszegen. A 80-as években rendszeresen megálltam itt visszajövet a németországi kiállításaimról (Stuttgart, Böblingen, Detzingen), s a város akkori tanácselnökének, néhai Kustos Lajosnak biztatására, (a város kulturális életének és fejlesztésének volt elkötelezett híve) hosszas beszélgetéseink eredményeként, a család úgy döntött, hogy itt kezdünk új életet.
A kolozsvári Művészeti Akadémia elvégzése után Marosvásárhelyen dolgoztam és éltem tizenöt esztendőt… Abban az időben már 1970-ben Kolozsvárott és Bukarestben láthattuk a Guggenheim gyűjteményt, a párizsi múzeumok gyűjteményes kiállításait, amikor itt még a szocreál kultusza dühöngött. Ez a kommunista időkben komoly elkötelezettséget jelentett a XX. század kortárs művészetének megértése iránt. Most is érezhető mindez, gondolok a “kolozsvári iskola” világszintű ismertségére. Olyan mesterek tanították a szakmát, akik Párizsban, Münchenben és Budapesten tanultak. Miklóssy Gábor, Aurel Ciupe, Abodi Nagy Béla, Tóth László…
A genius loci az én generációmra is hatalmas erővel hatott, Kolozsvárott 60 ezer diák tanult, átjártunk a humán szakos egyetemekre, a konzervatórium előadásaira csak azért, hogy meghallgathassunk jelentős előadókat, gondolkodókat… Bretter György, Földes László filozófusokat, Andrej Plesu esztétát stb. A régi nagyokról nem is beszélek, mint például: Kós Károly stb.
Az életemet végigkísérte az a nyelvi és kulturális sokszínűség, ami jellemezte szülővárosomat, Kolozsvárt. Ezt a különös sokszínűséget a saját nemzetem kultúrája, a városom öröklött kultúrája és tudata, és a többségi nyelv és kultúra alkotta. Ennek különös ötvözetét tudtam sok esetben felfedezni magamban és pályatársaim munkásságában is. (Említhetném a reál és humán szférát egyaránt.) Ez a kettősség egy örökös versenyhelyzetet teremtett a két kultúra között – de akár ide vehetjük a németet is – ami sokszor nagyon hasznos eredményeket teremtett az alkotói világban. De csak addig, ameddig a politika totálisan háttérbe nem szorította, taszította ezt az öröklött, mondhatnám ökumenikus transzilván gondolkodást.
Kolozsvár után Marosvásárhely következett, ott egy kissé periférikus, kispolgári jellemvonásokkal találkoztam, de az akkori fiatal generáció egy europer szellemet teremtett a 70-80-as években. Ebből nőtte ki magát például a – most a fővárosban létező – MAMÜ.
A szellemi, erkölcsi környezet generálja és teremti meg azokat a csoportokat, akik lépést akarnak tartani az IDŐVEL. Mindez áldozatokat követelt. Miután „elveszítettem” mindkét városomat, Zalaegerszeg mellett a határmentiség jelentette számomra a megmaradást. Megtanultam szlovénul, közel kerültem a délszláv kultúrához, és kissé az észak-olasz világhoz. Ennek lenyomatát képviselem munkáimon és persze mindazt, amit otthonról hoztam. Emlékképekként jelenik meg mindaz, amit a nagyszüleim meséltek egy nagy Magyarországról. Ezen nagy idők emlékét hordozzuk még mindig magunkban. Ha ez nem lenne, talán már nem is lennénk.

Nemes László: Önarckép – akril, vászon, 20×30 cm, 2016

Már 23

Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.






Tánczos György

Képzőművészeti pályám alakulásában nagyon fontos szerepet játszott, hogy a családunkban volt valami, amit nevezhetünk kézügyességnek vagy rajzkészségnek- teljesen mindegy. Anyai dédnagyapám és nagyapám szenzációs rajzkészséggel megáldott ember volt, amellett, hogy ezt nem is tanulták, ahogy szüleim is. Dédnagyapám cimbalmot faragott Noszlopon, amin játszott is a bálokon. Nagyapán elképesztő állatfigura rajzokkal lepett el gyermekkoromban, …

Olvass tovább »

Már 22

Koosán Ildikó versei






egy józan kötözködése

belül a lázongó értelem, kívül korfüggő álcaváz; liftez a hangulat fenn, s a lenn között, szédül a józan, bárhogy is vigyáz

részekre bontja sodrát a jelen; az egyértelmű roncsaira hull, a lét kontúrja foltokká fakul, érteni a kort szinte képtelen;

a távoliból ami visszasejlik már nem valóság, csupán látszata, gubancos eszmék rostáján …

Olvass tovább »

Már 21

Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.






Németh Klára

 

 

 

Hol értek életre szóló hatások? Középiskolába Pécsen jártam. A hetvenes években érkeztek a városba azok a fiatal művészek, művészettörténészek, akik teljesen friss szellemiséget képviseltek, és csoportjuk meghatározó szerepet kapott a művészeti életben. A Pécsi Műhely vezetője, Lantos Ferenc rövid ideig tanárom  volt a gimnáziumban, szakkörébe is jártam. Rendkívül tudatos természeti …

Olvass tovább »

Már 20

Varga Zoltán : Mű-lopás






Mű-lopás

 

A sötétkék öltönyét nagyon kényelmetlennek találta magán hordani az elviselhetetlen kánikulában, de már nem akart átöltözni, mert este hét órára úgyis megy koncertre. Délután volt egy tárgyalása, emiatt vette elegánsra a figurát. Így magán hagyta a szokatlan ruhadarabot, de a teste apró bökdösésekkel, apró rángásokkal válaszolt vissza neki minduntalan, amikor irritálta a szokatlan …

Olvass tovább »

Már 17

Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.






Nemes László festőművész

 

 

 

1990-ben telepedtünk le családommal Zalaegerszegen. A 80-as években rendszeresen megálltam itt visszajövet a németországi kiállításaimról (Stuttgart, Böblingen, Detzingen), s a város akkori tanácselnökének, néhai Kustos Lajosnak biztatására, (a város kulturális életének és fejlesztésének volt elkötelezett híve) hosszas beszélgetéseink eredményeként, a család úgy döntött, hogy itt kezdünk új életet. A …

Olvass tovább »

Már 16

Samu Attila: ETE napkirály krónikái






ETE NAPKIRÁLY KRÓNIKÁI

1. „ÁLARCOSBÁL” – (Előhang)

Hát nem furcsa?! …hogy álarcosbáljainkon mi, embergyerekek – Kovács Pistikék, Szabó Palikák, Évikék és Marikák, Tóthok és Horváthok, Weissek és Róthok, Antalok és Samuk – a lehető legtermészetesebb módon öltözünk be és változunk át olyan „édes” mesefigurákká, mint Hófehérke, a Hét Törpe, Jancsi és Juliska, a Vasorrú Bába …

Olvass tovább »

Már 13

Tóth Norbert: Számítógép melletti beszélgetések, avagy kérdések egerszegi képzőművészekhez II.






Frimmel Gyula:

 

 

Kedves Norbi!

Először azt gondoltam, hogy kihagyom ezt a körkérdést, mert mint mondtam, nem szeretek magamról beszélni. De ha már rávettél a válaszadásra, hát elmesélem, hogy az első fontos személyiség a szakmai fejlődésemben (a nagyapámon kívül) Dús László volt, akihez a hetvenes évek legelején jártam rajzolni a Móricz Zsigmond Művelődési Házba. …

Olvass tovább »

Már 10

Nagypál István versei






 

EX LIBRIS / ISO 3166-2:PL

Johanna Kaczor, dowód osobisty/ ex libris, 2014

ahol nevedet faroslemezbe karcolták, alatta születési helyed és éved betű és számformáit elkenték olajfestékkel, fényképed helyén macskakaparások

széleit felelőtlenül ott hagyták és fekete tintát öntöttek rá, mintha lemarták volna az identitásodat, mégis jellegzetesebb, mint volt

szemed alatt újságból kivágott szem— vagy könnycseppek, …

Olvass tovább »

Már 09

Rőhrig Eszter: Fényképek a meggypiros szekrényből






Rőhrig Eszter Fényképek a meggypiros szekrényből

  A fényképes doboz után nyúlt, ma délelőtt abban fog rendet tenni. Boldog mosoly csak kisbaba korában futotta el az arcát, a legvidámabbat egy zománcbilin örökítették meg róla. Fején kendő, lábán fehér zokni, jó fazonú fűzős cipő, és bubigalléros, kockás ruhában ül. A későbbi felvételeken mind komorabban néz. Az …

Olvass tovább »

Már 09

Debreczeny György versei






karácsonyi haiku, 2016

 

 

hajnali három óta a rászorulók már gyülekeznek

ingyenebédért a blahán gyülekeznek a rászorulók

  nem változott igazából semmi kollázs Fellinger Károly verseiből*

 

 

a másnapos boncmesterek a megboldogult felszólítására elmosogatnak maguk után aztán rájönnek hogy nem változott igazából semmi koszos maradt a tányér a pohár

ne emlegesse folyton a …

Olvass tovább »

Régebbi bejegyzések «

Fetch more items